2018. aug. 4.

Dittrich Mór: Nőmhez


Waldemar Rösler festménye 1908.

Ha a földi gondok nyomasztó terhétől
Kifáradva, csendes hajlékomba térek:
Bútól csüggedt lelkem vigaszt talál benned,
éltem hű Seraphja, a mint csak rád nézek.
Ilyenkor a bánat elvonul szivembül,
S oly boldognak érzem magamat körödben –
Mintha többé soha csalódás sem érne:
Felejtek bút és bajt ez édes örömben.

Felejtem, hogy élek, midőn rám tekintesz,
S rózsa-ajkad reám mosolyogni látom.
Elmémből kiűzve a vad Prometheust,
Szivemet egyedül veled boldogitom.
Hűség és kegyelet lelked szép erénye,
Tiszta malasztjától szivem, lelkem épül;
S legtisztább szerelme magasztos keblednek –
Üdvet lövel reám bájos szent egébül.

Felvidul a lelkem, a mint bus órában
Áldásos hű kézzel homlokom simitod;
Elszállnak a felhők és szivemet ujra
Bizni és remélni anyaként tanitod;
S elfoszlik előttem a jövő borúja;
S látom a sok évet szép tavasz diszében;
Ősz fejemet látom virágkoszoruzva –
Akkor is szerelmed tavaszom lesz nékem.

Áldom azt az órát, áldom azt a perczet,
A mely a te élted’ életemhez fűzte,
Isten mosolygása voltakkor látásod,
Egemről a felhőt örökre elűzte;
Azóta van fénye égi napsugárnak,
Csillagragyogása a fekete éjnek,
A földnek virága, bűvös illatárja:
Csak azóta érzem igazán, hogy élek.

Forrás: Családi kör 9. szám – 1866. márczius 4.