2018. aug. 3.

Gr. Lasberg Rezső: Bucsuzásodkor



- Emlékül Z. L.-nak

Halványul arczod, mint sziromvesztett virág,
Szemedbe könny tolul, - kis ajkadon mosoly,
Mint, ha sugár esőcseppek között rezeg,
Bánat s öröm tekintetedben összefoly; -
Sírsz és örülsz – boldog vagy és boldogtalan,
A párta reszkető kezed közé gurul,
S midőn hajadba már fonják a koszorút,
Virágaira még szüléid könnye hull.

Miért gördül a könny mindig mosoly közé,-
Egy szebb jövőért multunk  miért az áldozat, -
Emlékeinkre a szelid remény miért
Vet vissza mindig csak sötétes árnyakat? –
Éltünkben a feslő bimbó közé miért
Vegyül könyörtelen az őszi hervadás, -
Mért oly fukar a sors, - miért oly szűk a sziv, -
És szék között miért van a vigasztalás? - -

Ne kérdd! - - az élet titka ez, teremteni
Jövőt a mult tépett virágain lehet,
S mely a jövőre fénysugárt lövell, a percz
Közé a jelen hullat örömcseppeket! - -
Midőn fátyol foly most szép termetedre le,
Midőn az ő kezében van picziny kezed,
S mint álmaidban egykor, oly boldog levél –
Hadd folyni, jó angyal, az árva könnyeket! –

Részét a bánat megkivánja mindenütt,
Az édes és keserü mindenütt vegyül.
A tiszta harmatcsepp is elhomályosul,
Míg el nem száll a légbe hűs lehelletül; -
A kis virág is, ha gyümölcsös ősz közelg,
Elveszti szirmait, - elveszti illatá:
Sokkedvestől rabol meg téged is e percz,
Mely kis szivednek oly nagy boldogságot ád.-

Eszedbe jutnak tünde gyermekálmaid,
Erdő, virány, a hűs patak, a zöld hegyek-
Midőn vidáman dalra nyiltak ajkaid
S zengett utánuk völgy s a viszhangos berek; -
Midőn epedve hallgatád a vizmorajt,
S lomb, fa suttogált, - e titkos hangokat; -
S ha elnyomott az álom,- a mély rengeteg
Epres hűsében lelt a tolvaj alkonyat.

Midőn fűszeres illatárban futkostál,
S a rét virágiból fonád a koszorút,
S későn, ha már a fák zöld lombja sárgula,
Öledbe a kertnek aranygyümölcse hullt; -
Csalódni, míg a sziv muló árnyéka volt,
És gondtalan – lelked kelő sugallata;
Midőn ragyogott életed, mint délibáb –
S világod tiszta angyali mosoly vala.

És megjelen előtted az a szép idő,
Midőn a párta szent varázsa vont körül,
Lényedre édes titkok kelleme borult,
Mintha a rózsán alkonyat hő pirja ül; -
Midőn bensődben ismeretlen vágy fakadt,
S mint éj a csillagot, ölelte kebledet; -
Midőn szorongva, mint bünös dobogta el
Fájó szived, könnyes szemednek, hogy – szeret. –

Szivedben felmerül a sok baráti arcz,
Ujra vidám körükbe képzeled magad;
S ekkor talán arczomra is emlékezel,
Talán emlékem is érinti multadat.
S aztán eszedbe jut szüléid háza is,
Eszedbe jutnak a lefolyt idők, a mult,
E percz fölkelti minden szép emlékidet. –

Halvány borus tekinteted pártádra hull,
Látod könnyezni kedvesid, szüléidet, -
És szived elfogul,- halványul arczod is –
A hang kebledbe hal,- megnedvesül szemed, -
S midőn atyád megáld, akkor eszedbe jut,
Hogy sorsod e sok szép emléktől elszakaszt,
Hogy elhagyod – örökre tán – e szent helyet,
Hol minden int, mosolyg feléd és ugy maraszt.

Hogyha rokonnal többé nem szoritsz kezet,
Hogy a testvér kebledre többé nem borul,
Eszedbe jut, hogy jó atyád ősz fürtire
Talán szemeidnek utósó könnye hull, -
És érezed, hogy menni, válni mily nehéz,
- Mily sok keservet elbir ez egy gondolat, -
S hallgatva állsz, mint ki igen sokban bizott,
S reménye végső szála is ketté szakad.

Vigasztalódjál! – hisz e fájdalom muló,
Hisz felszáritja könnyeid uj életed,
Feledni az idő mindenkit megtanit,
A multat uj boldogságodban fölleled; -
S miben minden, mi drága, kedves, összefoly, -
Mi bánatot, keserveket, könnyet fedez –
S a túlvilág – a menny üdvével is felér - -
Az majd kis gyermeked vidám mosolya lesz!

Forrás: Családi kör 6. szám - 1866. febr. 11.