(Athenaeum)
Tabéry
az elsők közt ismerte föl az elszakított Erdély írói föladatait és lehetőségeit
s azóta is vezéralakjai közé tartozik az ott fölserdült irodalomnak. Nem
könnyen találnák még valakit, aki nálam több illetékességgel bocsáthatta volna
közre e hősi serdülés Emlékkönyvét.
(1930) Szóba kerül ebben a színes, gazdag füzetben a történelmi regény erdélyi
reneszánsza is, amelyet jórészt a kényszer hozott létre: az író a múlt
kosztümeibe burkolja a ma kínjait, hogy veszély nélkül elpanaszolhassa őket.
Tabéry szerint a fő cél: „levetkőztetni a históriából mindazt, amit a politikum
rápatinázott”. De akaratlanul elárulja, hogy a tárgyilagos átértékelésen kívül
agitatív célja is van, mikor a történelmi regényíró munkáját a „gyakorlati
küzdelem fanatikusaival” állítja párhuzamba erkölcsi bátorság szempontjából.
Az
igazságkutatás és az irányzatosság közösen is jelentkezhetik,m int Eötvös a
Magyarország 1514-ben megmutatta. Tabéry Vértornya is ugyanezt a kort választja
tárgyul, de a mai regényíró nem ragaszkodik olyan aggódó gonddal a történelmi
igazsághoz. Fontosabbnak tartja, hogy aktív hatóerő legyen. Sok közülük
látszólag reálisabb, mint a féllábbal még a romantika világában álló Eötvös,
tömérdek részletadat zsúfolódik kompozíciójába; olyan borzalmas színeket
használ föl, olyan vad középkori
jelenetek ábrázolására vállalkozik, amilyenekről a múlt század első felének
illedelmes „polgárosult” művészete álmodni sem mert volna, s mégis: ezek a mai
történelmi regények százszor gyanúsabbak, mint a XIX. század romantikus
korképei; minden álarcukon keresztüllátunk s történelmi hátterüket legtöbbször
festett kulisszáknak érezzük.
Az
elszakított területek irodalmának ezer mentsége van erre, de nem állunk jobban
a csonkaországi kísérletekkel sem, az egy Tündérkertet kivéve. Csupán ennek
sikerült maximális aktualitásához a korhűség maximális látszatát is kelteni.
Móricz emberformáló ösztöne ugyanis éppen a kulturálatlan típusok mintázásában
lelki kedvét leginkább s a magyar múltból most csak ennek van a köztudatban
„hitele”. Ki merné ma úgy megrajzolni a magyar reneszánsz műveltségi
viszonyait, mint Kemény a Gyulai Pálban? Ha az író kultúrkörnyezetet keres,
idegen alakokkal népesíti be regényét,mint Herczeg vagy Surányi. Móricz is
eléggé belül marad annak az elképzelésnek a határain, amelyet Ady
körvonalazott: vad bajszú, lármás, mokány nagyúr, meg Dózsa György szenvedő
népe; de ő legalább szereti ezeket az alakokat s gazdag változatban mélyíti
egyéni jellemekké őket, míg a legtöbb mai írónk, ha történelmi kompozíciókra
vállalkozik, lélekben idegenül áll ezek előtt az alakok előtt s a nagyúrra ráárasztja
palettája legfeketébb színeit, a jobbágyot pedig sokszor a legromantikusabb
Viola-részvét aranyával glóriázza körül. Ez lehet a legnemesebb szándék
sugallata, de történelmi szempontból is tarthatatlan, művészileg pedig, a tízedik,
huszadik fölöntésben már elviselhetetlenül ízetlen és unalmas.
Mindez,
ismétlem, nem csupán s nem mindenben a Vértoronyra vonatkozik, bár ez sem
utolsó példája annak, hogy lehet a választott kort nem szeretni. Tabéry nem
szereti a reneszánszot. Végigviszi főhősét Itálián, Beatrice magyarországi udvarán
s a Dunai Tudós Társaság szórakozásain: mindenütt csak a sötét árnyakat festi.
Ott válik melegebbé a hangja, ahol a regény végén a reformációnak örvendezhet.
A Vértorony Tabéryja jellegzetesen barokk szellem, stílusában is, szétágazó
kompozíciójában is, hősnőjének bizarr vallásos exaltációjában is, de talán
legjellegzetesebben a borzalmas jelenetek részletezésében, amelyek egy
erdészcsalád karóba húzatásának leírásában tetőződnek. Az a nyugodt, kesernyés
humorú szellem, amilyennek Emlékkönyve
mutatja Tabéryt, sehol nem található itt. Mintha valóban, programszerűen
súrolgatná történelmünkről a „politikai patinát”, bizony nemegyszer a
progresszív átértékelők naivságával, amint ez különösen Werbőczy
szerepeltetésében látható, mindjárt a mű első lapjain.
Hol
hát a regényben az az író, akinek vezéri jussa van a mai Erdély szellemi
életében? Színes, hangulatosan megírt részletein kívül főleg abban a diszkrét
lírai illatban, amellyel Fugger Katalinnak és három férfiának sorsát körülburkolja.
Katalin meglehetősen modern alak, jórészt valami forradalmár diákkisasszony és
ki százalékban egy misztikus rajongó keveréke, nem sok illúziókeltő erővel
helyezve át Dózsa korába. De hite, részvéte, emberi nemessége őt teszi a munka
legvonzóbb alakjává. Szépsége és jósága bűvöli köré a regény. Három
legfontosabb férfihősét, az olasz udvar neveltjéből szerzetessé s keresztes
alvezérré vált Darvadó Gergelyt, aki voltaképpen Drágfy-vér, jobbágyba oltva;
aztán Drágfy Jánost, aki viszont kakukkfiók: nemtelen származású. (Szimbólum,
amelynek a regény jóformán semmi hasznát nem tudja venni!) A harmadik férfi
Katalin körül Thurzó György kamaragróf ; ennek a három különböző társadalmi
típusnak az egymás mellé helyezése is jó elgondolás volna, ha kínálkozó ellentéteit
az író el nem ejtené. A mese gazdag, érdekes ugyan, de nem egylendületű;
túlságosan elágazik és jellemtörések árán jut előre. Az egyes jelenetek
kidolgozása pedig sokszor félmegoldásokkal éri meg. Néha a történelmi beleélés
hiánya, máskor az alakok elnagyoltsága vagy az elgondolás közhelyszerűsége
okozza ezt.
De
föltétlen értéke a regénynek nemes humanizmusa, amely némely divatos
elfogultságával sem alacsonyabb rendű, mint az Eötvös Dózsa-regényéé.
Tiszteletreméltó bátorsággal nyúl veszélyes erdélyi kérdésekhez s erdélyi volta
különösen a mű második részében szembeszökő, ahol a parasztlázadásból mindössze
annyit mutat, amennyi a Királyhágón túl lejátszódott. Érdeme e korfestés sok
erős, találó vonása, s amit említeni is fölösleges: minden keserűsége ellenére
hívő, lelkes magyarsága. Nyelve az a stilizált próza, amely az egyszerű
elbeszélő hangot manapság szinte merőben kiszorította irodalmunkból: zsúfolt,
néha mesterkélt, fölösleges díszekkel sallangozott, de legalább ízes,
lendületes és sokszor szükségesen költői.
Ha
egymás mellé teszem az Emlékkönyvet,amely
bizonyára inkább pihenésül, különösebb igények nélkül született s a Vértornyot,
amelyen a főmű miden nekifeszülése
érzik, őszintén merem Tabérynak ajánlani, tegyen próbát a társadalmi regénnyel.
Aki olyan emelkedetten s élesen látja és láttatja a mostani Erdélyt, azt
hiszem, tisztább értéke alkotna a ma anyagából, mintha tovább is történelmi
tárgyakkal kísérletezik, amelyek észrevehetően úgysem önmagukért érdeklik.
(Forrás: Napkelet 9. sz. 1931. szeptember 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése