2018. júl. 4.

Szász Zoltán (1877-1940): Az ideál



- A Debreczeni Szemle számára írta: Száz Zoltán


- Akkor hát sohse megyek férjhez…

A leány ezeket a dacos szavakat borongó fényű szemmel és keserű arckifejezéssel mondta. Nem is nézett a férfi szemébe, aki mosolyogva állt az oldalán, hanem kitekintett az első őszi vihartól megtépázott, sötétzöld tengerre. Szomorú volt e kép, melyet a végtelen víz nyújtott s a művelt, lélekfinomító olvasmányokat faló leánynak eszébe jutott egy mondás: a tájkép egy lelki állapot. Igen, ez a ködös láthatárú, napfénytelen, nyögő, komor színű hullámokban a parthoz csapkodó tenger nagyon hasonlított az ő lelki állapotához.

- Nem szeretem az olyan dacot, ami csak önámítás, ami csak kitérés a komoly felelet, a komoly elhatározás elől. Maga most bizonyos önérzetes nemtörődömséggel kijelenti, hogy akkor, azaz ha nem talál magának minden szempontból tetsző férjet, nem megy férjhez, s azt hiszi, hogy én csodálni fogom ezt a kijelentést. Pedig dehogy teszem ezt: csak mosolygok a dőre leány-gőgön, s újból azt tanácsolom, amivel kezdtem a beszélgetésemet: engedjen a negyvennyolcból s menjen férjhez valami becsületes, gazdag vagy jómódú átlagemberhez s ne várja azt az eszményi übermenschet, akit képzelete ideálul összeszerkesztett.

A leány kissé bosszúsan felelt:

- De hát honnan tudja maga, miről ábrándozom én, honnan tudja, hogy én olyan sokat követelek attól a férfitól, akihez férjhez mennék?

- Honnan? A maga egyéniségéből vezettem le ezt. Mikor először láttam, mikor júliusban először feltűnt a strandon s elegáns karcsú alakja, bronzvörös haja s hunyorgó, hosszú szempillái először vegyültek bele ennek a világfürdőnek embertömegébe, rögtön sejtettem, miért jött maga ide. Miután pedig néhányszor már beszéltem magával s megismertem azt a belső szellemi eleganciát, azt a lelki legutolsó-divatszerűséget, ami a maga belsejét és külsejét oly összhangzatossá tette, akkor már teljesen tisztában voltam magával. S bevallom, nagy érdeklődéssel kísértem figyelemmel férjkereső működését az egész szezon alatt. Magát látva, mindig az jutott eszembe: itt a tengerparton valaha kalózok laktak, bátor, merész, kapzsi tengerészek, akik folyton kémlelték a láthatárt, s ha valami hajó közeledett, bárkáikra kaptak, s ha csak lehetett, zsákmányul ejtették a hajót. Maga is, mint egy parti szirtfokon álló kalóz, úgy kémlelte a láthatárt egy férj után. De persze, nem holmi jelentéktelen, szürke nyárspolgárra, hanem valami mesebeli hercegre volt éhes. Legjobban szerette volna, ha valami tündéri berendezésű yachton jött volna, s partra szállva rögtön az automobiljába perdült volna. S amellett remélte, hogy valami fényes név birtokosa lesz ez az új Lohengrin, s amellett egyénileg a testi szépség, szellemi kifinomultság s érzelmi nemesség remeke. Egyszóval: milliomos, szépség és lángész. Was gut und teuer. S valóban, itt, ebben a nemzetközi sokaságban találkozhatott néhány férfival, akivel érdemes volt kikezdeni. Volt itt yachtos, automobilos, volt itt lángész és világszépség. Legfeljebb talán a lelki nemesség hősei voltak gyéren. De hisz talán ez a feltétel az, amit leginkább elengedett volna.

A leány dühösen félbeszakította:
- Maga túlságos élesen gúnyolódik. Úgy tüntet föl engem, mint egy közönséges férjvadászt, azaz egy leányt, aki állítólagos szépségét s némi hozományát minél jobban eladni akarja.

- Úgy tüntetem fel? Maga tényleg az. De hisz ez nem olyan rettentő dolog. A legtöbb szép, előkelő, s pláne kissé vagyonos leány ilyen.

- A legtöbb igen, de én nem. Én tényleg keresek férjet s tényleg nem találok, de nem mivel valami Rothschildba ojtott Goethét szeretnék megkaparintani, hanem egyszerűen mivel nem találok nekem megfelelő, az én érzelmi, szellemi, lelki, igen, lelki eszményemnek megfelelőt. Maga ezt kétségbe vonhatja, de azért így van. Ha én ne megyek férjhez, ez az idealizmus vesztett csatája lesz s magától, aki folyton a nemesebb, magasabb rendű célok emberének adja ki magát, elvárhatnám, hogy ezen ne nevessen, hanem legalább is némasággal tisztelje a bánatomat.


A megvetés, mely az egész beszéd alatt a férfi szájszöglete alatt bujkált, most már tényleg megszűnt s egy szánalmat és oktató célzatot egyaránt sejtető arckifejezésnek adott helyet.

- Idealizmus? Jó, nem bánom, elfogadom ezt, de rögtön azt is kérdem, mit gondol: a féktelen, az életet megrontó idealizmus helyes-e? Dehogy, édes, az igazi bölcsesség azt mondja: légy mindenben mértékletes, még az idealizmusban is.

- Egyszóval: menjek valakihez, akit nem szeretek. Mert másféle mérséklését az idealizmusnak az én esetemben legalább nem tudom elképzelni.

- Édesem, én is, ha csak általánosságban van szó a dologról, azt mondom, hogy a leány csak ahhoz menjen férjhez, akit szeret, ellenben ha egy bizonyos leánnyal vagyok szemben, akkor mindig számbaveszem a sajátos körülményeket s ezek szerint ítélek. Magánál például egy igen fontos sajátos körülmény az, hogy maga huszonhat-huszonhét éves, tehát nem igen várhat már sokáig. S különben is, ismétlem, az idealizmusba nem szabad belebolondulni, mivel az embernek nem az a célja, hogy minél ideálisabb, hanem hogy minél boldogabb életet éljen. magának persze most még jól esik az idealizmus, magát még boldoggá teszi ez a várakozó, gőgös leányi póz, mely visszautasít minden megalkuvást, minden igényleszállítást, idővel azonban ennek az úgynevezett idealizmusnak az eredménye a vénleányság keserű kenyere, igen kellemetlen lesz. A maga idealizmusa nem is egyéb, mint nagyzási hóbort.

- Kérem, ez már mégis kegyetlenség! – szólt a leány s hosszú szempillái idegesen reszkettek.

- Bocsánat, kénytelen vagyok mégis fenntartani azt, amit mondtam. Az ilyen magafajta leányok amaz idealizmusa, mely csak azt hajlandó férjül elfogadni, aki a világ legelső embere, nem idealizmus, hanem nagyzási hóbort.

- Meglehet, hogy nagyzási hóbort, de én nem gondolkozhatom másképp. Én nem tudok egy buta, vagy esetlen, vagy durva emberhez férjhez menni. Igen, bevallom, hogy nekem csak egy elite-ember, egy kiváló,a  többiek közül feltűnően kiemelkedő ember kell.

- De miféle jogon, miféle alapon ilyen követelő? Az olyan nem dolgozó, férjhez menni igyekvő nő számára áll még a régi elv: hogy a nő sorsa a férfi, azaz a férj. Nos, ha maga a férjétől megköveteli, hogy minden tökéletességek gyűjteménye legyen, ez olyan, mintha én, a férfi, akinek a sorsa nem egy emberi egyénben, hanem a környezetében, a társadalmi viszonyban, szociális helyzetében, karrierjében jelentkezik, nem fogadnék el más munkát, mint a legelőkelőbb tudományos vagy politikai működést, más állást, mint egy miniszterét, más társadalmi környezetet, mint a legmagasabb köröket. Ha én azt mondanám, hogy csak miniszteri állást foglalok el, csak grófokkal akarok érintkezni s harmincezer forintnál kevesebből nem tudok megélni, erre mindenki azt mondaná. nagyzási hóbort. A maga álláspontja pedig ugyanez a nagyravágyás, női viszonyokra átfordítva s épp ezért én azt mondom magának. ez a maga idealizmusa, mely leendő férjétől azt várja, hogy az összes anyagi és szellemi finomságokat képviselje és a lábai elé rakja, szintén nagyzási hóbort. Ha én megelégszem egy szürkébb élettel, ha én beletörődöm abba, hogy nem vagyok miniszterelnök, törődjék maga is abba bele, hogy nem Anatole France vagy Larochefoucauld herceg, hanem Glanzberg úr vegye feleségül.

- És a szerelem? – szólt hirtelen a nő. – Azt csak elismeri, hogy mégse ugyanaz egy férfi karrier vágya, mely egy miniszteri székről mereng, s egy leány ábrándja,mely egy kiváló férj által akar emelkedni valami magasabb rendű életszínvonalra…

- A szerelem? – A férfi ezt a szót egy nagyon összetett lelkiállapotot kifejező, félig gúnyos, félig keserű, fantomszerű arckifejezéssel mondta. – Tudja kérem, én a szerelemről különben se tartok sokat, azaz azt hiszem, hogy az emberek túlozzák a jelentőségét s nem uralkodnak eléggé rajta. Nagyon kevésre becsülöm azonban azt a szerelmet, mely itt, ezen a világfürdőn, ezen a pénzzel trágyázott, mesterséges díszmocsárban kihajt. Nem, ez igazán nem az igazi szerelem, amely itt keres akár törvényes, akár törvénytelen kielégítést. Magát se bántja tehát nagyon a költők által agyonénekelt és agyonfinomított érzés, hanem a karriercsinálás vágya. Mivel pedig mihelyt karrierről, azaz egy prózai, anyagi dologról van szó, rögtön megalkuvásról is lehet beszélni, ajánlom: menjen férjhez Glanzberghez, mivel a Rotschild-csoport valamelyik tagja, vagy az uralkodócsalád sarja úgyse veszi feleségül.

Este volt már. A leány dühös elpirulását a homályban nem látta a férfi. Nevetve tette tehát, mintegy végakkordul hozzá:

- Higgye el, boldogabb is lesz. Az ilyen vőlegénynek unalmas emberek legalkalmasabbak arra, hogy férjek legyenek.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 5. sz. 1912. jan. 28.)