2018. júl. 12.

Törs Kálmán (1843-1892): Tompa toastja




Rendesen úgy szokott az lenni, hogy mikor valamely nép irodalmában beáll a pangási időszak s a jelen a költészet kertében vajmi halvány virágokat terem: akkor visszatérünk a jó, tartalmas classicusokhoz s kutatjuk, nem maradt-e utánok még valahol egy-egy ismeretlen ereklye? foglalkozunk jellemökkel, szokásaikkal, környezetükkel, sőt még itt-ott elejtett szavaikkal is.

Nálunk most épp ily pangó korszak állott be. Figyelemre méltóbb irodalmi jelenségre a hatvanas évtized második felében, az „Ember tragédiáját” kivéve, alig akadunk. Hanyatlás mindenütt s az ügyes utánzat, vagy jó műfordítás a legmagasabb fok, melyre emelkedni bírunk.

Ilyenkor jól esik visszapillantani arra az időre, mikor még tűz volt a vérben, gondolat az agyvelőben. A negyvenes éveket értjük.

Igaz, hogy akkor a tehetségek fejlődésére a társadalmi viszonyok is nagyon befolytak. A szellem harcosait szoros baráti kapocs fűzé egymáshoz,testvéreknek tekinték, buzdíták, bátoríták egymást a közös harcmezőn, jóakarattal,kicsinyes irigykedés nélkül bírálgatták egymás műveit, figyelmeztették egymást a kölcsönös hiányokra őszintén, de ami jót, szépet az egyik-másik teremtett, azt elismerték készségesen.Így a kritikának kétszeresen fejlesztő ereje volt:oktató és biztató.

Biz az kissé más korszak volt, mint a mai, ahol ha az ifjú óriás bizalmas társaságban irodalmi termékről beszél, az bizonyosan az övé magáé.

Abból a barátságos korszakból akarok itt elmondani egy adomát, amint azt Kazinczy Gábortól hallottam.

Akkor volt, mikor Gömör-megye Petőfit tiszteletbeli táblabírájának választotta s a már akkor nagynevű költő keresztül-kasul utazta a szép megyét Tompa Mihály társaságában.

K. R.-nél, a tudományosságáról és magas míveltségéről most is jó emlékben élő földbirtokosnál szép társaság gyűlt össze. Itt volt a többi közt Kazinczy Gábor, Tompa Mihály és Petőfi, kiknek a házigazda közös barátjuk volt.

Ebéd végével more patrio nekimelegedtek a toastirozásnak, s nagyban bíztatták Petőfit, hogy mondjon már ő is valamit.

- Ugyan hagyjatok nekem békét – szabódék ő -, én a pohárköszöntésnek csak végét szeretem: a koccintást.

Hanem biz őt nem hagyták békében. Elkezdték biztatni jobbról-balról, gondolva, hogy a jó poéta bizonyára jó szónok is, s majd mond az most egeket rengető dolgokat!

Hiába volt a szabadkozás, húzódás. Petőfinek poharat nyomtak kezébe, kihúzták alóla a széket: „halljuk a szép szót!”

Isten neki fakereszt! – gondolá magában a végletekig zaklatott költő s készült valami rettenetes gorombaságra és elkezdé a következőképp:

- Kedves keresztyén atyámfiai! A mai szent napon tartandó elmélkedésem tárgyát szent Máté epistolájának.

- Evangéliomának – súgá neki Tompa, aki nem hagyhatta szó nélkül, hogy valaki a bibliába belekontárkodjék.

Petőfi elvörösödött a helyreigazításra. Tökéletesen elfelejtette a textust.

- Üssön hát bele a mennykő az egész köszöntésbe! – kiáltott fel mérgesen -, mindig mondtam ugye, hogy ne kényszerítsetek engem szónokolni,mert belesülök. Régi meggyőződésem, hogy terített asztal mellett legkékesebb szónok a – kabai asszony.

Hatalmas éljenzés tört ki ezekre a már ülve mondott szavakra. A poharak összecsendültek s az egész társaságot felvillanyozta e kis intermezzo. Ámbár többen voltak jelen, kik önmagukban komolyan bosszankodtak, hogy Tompa megzavarta a szónokot. Miket beszélt volna az!

Szegény Tompának agya főtt bele, hogy az ellene föltámadt kedélyek felviharzását lecsillapíthassa. No de azért van, akinek van esze, hogy ne hagyja cserben, hanem mentő deszkája legyen, akit az áramlat hullámai elsodrással fenyegetnek.

Ő is felkelt tehát s poharat ragadva kezébe, szép, zengzetes hangján megkezdé a pohárköszöntést:

- „Tudom – így szólt -, mit akart Sándor barátunk kifejezni. Ki is fejezte ő azt, csakhogy nem tudja, hogy kifejezte. Úgy van vele, mint a legtöbb igazi költő – nem tudja, mikor mondja s önkénytelenül mondja a legszebbet.

Az ő pohárköszöntése tökéletesen kifejezi azt az érzelemtengert, melyet elénk akart árasztani; most is meg tudta választani a hangulatának megfelelő formát, mint verseiben. Egyik úgy, mint a másik, pohárköszöntése éppen akképp, mint érzelme – végtelen. Tudniillik egyiknek sincs vége.

És éppen azért tökéletes. Éppen olyan, mint a világegyetem, melynek véghatárán a véges emberi ész éppen olyan örökkévalóságot talál maga előtt, amilyet már maga mögött hagyott; éppen olyan, mint Isten fogalma, melyet végesnek képzelni képtelenség; éppen olyan, mint a kör, amely nem végződik sehol s melyet éppen e tulajdonságáért mondanak a mathematikusok a legtökéletesebb vonalnak.

Olyan tökéletesség nem képzelhető, melynek vége van; mert ahol véget találunk, ott még mindig keresünk valamit, ami túl van a végen is. – Ezért mondom, hogy Sándor barátunk tökéletesen kifejezte irántunk való igaz baráti érzelmének végtelenségét, mikor mondókáját nem végezte be. Kívánom is, hogy az a jó, az az őszinte, az az igaz érzelem, mely bennünket most oly szép, kedves körré fűz össze – épp úgy, mint Petőfi Sándor toastja -, sehol, soha, semmi körülmény közt véget ne érjen közöttünk.”

… Kazinczy Gábor, aki országszerte híres volt arról, hogy ahol felszólalt, mint valami hangszeren, úgy tudott játszani az emberi szív húrjain, aki elfacsarítá az ember szívét, s könnyeket csalt ki abból az egyik pillanatban, hogy a másikban fölszárítsa azokat a legszilajabb kedv kacajra csiklandó napsugaraival: ez a Kazinczy Gábor mondá e sorok írójának, hogy a társaság hangulatának inkább megfelelő, kedélyesebb, elmésebb toasztot ne hallott soha.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 22. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. június 8.