2018. aug. 3.

Kazimir Ida: Leborulva kértem…




Leborulva kértem a jó teremtőt,
Adjon nekem egy hű szivű szeretőt,
Megláttalak téged kedves szőke lány,
S napom levél borús éltem alkonyán.

De oly hideg e napnak a sugára,
Elfagy tőle forró szívem virága,
Bár könnyeim virágimért hullatom,
Azt a napot mégis oly hűn imádom.

Oh! hogy miért láttam azt a kék szemet,
Azt az arczot és a szőke fürtöket,
És lelkedbe mért hagytál betekintnem?
hogyha mindezt nem adhatod énnekem!

Elhagyatva állok most már egyedül,
Bús szivemen nehéz bánat terhe ül.
Nálad nélkül mit ér nekem az élet?
Ha szerelmed hő sugára nem éltet.

Nincsen senki, a ki engem megértsen,
Ki fájdalmim s bánatomban részt vegyen,
Hervadok, mint a kopár szirt virága,
Mert te volnál lelkem egész világa.

Arra kérem most már a jó teremtőt,
Adjon nekem egy mély csendes temetőt,
A temető legyen a te kebeled!
Temess belé, rózsám, mélyen engemet.

Forrás: Családi kör 5. szám - 1867.