2018. júl. 6.

Szana Tamás: A világfájdalom költészete I.




A világfájdalom, talán éppen azért, mivel nagy szerepet játszott e század elején, rossz hírbe jött. Sokan csak a divat és kacérkodás álarcnak tekintik, melyet öntetszelgő természetek csak azért öltenek föl, mert saját arcukat szégyenlik. A bánat felhői nem boronganak örökké, a szív sebei, bár mélyek, behegednek, halljuk azoktól, kik a világfájdalom őszinteségében hinni nem szeretnek s azt csupán a kedély betegségének tekintik. „Minden fájdalom időhöz kötött – mondja egy szellemdús író – s a költészet hatalma éppen abban áll, hogy a múlékony borún keresztül engedi csillogni az örökkévalóságnak derűs világát. Csak annak a szép fájdalomnak van jogosultsága, mely mosoly alá tudja rejteni könnyeit."

Visszautasítjuk e nézetet. Nem szeretnők, ha a költészet ama gyászoló és síró nők szerepére vállalkoznék, kik hajdan zilált fürtökkel, mellöket verdesve az ünnepélyes temetések díszét képezték; de azért a költészet sötétebb húrjainak jogosultságát sem lehet kétségbe vonnunk, mert a világ éppen e sötét húroknak köszönheti a legszívrehatóbb hangokat. A fájdalom jogosultságát megtagadni éppen annyi lenne, mintha a költőtől azt kívánnók, hogy örökké Homer mosolygó, derűs ege alatt maradjon s lantját még akkor is vidám accordokra hangolja, midőn bánat és kétségbeesés dúlja kebelét. Az élet oly szép, tanítják az erkölcstanárok, de lehet-e követelni, hogy mindenki rózsaszínben lássa azt? Byron, Leopardi, Poe és Heine nem azt énekelték, hogy az élet örömöket ád; műveik keblünkben a fájdalom sötét örvényét kavarják föl, sőt egyes darabjaikból a világ összes keserve ragyog elő s mégis, ha kiszakítanók őket az újabb kor irodalmának történetéből, vajon ki töltené be üresen maradt helyeiket?

Visszatetszést szül, ha apró költőcskék szüntelen nagy fájdalmaikról csicseregnek, mert többnyire tettet nem kedvelő dicsvágy rejtőzik bánatuk alatt, s törekvéseinket csak azért nevezik hiábavalóknak, hogy az energia hiányát eltakarhassák, de örökké élő hangulat eredménye, ha a költészet az emberiség nagy kérdéseivel s a lét komoly talányaival foglalkozva, eszményének romja fölött kesereg. Ez a világfájdalom, melyet a legnemesebb és legnagyobb lelkek éreztek, nem szeszély, nem divat, hanem gyakran visszatérő eleme a gondolkozó és érző embernek, mely józanabb s a reális iránynak inkább hódoló korunkban is figyelmet érdemel. Heine irodalmi hagyományainak közrebocsátása újra fölszínre hozta a világfájdalom kérdését s mi vázlatunk adatait részben e műveknek, részben az azok fölött írt hosszabb tanulmányoknak köszönhetjük.

A világfájdalom, amint az Byron és Heine óta Európa csaknem valamennyi irodalmában meghonosult, nem az új kornak productuma. A világfájdalom egyidejű az emberi nem fönnmaradt történetével s nyomaira éppúgy találunk az ótestamentomban, mint a hinduk regéiben s a régi görögök remekeiben. Bölcs Salamon a földön csak fájdalmat talál s ekképp sóhajt föl: „Minden hiábavalóság!” Tudja, hogy az embernek és állatnak egyenlő vége van; minden porból születik és porrá lesz. Följajdul, midőn látja, hogy a dőre vele egyenlő sorsban osztozik s kétségbeesve kérdi önmagától: miért küzdött a bölcsesség után? Lehet-e ennél kétségbeejtőbb életbölcselet? Indus hit szerint: a világ örökös változásában csak Brahma játéka; az öntudat meggyilkolása adja vissza az életet s az egyéniség feloszlása az általános világlélekbe, képezi az élet föladatát. Megjelen e sötét árny még Hellász csillogó ege alatt, a görögök vidám világában is, melyben költőink az emberiségnek szép tavaszát találják. A fájdalom leple terül Homer „Ilias”-a felé s a háború zajos képein átrezeg a fiatal Achilles halála feletti mély fájdalom. Kinek ne jutna eszébe Kleobis és Biton szép regéje, kik anyjokat mérföldnyi távolról vonták kocsiján az istenségnek templomába. Az anya megilletődve borult le az istennő lábaihoz s gyermekei számára oly jutalomért könyörgött, melyet az égiek legjobbnak tartanak. És másnap reggel mindkét gyermekét halva találta. E vonás meglepő az ókor érzéki világában, mely mindig megelégedést és vidámságot hirdetett. A világfájdalom különben nem is tudott gyökeret verni a görögöknél. Ők nyilvános életet folytattak s az állami élet mind szellemi, mind physicai erejüket sokkal inkább igénybe vette, hogysem az önmagokba mélyedésre s a lét talányai felől való töprengésre idejök maradt volna. Különben is a világfájdalom, amennyiben az egész emberiség nagy kérdéseivel foglalkozik, a világpolgárság eszméjét föltételezi, mi a régi népek, de különösen a görögök előtt idegen valami volt. Ők magukat a világ központjának tekintették, s a fényes gyűrűzeten kívül, mely szép földüket körülvette, csak barbárságot láttak, s ez büszke önzésüktől legföljebb szánalmas mosolyban részesült. A létnek kérdése s az emberi dolgoknak tökéletlensége szintén foglalkoztatta e szellemdús népet, de könnyelműségük a fátum eszméjével döntötte el, mely sötét fátyolt dobott az életnek minden nagy kérdésére. A görög nem volt rajongó s tépelődő türelmetlenséggel nem várta a feleletet, hanem bölcs vidámsággal élvezte az élet arany-gyümölcseit s panasz nem nyugtalanítá szívét az emberi kultúra sisyphusi munkája felett. Csak kevés komolyabb léleknek volt bátorsága a végzet sötét fátylát szellőztetni s így e nép, mely a tudásnak legtöbb terén gigasi nagyságban nyúl be a modern kultúrába, egész életén át Oedipus maradt, mely a magáét kivéve a legnagyobb talányokat oldotta meg. De borús, fájdalmas hangokat azért mind Homernál, mind Aeschylosnál találhatunk. Az életnézet pessimismusát tovább már alig vihetni, mint midőn Homernál maga Jupiter is elsápad az emberi nem nyomorúsága felett; drámáik pedig arról tanúskodnak, miszerint az ember hiába küzd végzete ellen, mivel a sors iróniája éppen abban nyilatkozik, hogy az vonja fejére, kikerülni igyekszik. Annak alapja, hogy a világfájdalom a görögöknél csak szórványosan jelentkezik, s költészetük egészben véve a szép összhang benyomását gyakorolja reánk: társadalmi és állami viszonyaiknak egészséges alakulásában keresendő. A társadalom még a legközönségesebb embernek is vidám s a művészet által megszépített életélvezetet nyújtott, s államszervezetük olyan volt, hogy életcélját annak bárki is megelégedéssel szentelheté. És ezzel a világfájdalom egyikforrása: a társadalmi korlátoknak szomorú fölismerése el volt zárva. A görögök ekképp megoldák ama nagy problémát: miként lehet szeretni s nagy célokért föláldozni az életet anélkül, hogy célját magán kívül helyeznők, miután nem lehet elhinnünk, hogy a jövő élet hite már a görögöknél erős gyökeret vert volna. Maga Sokrates is, kit közönségesen a halhatlansági tan képviselőjéül tekintenek, csak amaz alternatíváig emelkedik, hogy a halál vagy a jobb életnek kezdete, vagy örökké tartó álom.

A középkorban metsző viszály támadt a szív szükségletei s az élet félremagyarázott célja közt. A szív a pezsgő életnek boldogsága után vágyakozott, de a középkor ascetikus szabályai azt kívánták, hogy tökéletesen elzárkózzék az élet vidám napfénye elől. Ez meghasonlást szült, s azoknál, kik elég büszkék valának arra, hogy a vezeklő ruhát, mellyel gyöngéiket elfödék, magányukban el ne dobják, fájdalmas benső harcra vezetett. A középkor ascesise ekképp oly gyötrő kétkedést és benső nyugtalanságot támasztott, mely a világfájdalom alaphangulatával közeli rokonságban áll. Az újkor pesszimizmusa is az emberi eszmény ürességéből indul ki s a világot pusztaság, az emberiségnek törekvéseit pedig sisyphusi munka gyanánt tünteti elő. „Minden hiábavalóság, semmi sem bizonyos, csak a halál”, így kiált föl a modern pesszimizmus és a középkor hite, csakhogy az ideális céljainkban általában kétkedik, míg ez azokat a földi életen kívül helyezi. Mindkettő megveti a jelent; csakhogy ez a föld sötét, szenvedésekkel teljes éjén át a másvilág ragyogó csillagzatára tekint föl, míg az a nem-lét talányaiba mélyed. De sajátságos, hogy a mulandóságba vetett benső hit s a jelen kiáltó hitetlensége ugyanazt a sötét világnézetet szülte.

A középkori költészetnek előnyét sokan abban keresik, hogy nem ismeri a modern ziláltságot s abban nem a beteljesületlen álmok és eszmék, hanem a költészet és élet közt bizonyos egységet alkotva, a valódi élet mozgalmai játsszák a főszerepet. E jellemzés nagyban és egészben véve lehet találó, de elvétve a középkori költőknél is hallunk oly hangokat, melyek világosan bizonyítják, hogy a mély vallásosság sem volt ment ama sötét árnytól, melyet az emberi sors komoly vizsgálása a nyugtalan lélekbe vet. A középkor költészete tekintetét lelkesülve emelte az ég felé s éppen ezért látott fekete foltokat, ha véletlenül a földre tekintett. Kell-e fájdalmasabb hang, mint aminőt a középkor legnagyobb lyricusának Walter von der Vogelweide-nak költeményeiben találunk?

Ily példákkal szemben szükségtelen bizonyítgatunk, hogy a világfájdalom nem korunknak terméke. Ha az ó- és középkorban csak szórványosan mutatkozik, az ok abban keresendő, hogy az ókorban, legalább a görögöknél a társadalmi és állami viszonyok rendezettsége, a középkorban pedig a kétségektől nem érintett hit nem nyújtott alkalmat gyötrő kérdéseknek kutatására. A klasszikus ókor az emberiség számára már e földön teremtett virágzó hazát, a középkor pedig az égben jelölé ki számára azt. S az emberiség először megnyugodott, később pedig kezét dobogó szívére tévén – hallgatott.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 6-7. sz. Pest, 1871. február 8., 16. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése