2018. aug. 2.

Tárkányi Béla (1821-1886): Anyámról




Anyámtól ismét egy forró levél,
Miben szerelme szentírása van;
Lángzó szerelme, melly szívében él,
S irántam olly nagy, olly határtalan.
A köny szememben érthetőn beszél,
S az érzemény keblemnek lángiban
Hogy boldog, én igen boldog vagyok,
Mert jó anyámmal újra szólhatok.

Küzdés az ember földi élete,
S hány van, ki léte vad hullámain
Küzdésiben mindig csak szenvede, -
S midőn ugy éget és úgy fáj a kin,
Egy részvevő kebelt nem lelhete
Gazdag reménye gyászos romjain!
Oh! mennyivel könnyebb a harcz nekem,
Hogy jó anyám – a részvét van velem.

És hányra mért kemény csapást az ég:
Hogy a ki mint könnyelmü hitszegő
A szent erényrül elfeledkezék –
De még se lőn egészen szíve kö –
Vesztett nyugalmát visszanyerje még,
S enyhületét a megtört szenvedő:
Engem csapás helyett az Ur keze
Anyám szerelme által fékeze.

S az ég sokat kincsekkel álda meg,
De drága pénzen aggodalmakat
Hányszor vevének már az emberek,
Azt úgy imádva mint bálványokat,
Bőségben is szükséget érzenek, -
S ember tesz illyen balgaságokat…!
Oh! hála néked, égi végezet,
Hogy jó anyát adál kincsek helyett. –

Ha futva áttekintek éltemen, -
Mint a malasztok égi angyalát
Sorsom felett őrködve szüntelen
Anyámat látom – a legjobb anyát.
Egy sejtemény kel ekkor szívemen,
S lelkemben egy hiteszme villan át:
Hogy jó anyámban tán őrszellemem
Van itt a földi harczokon velem.

Nincs is különben, és nem is lehet,
Meggyőződésem lőn a gondolat;
Máskép ugyan mi módon telhetett
Ki tőle annyi s olly nagy áldozat?
S ha a fiút midőn ezek felett
Merenge, megszállá a hódolat:
Mi jól esett, miként egy szent előtt
Lehullva, áldnom a legjobb szülőt.

Még visszazeng – mint Sina ormain,
Midőn a már szabad nép Istene
Erős villámok dörgő hangjain
Törvényt adott s frigyet kötött vele.
Még visszazeng szivemnek húrjain
Mikéntha már elhangzik a zene –
Anyámtól – a leghőbb szívből szakadt
Életre szóló tizparancsolat.

Mondá: „Világba lépsz ki, gyermekem,
Hagyd itthon a fényes reményeket,
Kivűl kopár az élet, higy nekem,
Ki terheket visz, messze nem mehet.
Ne függj a csillogó felületen,
Mit ott találsz hiú az éldelet;
Kövesd a rényt, habár nem csillogó,
De a mi élvet ő ad, az való.

„Ne nézd a nagy tömeg miket mivel,
Te önmagadnak iskolája légy,
Jőj rendbe tenszived gyengéivel,
S mindent egy tiszta elvre vonva tégy:
Az életet czél nélkül veszted el,
Ha mind kalandor, minden útra mégy,
Csak egy pontot kivána Archimed,
Üdvet csak egy elvben talál szived.

„Légy bátor, és tanulj lemondani,
Mert ebben áll a fő élettitok,
Ez az, ha jól feltudtad oldani,
Mi lelki békéhez vezetni fog,
S minek szüksége oly mindennapi,
Mert nem szokott mindenkor győzni ok;
Az emberek – mi jót felette bánt –
Szeszélyt s körülményt néznek ok gyanánt.

„Jegyezd meg végre mindezek felett:
Hit nélkül elv, erény, csak puszta szó,
Őrizzed azt, mint legfőbb kincsedet,
Religión kül nincs valódi jó;
Nélküle nem mented ki lelkedet,
De a hit ég föld romján is megó. –
Tégy e szerint – s eltűröd éltedet…
A pálya int… fiam, Isten veled!”

Megcsókolám az ihlett ajkakat,
Az áldó szent kezet megcsókolám;
De én nem úgy lelém a dolgokat,
Mikép nekem leírta jó anyám.
Ezren nyiták felmé ki karjokat,
Mindenki nyájasan mosolyga rám,
Mindenfelől az édes éldelet
Kecsegteté fogékony keblemet.

De a felébredés órája jött,
S lerombolá tündéri váramat.
Kigyók sziszegtek a rózsák között,
Ördög vigyorgott a szép arcz alatt.
Az ölyv galamb képében üldözött,-
S ezekre szívem majdnem megszakadt.
Én futni kezdtem, mint midőn a zár
Fáját kitörte a sebhedt madár.

Anyámhoz vittem vérző keblemet,
S keblén sirattam olly keservesen:
Mért nem követtem a szent elveket?...
Anyám mosolyga szenvedésemen,
S örűlve hogy lelkem felébredett:
„Okúlj, fiam, - mondá – tenesteden!”
És átölelt és megcsókolgatott,
S az új csatára új fegyvert adott.

Oh milly nagy istenáldás a szülő,
Ki méltán hordva e magas nevet,-
Ha béköszönte a borús idő,
Kimenti a veszélyből lelkedet.
Hol a szeráfajk, és a lángerő?
Mondjon felőle hév dicséretet:
A pellikánt áldom, csodálhatom,
De hő szerelmét el nemmondhatom.

Érdemlett fényben a magas csodák
Emléke most tünik fel lelkemen,
Kiket méltán magasztal a világ
A Makkabék s Hunyadik szülőiben;
Most értem én, ők milly dicső anyák,
Midőn fejem szülőm keblén pihen,
Most tisztelem méltán a Szűzanyát,
Midőn anyám illy boldogságot ád. –

De íme koldús vánszorog felém,
S az árva Istennévben kéreget. –
Ez árva, oh nagy Isten, és szegény!...
Ugyan mit véthetett ő ellened,
Hogy szent kezed fölötte olly kemény?!
Hiszen ha jó anyámat elveszed,
A kincsözön arany- s ezüsthegyek
Között is olly szegény koldús leszek.

Oh árvaság, kinos bürökpohár!
Milly iszonyú az árva helyzete,
Kit ember és sors mindenből kizár,
S nincs a ki hozzá jó szót ejtene.
Csalódás, fájdalom, s akármi vár
Fejemre, készen állok ellene;
De rettegek,  hacsak rágondolok,
Az árvaságra készen nem vagyok.

És mert előbb utóbb merűlni kell
Sajkánknak a lét bősz hullámain;
Midőn legforróbban fog e kebel
Dobogni jó anyámnak karjain.
A test lelkünktül akkor váljon el,
Haljunk meg, ő s én, egymás csókjain…
Itéletedre vár a kérelem,
Oh mondj ament reá nagy Istenem!

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.