Turgenyev (1818-1883): A zsidó

- Meséljen ön valamit nekünk ezredes – szóltam Ilics Nikolaihoz.

Az ezredes mosolyogni kezdett, bajusza alól egypár füstkarikát bocsátott ki, ősz haját végigsimította s lélegzetet vett. Mi nagyon szeretjük s tiszteljük Ilics Nikolait szíve, becsületessége s ritka jóindulata miatt, mellyel fiatalságunk iránt viseltetik. Ő erőteljes, magas ember; vállai szélesek; „egyike azon szép orosz férfiaknak”, mint Lermontov fejezi ki magát, „kik napbarnított arcszínnel, nyílt, értelmes tekintettel, szívből fakadó, kedves mosolygással s férfias, csengő hanggal dicsekedhetnek.”

- Legyen – szólt -, figyeljetek rám. 1813-ban történt, Dantzig előtt. A g-i lovasságnál szolgáltam, s ha jól emlékszem, zászlótartó valék. Nincs kellemesebb a világon, mint a hadjárat és a tűz, de unalmasabb sincs aztán, mint az ostrom. Hétszámra állhatatosan vesztegeltünk lakásunkon, - a sátorokban, poshadt szalmán reggeltől estig folyton kártyával öltük az időt. Néha-néha – hogy egy kissé felvidítsuk magunkat – megtekintettük a hulló bombákat s a vörös röppentyűket. Az ostrom elején néhányszor szívesek voltak a franciák kirohanni, de ez a mulatság sem tartott sokáig. Az élelmet is magunknak kellett beszerezni: torkig voltunk az ízetlenségekkel. – Akkor húsz éves, erős és egészséges voltam; azt hittem, hogy majd a franciák s más egyéb (értitek, nemde?) segítségemre jönnek, s lelkemnek szórakozást szereznek. Mindhiába! Tétlenségből a játékra adtam magamat. Egyik éjen már tekintélyes összeget vesztettem, a szerencse azonban később megfordult s reggel felé meglehetős mennyiségű nyeremény hevert előttem. Kimerülten, fáradtan távoztam a kártyaasztaltól s a szabadba mentem üdülést keresni. Lehevertem a földre; a regg csöndes volt; sáncvonalaink elvesztek a ködben. Egy ideig jobbra-balra nézegettem, aztán elaludtam. Valaki köhögni kezdett mellettem; felébredtem rá. Egy zsidó állt előttem. Körülbelül negyven éves lehetett; hosszú lovagöltöny volt rajta, cipőket viselt s haját fekete sapka födte. Ez ember, kit Hirschelnek hívtak, szabadon járt-kelt táborunkban, bort, élelmiszereket s egyéb mis-mást szállított számunkra. Alacsony, sovány, himlőhelyes volt; orra görbe volt, szemeit szüntelen hunyorgatta s szakadatlanul köhécselt.

Felém fordult s udvariasan köszöntött.

- Mit akarsz? – kérdém tőle.

- Csak azt akartam megtudni nagyságodtól, nincs-e valamire…

- Nincs szükségem semmire, hagyj nyugodni!

- Amint akarja nagyságod; amint nagyságodnak tetszik; azt gondoltam, hogy talán mégis…

- Untatsz, kotródj!

- Engedelmeskedem. – De nagyságod az éjjel sokat nyert; engedje meg, hogy szerencsekívánataimat kifejezhessem.

- Honnan tudod, hogy nyertem?

- Én mindig megtudom az ilyesmit; ön nagyon sokat nyert. Oh igen, nagyon sokat!

- No, ez szép dolog! – válaszoltam bosszúsan. – Különben mi az ördögöt csináljak itt pénzemmel?

- Ne szóljon így nagyságod, oh ne szóljon így. A pénz mindenható. Pénzre mindig szüksége van az embernek, s pénzért mindent meg lehet szerezi, nagyságod, - mindent! – Csak egy szót: mit kíván nagyságod, s alázatos ügynöke azt előteremti. Igen, én mindent előteremtek.

- Fogd be a szádat, gyámoltalan!

- Ejh, ejh! – szólt Hirschel megrázva hosszú, fürtös haját -, nagyságod nem hisz nekem.

A zsidó behunyta szemeit s fejét megcsóválta.

- Én pedig tudom, hogy hadnagy úrnak mi kellene, - én tudom azt; oh igen, én tudom.

A zsidó ajkait finom mosoly árnyalta be.

- Igazán? – kiáltottam meglepetve.

Félénken tekintett szét maga körül s felém hajolva így szólt:

- Egy szép leány, nagyságos úr!

Hirschel újra behunyta szemeit s tovább beszélt: „Nagyságodnak csak parancsolni kell és látni fogja. Amit szavakkal tudnék róla mondani,m ind silányság. Ön nem hisz nekem. Parancsolja inkább, hogy állítsam ön elé. Ekkor hinni fog.

Szótlanul tekintettem Hirschelre.

- Tehát ön beleegyezik s én elhozom őt.

Hirschel nevetni kezdett, s meg akarta veregetni vállamat, de kezét rögtön visszarántotta onnan, mintha megégette volna az.

- Csak egy kis elővigyázat szükséges nagyságos úr!

- Te megcsalsz, vagy egy vén boszorkával akarsz meglepni.

- Ilyet feltenni rólam! – válaszolt élénken a zsidó. Ha megcsalom nagyságodat, hátamra ötszáz… négyszázötvenöt botot verethet – folytatá sebesen. – Csak azt parancsolja…

E pillanatban társaim egyike lépett ki a sátorból s nevemet kiáltá. Gyorsan szöktem föl helyemről s egy aranyat dobtam a zsidónak.

- Ma este, ma este! – szólt halkan s távozott.

Őszintén bevallom, uraim, hogy nagyon türelmetlenül vártam az éjet.

Az éj megjött; elhelyezkedtünk a tűz körül; a katonák ételkészítéssel voltak elfoglalva, a hadnagyok fecsegtek. Én ráhevertem köpenyemre s thea mellett hallgattam a többieket. Játszani hívtak, - nem fogadtam el. Nagyon izgatott voltam. A hadnagyok lassanként visszavonultak sátoraikba, a közlegények is elszéledtek, vagy ott helyben elaludtak; a zaj lecsillapult. Én még mindig a tűz mellett hevertem néhány lépésnyire inasomtól, ki ügyetlen bóbiskolásával meglehetősen mulattatott. Elküldtem őt aludni. Az egész táborban csend s némaság uralkodott. Az éji úrjárat is elvonult. Én még mindig a tűz mellett hevertem – várva valamit. Az égen csillagok ragyogtak. Sokáig néztem a tűz elhaló üszkeire; a tűz nemsokára egészen kialudt. „Ez az átkozott zsidó rászedett!” – szóltam magamban bosszúsan s fel akartam kelni helyemről.

- Nagyságos úr! – suttogott egy remegő hang fülem mellett.

Visszafordultam: Hirschel állt ott. Nagyon sápadt volt.

- Térjünk a sátorba! – szólt hebegve hozzám.

Felkeltem s követtem őt. A zsidó kimért léptekkel s nagy elővigyázattal indult meg a nedves pázsiton. Észrevettem, hogy nem messze hozzánk egy köpenyébe burkolt, mozdulatlan alak áll. A zsidó intett neki s az hozzá sietett. Pár pillanatig halkan beszéltek egymással, aztán a zsidó felém fordult, intett fejével, hogy kövessem s mi mindhárman beléptünk a sátorba. Szégyenlem kimondani. szívem remegett.

- Itt van, nagyságos úr – szólt a zsidó meglehetős vontatottan -, itt van. Kissé meg van illetődve, fél, - de én azt mondám neki, hogy hadnagy úr derék és szép ember… No ne félj – folytatá -, ne félj,semmit…

Az ismeretlennő nem mozdult. Magam is zavarban voltam, nem tudtam, mit szóljak? Hirschel úgy állt előttem, mintha a földhöz lett volna szegezve s kezeit idegenszerűleg mozgatta.

- Légy szíves félrevonulni – szóltam hozzá.

Hirschel engedelmeskedett,d e látszott, hogy nem szívesen.

A lánykához léptem s arcáról a fátyolt udvariasan leemeltem.

A városban tűz volt s e távol tűztenger rezgő fénye megvilágította sátoromnak belsejét. Egy halványarcú, fiatal zsidónő állt előttem. Szépsége meglepett. Elmerültem bámulásába; sokáig némán csodáltam őt. Gyönyörű szemeit a földre szegezte. Könnyed érintés vert fel álmodozásaimból. Visszafordultam: Hirschel tekintett be a sátorba. Bosszúsan néztem rá: újra félrevonult.

- Mi a neved kedvesem – szóltam végre halk hangon a fiatal lánykához.

- Sára – válaszolt s e percben ragyogni láttam gyönyörű szemfehérét s pompás fogsorát. Két bőrvánkost dobtam a földre s üléssel kínáltam meg. A fiatal lány levetette köpenyét s helyet foglalt. Bő ujjas mellényt viselt arany hímzetű virágokkal borítva; melle nyitva volt. Gazdag fekete haja kettős tekercsben fonta körül szép kis fejét; odaültem melléje s kezembe vettem piciny kezeit. Nem vonakodott, de úgy látszott, mintha félne rám tekinteni s néha-néha felsóhajtott. Gyönyörrel szemléltem keleties vonásait s lágyan szorítottam meg olykor dermedt ujjait.

- Tudsz oroszul? – kérdém tőle.

- Igen, egy kevéssé.

- S szereted az oroszokat?

- Igen.

- Úgy hát engem is szeretsz!

Át akartam ölelni, de ő félénken visszahúzódott.

- Nem, nem… uram, kérem önt… nagyon kérem…

- De legalább tekints hát rám.

Rám szegezte átható fekete szemeit, elpirult s mosolyogva fordult el tőlem.

Hévvel csókoltam meg kezeit. Végigtekintett rajtam s nevetni kezdett.

- Miért nevetsz?

Eltakarta arát kezeivel s nevető hangja ismét felcsendült.

Hirschel megjelent a sátornyílásnál s ujjaival fenyegette őt. Sára elhallgatott.

- Nem kotródsz? – mordultam rá fogaim közül -, te igazán kiállhatatlan vagy.

Hirschel nem mozdult.

Egy marok aranyat adtam neki s kilöktem.

- Uram, adjon nekem is – szólt hozzám a fiatal lány.

Térdére tettem néhány darab aranyat; a lány valódi macskakapzsisággal rejtette el azokat.

- De most csak átölelsz?

- Nem, nem… ah, kérem… nagyon kérem, kérem önt – szólt esdő, síró hangon.

- Mitől tartasz?

- Félek.

- Bohóság! Ölelj meg.

- Nem, nem…  kérem önt…

Félénken tekintett rám s fejét kezeire hajtotta. Nem bántottam.

- Ha akarod, tedd… - szólt később s kis kezét ajkaimhoz vitte.

Megcsókoltam, de már nem oly hevesen. Sára újra nevetni kezdett.

Zavarban voltam. Bosszankodtam magamra s nem tudtam, mit tegyek. Bizonyosan ostoba és ügyetlen vagyok, szóltam magamhoz.

Ismét hozzá fordultam.

- Sára – kiáltottam -, én szeretlek.

- Tudom.

- Tudod, s nem haragszol érte? Szeretsz te is engem?

Sára fejét rázta.

- Szólj őszintén.

- Hadd nézzelek meg egy kissé – válaszolt.

Feléje hajoltam. Sára vállaimra fektette kezeit, vizsgálni kezdé arcvonásaimat, majd mosolygott, majd összehúzta szemöldökét. Nem tudtam magamat tartóztatni: megcsókoltam. Fölegyenesedett s egy ugrással a sátor nyílásánál termett.

- ah, mily értelmetlen szilajság!

Nem válaszolt. Ott állt mozdulatlanul.

- Jöjj vissza hát…

- Nem, uram; isten önnel, talán majd egy másik napon.

Hirschel újra belépett és Sára fülébe néhány szót súgott; a lány mint egy kígyó, oly ügyesen illant el a sátorból.

Utána akartam rohanni, de már későn volt, - eltűnt előlem. Hirschelt sem láttam sehol.

Egész éjjel nem tudtam behunyni szemeimet.

Másnap éppen századosom sátorában kártyáztunk, midőn inasom belépett.

- Uram, keresik önt – szólt hozzám.

- Ki?

- Egy zsidó. Beszélni akar önnel.

Hirschel lenne tán?- kérdem magamtól. Midőn az osztás véget ért, felkeltem s kimentem. Csakugyan Hirschel volt.

- Nos, uram – szólt hozzám bizalmasan, baráti mosollyal -, meg van ön elégedve velem?

- Ah, az ördögbe is! Nyomorult, tudom, hogy jóízűt kacagtál fölöttem.

- Miért?

- Még kérdezed? Ez más csakugyan sok.

- Hadnagy úr, ön igaztalan – válaszolt Hirschel neheztelő hangon, de még mindig mosolyogva. – A lány fiatal, félénk – ön elijesztette, igen, ön megfélemlítette őt.

- Gyönyörű félénkség, mondhatom! pénzemet minden félelem nélkül elvette.

- Ha ön pénzt ad neki, természetesen elfogadja.

- Hallgass rám Hirschel. Mondd neki, hogy jöjjön egyedül, azért nem téved el. Te pedig tedd meg nekem azt a szívességet, s ne mutasd többé ábrázatodat sátoromban. Hallottad?

Hirschel szemei szikráztak.

- Tetszik önnek a lány?

- Nagyon tetszik.

- Maga a szépség, nemde? Páratlan. S ön rögtön ad nekem pénzt?

- Úgy hiszem, szavam többet ér pénzemnél. Megfizetlek. Vezesd őt ide s te kotródj’ a pokolba. Magam fogom őt hazakísérni.

- Lehetetlen, teljes lehetetlen – felelt a zsidó félénken. – Ez teljes lehetetlen – hanem majd én a sátoron kívül maradok. Én mindig kész szolgája vagyok nagyságodnak. Úgy viselem magamat, hogy nagyságod meg lesz velem elégedve. Miért ne? Majd egy kissé eltávozom a sátortól.

- Tehát ide fogod út vezetni?

- ah, hadnagy úr, mily gyönyörű ő! Mit szól hozzá nagyságod?

Hirschel előre hajlott s figyelmesen fürkészte arcvonásaimat.

- Igen, ő szép.

- Tehát adjon egy aranyat.

Egy aranyat dobtam neki s elváltunk.

A nap leáldozott s újra megjött az éj. Sokáig voltam egyedül sátoromban. Az eget felhők fedték. A városban kettőt ütött a toronyóra. Éppen szándokom volt összeszidni Hirschelt, midőn Sára rohant be sátoromba. Egyedül jött. Fölugrottam, magamhoz szorítottam őt s arcát elborítottam csókjaimmal. Arca – mint a jég – hideg volt. Alig tudtam kivenni vonásait. Leültettem; térdei elé csúsztam, kis kezeit forró csókokkal melengettem, odaborultam keblére… Nem mozdult, nem szólt semmit, egyszerre hangos zokogásban tört ki. Csillapítani akartam… Megsimítottam homlokát, letöröltem könnyeit. Nem állt ellent, de kérdéseimet válasz nélkül hagyá s folyton zokogott. Szívem összeszorult, felkeltem s kimentem sátoromból. A zsidó egyszerre előttem termett, mintha a föld alól bújt volna ki.

- Hirschel – szóltam hozzá -, itt az ígért pénz; vezesd vissza Sárát.

A zsidó odaszaladt az ifjú lánykához. Sára azonnal felhagyott a zokogással, s belekapaszkodott Hirschelbe.

- Isten veled, Sára – szóltam hozzá -, elmehetsz. Vezéreljen s védjen a jó ég, mi egykor még látni fogjuk egymást.

Hirschel szó nélkül köszöntött; Sára meghajtotta magát előttem, megragadta kezeimet s megcsókolta azokat.

Elfordultam…

II.

Öt vagy hat napig nem láttam a szép zsidónőt.

Hirschel sem mutatta magát; táborunkban senki sem találkozott vele. Nyugtalan, lázas éjeim voltak; szüntelenül előttem lebegtek ragyogó fekete szemei nagy pilláikkal; ajkaimon égett kedves arca, e sima, üde arc, melyen – mint az érintetlen szilván- rajta volt még a tiszta hamv. Parancsnokom élelemszerzés végett néhány katonával egy elhagyott helysége küldött. Míg legényeim a házakat kutatták, én az utcán maradtam, le sem szállva lovamról. Egyszerre valaki megragadta kezemet.

- Hogyan! Sára?

Nagyon izgatottnak látszott és sápadt volt.

- Hadnagy úr, segítsen rajtunk, mentsen meg bennünket. A katonák bántalmaznak, hadnagy úr…

Megismert s elpirult.

- Itt lakol tehát?

- Igen.

- Hol?

Sára egy roncsolt házikóra mutatott. Megsarkantyúztam lovamat és a hely színére vágtattam. Az udvarra érve egy öreg, rút, kuszált hajú zsidó tűnt szemembe, ki szállásmesteremnek Giliavkának kezéből mindenáron ki akart szabadítani egy malacot s három tyúkot. Zsákmányát magasan tartá feje felett; a tyúkok és a kis malac gyönyörű hangversenyt rögtönöztek. Távolabb két más katona bíbelődött egypár zsákkal, melybe már minden lehetőt beletömtek. A zaj betöltötte az egész házat. Összehívattam embereimet s megparancsoltam, hogy a zsidónak semmijét se bántsák; szállásmesterem felült lovára – melynek tisztességes neve Proserpin volt, de melyet ő rendesen Projerpolnak nevezett – s utánam lépdelt az utcára.

- Meg vagy velem elégedve – szóltam Sárához.

Mosolyogva tekintett rám.

- Mivel fogod viszonozni?

Lesütötte szemeit.

- Holnap meglátogatom önt.

- Este?

- Nem uram,- reggel.

- Kérlek, ne csalj meg.

- Nem, nem. Nem fogom önt megcsalni.

Figyelmesen néztem rá. Szebben tűnt fel előttem, mint valaha. Szépsége elbűvölt. E habszerű termet – mint egy borostyánkő-szobor, fekete hajának csilláma… üdvözöltem őt s megszorítottam kis kezeit.

- Isten veled, Sára; ne feledd!

- Elmegyek.

Belépett a házba; parancsot adtam szállásmesteremnek, hogy kövessen az egész csapattal s előre vágtattam.

Másnap reggel korán felkeltem s távoztam sátoromból. Gyönyörű reggel volt: a nap lassankint emelkedni kezdett és sugarai minden kis fűszálon gyémántgyöngyöket találtak. Felkapaszkodtam a sáncra s egy lőrés mellett leültem. Alattam óriási síkság terült el. Szétnéztem s alig száz lépésnyire egy szürke köpenybe burkolt alak tűnt szemembe. Nemsokára felismertem benne Hirschelt. Sokáig mozdulatlanul állt, aztán sebesen odább ment, majd újra visszatért előbbi helyére, - nyugtalanul tekintgetett maga körül… egy elfojtott kiáltást hallatott, leguggolt, előre nyújtotta nyakát, mintha hallgatóznék, aztán újra figyelmesen nézegetett szét maga körül. Legkisebb mozdulatait is kivehettem. Kebléből papírt vont elő s jegyezgetni kezdett rája. Jegyzéseit minden pillanatban megszakította s nyúlként remegett. Felemelte fejét, szemeit hunyorgatta s ismét munkához fogott. –Végre leült a pázsitra, lehúzta cipőjét s abba rejtette papírját, de annyi ideje már nem volt, hogy azt újra felhúzhassa, mert egyszerre – alig pár lépésnyire túl – Giliavka jelent meg edzett katonáival. Hozzásietett s vaskezeit a zsidó vállaira csapta. Hirschel összelapult s feljajdult. Giliavka beszélni kezdett hozzá s eközben nyakszirten ragadta. Párbeszédjöket nem hallottam, de a zsidó kétségbeesett taglejtése s rimánkodó arckifejezése sejtették velem a tettet. A zsidó egymás után kétszer, háromszor borult az alhadnagy lábaihoz, majd zsebébe nyúlt, egy régi avult zsebkendő húzott elő, melynek csomóba kötött sarkát kibontva, abból egy aranyat vett ki. Giliavka komoly arccal fogadta az ajándokot, de azért korántsem bocsátotta el őt. Hirschel minden erejét megfeszítette s kiszabadítva magát Giliavka kezeiből, a rét felé menekült. Giliavka utána rohant. A zsidó bámulatos gyorsaságot fejtett ki; lábai remekeltek a futásban. Az alhadnagy sem tágított s nemsokára csakugyan elérte; megragadta s a tábor felé hurcolta őt. Fölkeltem és eléjök mentem.

- Hadnagy úr, egy kémet hozok, igen, egy kémet (Giliavka homlokáról csurgott az izzadtság) – Itt van; nem szánnám összezúzni!

A szerencsétlen Hirschel újra hozzáfogott erőlködéseihez. Két könyökét Giliavka mellére nyomta, lábai rángatóztak; szemeit ijesztően forgatta.

- Mit tett? – kérdém az alhadnagyot.

- Legyen szíves hadnagy úr, s húzza le jobban lábáról a cipőt, én nem ereszthetem ki kezeim közül.

Lehúztam cipőjét, egy gondosan összehajtott papír hullt ki belőle. Táborunk rajza volt, a legújabb munkálatokkal. A rajzot jegyzetek egészíték ki, melyek finom héber betűkkel voltak írva.

Midőn a papírt kezembe vettem, Giliavka a zsidót egészen a földre lapította. Hirschel felnyitá szemeit, észrevett engem és elém csúszott.

Szemei elé tartám a papírdarabot.

- Mit akartál ezzel tenni?

- Semmit, hadnagy úr, semmit… csak azt,hogy… (itt hangja elakadt).

- Te kikémleltél bennünket.

Nem értett meg, hebegni kezdett, zavart; összefüggés nélküli szavakat mondott s térdeimet átszorította kezeivel.

- Te kém vagy!

- Ah! – kiáltott fel fáradt hangon s fejét rázta. – Hogy hiheti ezt! Én? Soha. Oh nem! Ez teljes lehetetlenség! Mindjárt kész leszek… Pénzt adok, fizetni fogok. (Szemei lecsukódtak.)

Sapkája hátracsúszott; izzadt fürtei kuszáltan borultak homlokára.

Több katona jött a hely színére; nem akartam Hirschelt még jobban megfélemlíteni s hallgatást tanácsoltam Giliavkának. Többé nem voltunk egyedül, kötelességemet rögtön teljesítenem kellett.

- Vezesd a tábornok elé – szóltam az alhadnagyhoz.

- Hadnagy úr – kiáltott a zsidó kétségbeesetten -, én ártatlan vagyok; bocsássanak szabadon, bocsássanak…

- Majd a tábornok úr elvégzi az ügyet – szólt Giliavka -, jerünk!

- Hadnagy úr – kiáltott újra a zsidó -, irgalmazzon, bocsásson szabadon…

E rimánkodás rosszul hatott rám; megkettőztettem lépteimet.

Tábornokunk derék, becsületes, - de katonai ügyekben túl szigorú ember volt. Beléptem egyszerű, fából készített szobájába s pár szóval előadtam látogatásom okát. Ismerve a katonai törvények szigorát, nem is ejtettem ki a „kém” nevet, hanem az egész ügyet úgy akartam feltüntetni, mint valami haszontalanságot. Rosszul tettem, mert a tábornok, midőn a törvén beszélt, őrizkedett a részvéttől.

- Fiatalember – szólt hozzám -, ön nagyon tapasztalatlan. Valóban, önnek a katonai ügyekben még semmi jártassága sincs. Az ügy, melyről nekem most beszélt, nagyon komoly, szerfelett komoly… Hol az az ember?

Távoztam s parancsot adtam, hogy vezessék elő.

Elővezeték.

- Hol a rajz, melyet ez embernél találtak? – kérdé tőlem a tábornok.

Odaadtam a papírdarabot.

A tábornok kigöngyölgette azt s figyelmesen nézegette.

- Ez csakugyan különös! – szólt, ki fogta el ez embert?

- Én, tábornok úr – kiáltott élénken Giliavka.

- Nagyon szép! Nos, jó ember – mivel tudja ön igazolni magát e pillanatban?

- Kegyelem, kegyelem, tábornok úr – hebegett Hirschel -, én ártatlan vagyok, bizonyságom a hadnagy úr is. –Én ügynök vagyok csak, tábornok úr, egy becsületes ügynök…

- Folytassuk a vallatást – szólt a tábornok kemény hangon s még keményebb arckifejezéssel. Mi vitt e csúfságra?

- Én nem vagyok bűnös… nagyságod.

- Nehéz elhinni. Téged tetten kaptak.

- Kegyelem, tábornok úr, ártatlan vagyok.

- Te lerajzoltad táborunk egész állását, te az ellenség fizetet kéme vagy.

- Nem én tettem – kiáltott fel Hirschel -, nem én tettem!

A tábornok Giliavkára tekintett.

- Hazudik, tábornok úr. A hadnagy úr maga vette ki cipőjéből e papírt.

A tábornok rám nézett. Én igenlőleg intettem fejemmel.

- Te az ellenség kéme vagy, ez kétségtelen.

- Nem, nem! Nem vagyok az – szólt Hirschel bágyadtan.

- Több ily rajzot is juttattál már az ellenség kezeihez?

- Oh, nem, nem…

- Hasztalan beszélsz. Kém vagy.

A zsidó lecsukta szemeit, lehajtotta fejét s hosszú köpenyének egyik szárnyát arcára takarta.

- Fölakasztatlak! – szólt a tábornok pár pillanatnyi szünet után határozottan. - A törvény követeli. Hol van Schlikelmann?

Rohantak érte. Hirschel elzöldült, szája tátva maradt, szemei mereven néztek. A tábornok segéde megjelent. A tábornok parancsokat adott neki. az írnok is bedugta sovány, himlős arcát pár pillanatra. Kíváncsiságból néhány tiszt is benézegetett a szobába.

- Kegyelmes úr – szóltam a tábornokoz rossz németséggel (mert ő német születés volt) -, bocsássa szabadon ez embert!

 - Fiatalember – válaszolt a tábornok keményen törve az orosz nyelvet -, ismétlem, hogy ön nagyon járatlan a katonai ügyekben s kérem, hogy többé ne alkalmatlankodjék könyörgésével.

Hirschel feljajdult s a tábornok lábaihoz vetette magát.

- Kegyelmes úr, irgalmazzon! Sohasem teszek többé ilyesmit; nőm van, tábornok úr, leányom van… Kegyelem, kegyelem!

- Mit akarsz ezzel?

- Beismerem hibámat, kegyelmes úr, vétkes vagyok; de ez először történik, kegyelmes úr, esküszöm rá.

- Nem is volt más papírod?

- Először történt, kegyelmes úr; nőm, gyermekeim!

- De az ellenség kéme vagy, nemde?

- Nőm van, kegyelmes úr – gyermekeim!

A táborok egy kissé megrázkódott, de nem tartott sokáig.

- Feodor Karlics, ön az akasztás után, melyet a katonai törvények szigora követel – tevé utána nyomatékkal – jelentést fog készíteni.

E pillanatban sajátságos változást lehetett Hirschelen észrevenni. Arcán megjelentek a halálos aggodalom kínos vonásai; nyomorult állatként vergődött, rekedt hangon kiáltozott, tántorogva fordult hol jobbra, hol balra s ökleivel a levegőt csapdosta. Csak egy cipő volt rajta, a másikat elfeledték visszaadni neki – köpenye csak félig takarta testét, sapkája leesett.

E látvány nagyon leverő hatást gyakorolt ránk, melyet a tábornok is osztott.

- Tábornok úr – szóltam újból hozzá -, kegyelmezzen meg e szerencsétlennek.

- Lehetetlen; a törvény kívánja így – válaszolt a tábornok lassan s nem minden megindulás nélkül. - Példa kell a többieknek!

- Kérem önt, tábornok úr…

- Hadnagy úr, legyen szíves és térjen vissza állomására – szólt  hozzám a tábornok s kezével parancsolólag mutatott az ajtóra.

Köszöntöttem s távoztam; de minthogy valami sürgős dolgom nem volt, pár lépésnyire megállapodtam s félrevonultam.

Néhány perc múlva Giliavka három katonával kikísérte Hirschelt a tábornok szobájából. A szegény zsidó alig bírta már lábait emelni; Giliavka elvált tőlök s (majdnem egészen előttem haladva el) a tábor felé tartott; nemsokára visszatért egy kötéllel. E bánásmód, noha nem volt kegyetlen, borzadályos hatást idézett elő. Hirschel a kötél megpillantására hadonászni kezdett ökleivel s magát a földhöz verte, hosszan hörögve. A katonák szó nélkül állottak körülötte; arcuk komor volt, szemeiket a földre szegezték. Hirschelhez mentem s pár szót szóltam hozzá; nyöszörgött, mint egy kisgyermek s nem tekintett rám. Beléptem sátoromba, ledobtam magamat pamlagomra s arcomat vánkosaim közé rejtettem.

Nemsokára valaki berohant sátoromba. Fölnéztem: Sára volt. Vonásait összekuszálta az indulat, rám esett s megragadta kezeimet.

- Menjünk, menjünk! – kiáldott lihegve.

- Hova? Miért? Maradjunk itt.

- Atyámért, atyámért; gyorsan, mentsd meg, mentsd meg őt!

- Atyádért?

- Igen, föl akarják akasztani.

- Hogyan? Hirschel a te…

- Atyám! Majd elbeszélem később – folytatá s kétségbeesetten tördelte kezeit. De jöjj, hamar, hamar.

Futva hagytuk el a sátort. A síkság közepén egy csapat katona haladt. Ez az út egy elhagyatott nyíresbe vezetett; Sára odamutatott kezeivel.

- Megállj – szóltam hozzá -, hova futunk? A katonák nem engedelmeskednek nekünk…

Sára megragadott s maga után akart vonszolni… Megvallom, hogy e pillanatban elvesztettem a fejemet.

- Hallgass rám Sára – szóltam -, mért futunk utánok? Inkább menjünk a tábornokhoz, menjünk együtt könyörögni hozzá, tán meg fog hallgatni bennünket.

Sára hirtelen megállt s hosszan rám tekintett, mintha nem értene.

- Érts meg Sára, az ég nevére, érts meg. Én nem segíthetek atyádon, csak a tábornok teheti ezt. Jerünk hozzá.

- Addig fölakasztják – nyögött fel kínosan.

Körülnéztem. Az írnok pár lépésnyire állt tőlünk.

- Ivanof – kiáltottam felé -, légy szíves, fuss utánok, mondd meg nekik, várják be,míg visszatérek; a tábornokhoz megyek kegyelmet kérni számára.

Az írnok elrohant.

Nem eresztettek be bennünket a tábornokhoz: esdeklésem, könyörgésem, sőt még fenyegetéseim se használtak semmit. Sára kétségbeesetten tépte fürteit s rimánkodva csúszott az őrök lábai elé, nem bocsátottak be bennünket.

Sára szilajon nézett szét maga körül, arcát két kezébe rejtette s futni kezdett; rohant a síkság felé. Követtem őt.

Odaértünk a katonákhoz. A katonák kört képeztek s képzeljék uraim, gúnyolták e nyomorult Hirschelt. Ez felbosszantott, megvetőleg néztem rájok. A zsidó megismert bennünket s lányát köszöntötte. Sára karjaiba zárta atyját. A szegény ördög azt hitte, hogy kegyelmet hoztunk számára – már meg is akarta köszönni nekem -, elfordultam.

- Hogyan… Hadnagy úr – kiáltott -, nincs kegyelem?...

Hallgattam.

- Nincs?

- Nincs – válaszoltam.

- Nézze hadnagy úr – hebegett -, e fiatal lány leányom. Ön nem tudja, hogy ő az én leányom?

- Tudom – feleltem -, s újra elfordultam.

- Hadnagy úr, én nem fogom az ön sátorát elhagyni; - nem, a világért sem…

Elakadt s lecsukta szemeit. „Pénzét akarom, az igaz; de a világom semmiért…”

Hallgattam. Hirschel e pillanatban undort keltett bennem s undort keltett bennem Sára is, ki bűntársa volt.

- De most – ön meg fog szabadítani – szólt halk hangon – parancsolom – követelem… Bele fogok egyezni mindenbe…

Levélként reszketett s rémülettel nézett a katonákra. –Sára görcsösen szorította magához atyját.

E pillanatban a tábornok segéde jelent meg a hely színén.

- Hadnagy úr – szólt hozzám -, a tábornok parancsa, hogy önt bezárjam. Ti pedig – szólt a katonákhoz – végezzetek ez emberrel.

Giliavka a zsidóhoz közeledett.

- Feodor Karlics – szóltam a tábornok segédéhez, ki öt, hat emberrel érkezett a helyre – vitesse ön el e szegény leányt…

- Minden bizonnyal – válaszolta.

A szerencsétlen leány alig lélegzett. Hirschel pár szót súgott fülébe héber nyelven.

A katonák csak nagy fáradsággal téphették őt le atyja kebléről; félre akarták vinni, de alig vitték húsz lépésnyire, midőn kiszabadította magát s újra atyjához rohant. Giliavka meg akarta ragadni, de Sára mellbe lökte, szemei szikráztak, magasra tartá ökleit.

- Légy átkozott – kiáltott németül -, légy átkozott háromszorosan,te és utálatos fajod. Nyomor, magtalanság, erőszakos, gyalázatos halál alkossák sorsodat. Hitetlen koldus, vérszopó eb, nyeljen el a föld elevenen…

Feje lehanyatlott s élettelenül esett össze. Félrevonszolták.

A katonák karjaikra vették Hirschelt. –Most már értettem, hogy mért nevettek, midőn Sárával megérkeztem. A szerencsétlen zsidót csakugyan nem lehetett nevetés nélkül nézni, dacára borzasztó helyzetének; a halál biztos tudata, lánya, családja annyira megzavarták, hogy minden mozdulata idegenszerű, félszeg volt; feljajdulásai mosolyra indították az embert, ugrálásain nevetni kellett, bármily szomorú volt is különben e jelenet. A szegény ördög valóban félelmében halt meg.

- Zárjátok el! –Sok mondanivalóm van. Alhadnagy úr ismer engem. Ügynök vagyok, becsületes ügynök. Ne nyúljatok hozzám; várjatok még, csak egy pillanatig, egy kis pillanatig, egy nagyon kis pillanatig. Bocsássatok el, nyomorult zsidó vagyok. Sára!  - Hol van Sára? Oh, tudom, tudom – ő a szállásmesternél van bizonyára (isten tudja, mért tisztelt meg e címmel!) Nem hagyom el többé sátorát! (A katonák megragadták, de ő ellenállt még s nyögve folytatá) Nagyságod, legyen irgalommal! családapa vagyok. Hat aranyat adok. Adok tizenötöt. Nagyságod! (A katonák a vesztőhelyre állították.) Irgalom! Szállásmester úr! Felséges úr!  - -

Rátették nyakára a kötelet. Elfutottam.

Tizenöt napig voltam bezárva. Megtudtam, hogy Hirschel özvegye pénzsegélyért folyamodott. A tábornok száz rubelt adott neki. Ami Sárát illeti, többé nem láttam őt. Nemsokára sebet kaptam egyik csatában, kórházba vittek, s mire felgyógyultan, Dantzig már megadta magát; seregünkkel a Rajna mellett találkoztam újra.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 16. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 24.