2018. júl. 12.

Zsutay János (1840-1871): A munkácsi vártömlöcben*



1869. sept. 20-án

Szomszédságban lakom az égi felhőkkel,
Könnyen megláthatnám: a nap mikor jő fel,
S mint tér nyugovóra…
S hogy szálló felhővé e szeretnék válni,
És a nyugvó nappal nyugot felé szállni:
Nincsen olyan óra!
S ki tudja: tán soh’sem visz el utam innen?...
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

Éjszakra, keletre bércekkoszorúja,
Magasló csúcsait alkonyi szél fújja,
S egy-egy terhes felhő
Sebes, gyors futással vet reájok árnyat
Feketén, mint midőn a szivre a bánat
Sötét fellege jő!...
Bércet felhő, s szivet a bő fedbe itten…
Ben meg is vert engem a haragvó Isten!

Arra nyugot felé, arra délkeletnek
Szemeimnek határt kis halmok se vetnek,
Elláthatok messze…
Lelkem szeretteit meg még se láthatom
Ott hajlik le épen, túl a kis halmokon
Az égnek eresze,
Csak sohajtásimat küldöm arra innen…
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

Közelben s távolban boldog kis falvaknak,
Hol a munkás élet háznépei laknak,
Kis tornyait látom…
Boldog ott az éj és szebb a napvilág ott
Bárha szegényen is!... s én e boldogságot
Be hiába várom!
S hogy még irigyeljem tőlök, soh’se hittem!
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

Legyetek boldogok, fehérlő helységek,
Bár a fájdalomnak hév lángjától égek:
Áldásom reátok!
Boldog örömetek sohse lásson telet,
Viruljatok fel ti: ha az én éltemet
Megfogta az átok.
… Oh ha ez az átok sírig kisér innen!...
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

Kerüli e helyet minden élő állat…
Egy-két kósza madár hogyha erre szállott,
Az se mulat soká,
Még a nap képe is más színt ölt magára,
Mintha csak, hogy – ide tévedt egy sugára
Azt is sokallaná.
A déli verőfény az is siet innen…
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

Tovaszáll a madár, nem ver tanyát egy se,
Csak a félénk galamb s a vándorló fecske. –
Van itt galamb! noha
Oly szerelmetesen, mint ama kis ducban,
Szép szülőföldemen, melytől elbucsúztam,
Nem turbékol soha!
Pedig még az ölyv sem szeret járni itten…
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

Épen csak azért van e helynek fecskéje,
Hogy szabadságvágyam szivemelő kéje
Kigúnyolva légyen!
Kicsiny magzati közt, szeretti közt ülhet,
Levegőt hasitva, szabadon repülhet
A magasló égen.
Neki két hazája, és nekem egy sincsen!
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

Lent kis folyó árkát csörgő habok futják,
Kétszer, háromszor is erre veszi utját,
De midig megbánja!
Mintha irtóznék e helytől. borzadással
hirtelen elfordul s egy kanyarodással
Változik iránya. –
A patak se szeret közel folyni itten…
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

Hát minden fut innen, sújtoló Teremtő!?...
Nem!... sötét éjszakon ott van a – temető,
S a magasba ásit!
Sötétlő sir-torkát fenékig kinyitva,
Mély, halálos csendben, hidegen számitja
Szived dobbanásit,
S vár, vár, kebelébe mikor térsz meg innen?...
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

Sötétlő temető! jeltelen sirhantok,
Elborzadva nézlek s mélyen felsohajtok,
Mily félelmes arcod!?
Sirnék, hogyha sirni volna még egy könyem!
Van, ki itt is remél s még itt se egykönnyen
Teszi le a harcot,
S bús hazádba térni mily rövid út innen…
Beh meg is vert engem a haragvó Isten!

Eltakar egy domb, de nem nő rajta fű se!
Nincs frisitő harmat, a mi meghüsitse,
Rá eső sem pereg!
Ha csak az elhagyott kedveseknek, távol,
Hasztalan epedő sűrű sohajából
Nem támad egy felleg,…
Oh de hát a kinek már senkije sincsen?...
Könyörülj meg rajta, könyörülő Isten!

(* A tragikus véget ért fiatal költő hátrahagyott műveiből közöljük e hangulatteljes költeményt.        Szerk.)

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 20. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. május 24.