2018. aug. 2.

Dózsa Dániel (1821-1899): Dózsa Lajos emléke




Való tehát a hír, szegény jó testvérem,
Hogy te is elestél a bús csatatéren!
A bús csatatéren, hol király és haza
Örök romlásunkra szembeszállott vala.

Oh! midőn mint boldog gyermek hajdanában,
Játszadoztunk együtt atyánk udvarában,
S majd mint érző ifjak füztünk reményeket,
Tisztelve a királyt, szeretve nemzetet,
S mennyekig ragadt fel sok szép álmodásunk,
Mért hogy nem lehettem a te oldalodnál,
Testvérem! – utolsó szempillantásodnál!
Hogy a dárda, a mely kebledet átdöfte,
Járta volna az én szivemet is össze.
Mért hogy, mint kik mindig egyaránt éreztünk,
Nem egy kézcsapástól, nem egyszerre vesztünk?!
Oh a forradalom rémes egy szörnyeteg,
Dúl, rombol és szertetép ezer sziveket.
A czél, melyért te a harczi sikra szálltál,
Csalt, de nem az érzés, melytől lángra gyultál.
Hol vagy? Hamvaidat hiába keresem,
Megmutatni senki sem tudja azt nekem.
Sir föd? Vagy a vadak eledele lettél?...
Csak annyit tudnak, hogy a csatán elestél.
Elestél, elestél a hálátlan csatában!
Hallgat rólad a hir széles e hazában;
Oszlopot nem emel néked az utókor,
Sőt talán fejedre hűtlen átkokat szór.
Miért hogy hamvadat fel nem kereshetem,
Fiatal cserfával be nem ültethetem,
És föl nem metszhetem annak oldalára:
„Honért és királyért szent a hős halála!”
Képzelem mint törtél harczi tüztől égve
Az oriás kara kemény ellenségre,
Vitézid szétverve egyedül hagyának,
Egyedül törél a kozákok hadának.
Képzelem testedet összemarczongolva,
Hány helyt járhatta át a muszkák golyója?!
Mily kinos keserves lehetett halálod,
Míg nemes lelked a mennyországba szállott.
Te szomjas lehettél s nem volt egy barátod,
A ki enyhitette volna szomjuságod;
Kinokat szenvedtél a szülőd és testvéred
Végső perczeidben nem vigasztalt téged!
Vajjon az egekből lenézvén hazádra –
Nem fog köny fakadni ott is szempilládra.
Tán hazánk tavasza újra eljöhet még,
Nem oly rosz a király a minek festették;
Ő is a népeknek adott szabadságot,
És a nemzeteknek jogfolytonosságot.
Ezt kivántuk mi is mindörökké ketten,
Ezért küzdtél te oly kétségbeesetten.
Ha igy tudta volna, királya mit akar,
Nem szállott volna ki csatára a magyar.
Elrendeztük volna ezt a szép országot,
Melyért annyi vér folyt, annyi hős csatázott.
A király és a haza összetartással
Egyetértett volna a jóban egymással;
De a félreértés folyt és foly szüntelen,
Mert sok keserüség van még a szivekben,
S annyiban boldognak mondhatod halálod,
Hogy nem kell siratnod szenvedő hazádat.

Forrás: A szabadság lantja 1873 – Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.