2018. júl. 29.

Semetkay József: A költő és a táj




FIATAL KÖLTŐK VERSEINEK több gyűjteménye jelent meg az utolsó évtizedben. Egyre fokozódó elkedvetlenedéssel lapoztuk végig ezeket a szép kiállítású és önérzetes bevezetőjű köteteket. Mind világosabban láttuk, hogy szakadnak el a magyar irodalom történelmi vonalától, az egykorú magyar élettől és az egyetemes emberi közösségtől. Soha korszerűtlenebb költészet, soha korszerűtlenebb költők! A trianoni ország oly sok gazdagsági és szociális nyomorúósága, az elszakított magyarság nehéz sorsa, az egyre sürgetőbben fellépő és megoldást követelő népi problémák, s mindezek eszméi és érzelmi velejárója semmi visszhangot nem vertek fel bennük. Épp ily néma maradt ez a költői csoport a felszabadulással kapcsolatban is. A régebbi kiadványok közül az Új Anthológia (Nyugat, 1932.), az újabbak közül az Új Auróra (Cserépfalvi, 1940.) volt legjellemzőbb megnyilatkozása ennek a költői magatartásnak. Ezek a versek az egyénieskedő és öncélú költői iskola legtúlzóbb árnyalatához tartoznak. Költőik teljesen elszakadva a gyötrődő és vajúdó földtől, ahol anyag és szellem, test és lélek legtragikusabb válságát élte, a hírhedt „elefántcsont-torony” magasságából, az alattuk elterülő világ iránti fölényes és hűvös közönnyel írták költeményeiket. És még ennek az „elefántcsont-toronynak” a talapzata sem a valóság talajába volt beágyazva, hanem az előző költői nemzedék – Babits, Kosztolányi – művészi felfogásába és gyakorlatába. Valósággal az űrben lebegtek ezek a költők, és az űrben lebegett ez az egész költészet. Mivel pedig valóban nagy mesterei voltak a formának, a verselésnek, annál inkább sajnálhattuk bántóan korszerűtlen és a közösséggel szemben közömbös magatartásukat. De éppen ennek a magatartásuknak lett a következménye, hogy az olvasóközönség körében úgyszólván semmi érdeklődést nem tudtak kiváltani. Mert amint a költő megtagadta a közösséget, éppen úgy megtagadta az is őt, és semmi figyelmet nem szentelt törekvéseinek, alkotásainak.
                                                                                    
Ha a fiatal erdélyi költők nemrég megjelent gyűjteményét (Üdvözlégy Szabadság, 1941.) az előbbi anthológiákkal, összehasonlítjuk, igen örvendetes változását találunk. Már maga a cím is olyan program, amely egy közönség nagy élményét szólaltatja meg, azt az érzést, amellyel Erdély felszabadulását nemcsak az ottani, hanem az egyetemes magyarság is fogadta. Azonkívül, hogy ily hatalmas közösségi élményt fejeznek ki, különös jelentőségük, hogy ma, amikor egyre sürgetőbben hangzik fel a decentralizáció megvalósításának a követelése, ők a maguk területén nagy lépéssel előbbre vitték ezt az ügyet. Költészetüknek nemcsak anyaga való az erdélyi talajból, hanem megjelenése is egészen a decentralizáció helyes célkitűzései szerint történik. Maguk a költők is hűek maradtak a tájhoz, amelyben születtek és felnőttek, s ott adták ki verskötetüket is. Előttünk még értékesebbé teszi vállalkozásukat, hogy azt minden idegen szellemi és anyagi befolyástól szabadon akarják megvalósítani. „Ezzel az anthológiával – olvassuk a borító lapon – a kiadó az erdélyi magyar írás minden idegen érdektől független, keresztény, magyar alapon álló megjelenését indítja el. Így válik ez a könyv ebben a vonatkozásban is a magyar kulturális élet olyan biztató eseményévé,mely írónak és olvasónak egyaránt megelégedésére szolgálhat.”

Éppen ilyen tudatos az a törekvésük is, amellyel a magyar irodalom nagy hagyományait követve, vállalják a nemzeti közösség szolgálatát. A kötet bevezetőjében erről a hivatásérzetükről a következőket vallják: „Ez az anthológia tanúságtétel akar lenni arról, hogy Erdély fiatal költőiben – a nagy elődökhöz méltóan – elevenen él a történelmi lelkiismeret s a nemzet sorsának szüntelenül vigyázó gondja.” Ezzel a múltra való hivatkozással bekapcsolódik ez a nemzedék a magyar irodalom történelmi folyamatába, éspedig annak minden korban érvényesülő gyakorlata szerint úgy, hogy amikor „belekerül a régi magyarok rendjébe” a költői magatartásával és hivatástudatával, tartalmával és formájával a jelen élő valóságból táplálkozik. így a költő a maga korát és nemzedékét is kifejezi, s egyúttal tanúja azoknak a nagy eseményeknek, amelyeknek maga is cselekvő vagy szenvedő hőse volt: „Ez az anthológia nyolc fiatal erdélyi költő verseit foglalja magában. Magyarország és Erdély uniójának, a nagy történelmi pillanatnak szülöttje.”

Bármennyire is a korszerű közösségi élmény a fő táplálója ennek a költészetnek, nem merül ki a történelmi pillanat megéneklésében, hanem az emberi lélek és az emberi élet teljes gazdagsága kifejezésre talál benne. Sokszínűvé és változatossá teszi ezeket a verseket maga az erdélyi táj is. Amint az ismertető is mondja: „Az erdélyi költők haza-élménye olyan sokszínű, olyan változatos, mint maga a föld, amelyből vétettek: kiáltó boldogságra való fennsíkok és szénafüvek zordon fenségű szurdukokkal, jeget szikráztató ormokkal váltakoznak költészetükben.” De nemcsak a táj képe és természeti viszonyai, hanem a rajta végbemenő emberi élet is sokszor szolgál tárgyul verseiknek. A tájköltészet az emberi élet ábrázolásának a bekapcsolásával válik csak valóban teljessé. Nagyon jellemző, hogy erre a tényre legutóbb éppen egyik legértékesebb népi írónk, Veres Péter is igen határozottan rámutatott: „A tájban nemcsak a füvek és fák, nemcsak a virágok és pacsirták, nemcsak a brekegő békák és böngésző gólyák vannak, hanem emberek is és Petőfi, de minden nagy költő bele is látta őket. A világirodalom egyik legszebb tájverse a „Puszta télen” éspedig nem azért, mert a táj természeti szépségeit, hanem mert a táj szintézisét, teljes életét, teljes valóságát adja.” (Ember és írás. 69. l.)


De kitágul ez a költészet a történelmi pillanat és a táj megéneklésén túl mind egyéni,m ind közösségi vonatkozásban egyaránt. Nemcsak a felszabadulás, tehát a történelmi esemény, és nemcsak a táj, tehát a külső világ ihleti őket, hanem az egyén belső élete, eszméi, érzelmei is, amint erre már a bevezető is utal: „De vannak e gyűjteményben szép számmal nem éppen történelem ihlette költemények is: a költő szerelmet vagy emléket énekel meg, mintegy annak bizonyságaképpen, hogy nehéz telek szakában is egyre virul kis sorsunk vidékén az élet teljessége.” És itt ezen az utolsó két szón van a főhangsúly. Így szabadul meg ez a nemzedék az előbbi anthológiák költőinek egyoldalúságától, a közösség és a kor iránti érzéketlenségből eredő csonkaságtól, másfelől pedig a tájköltészet gyakori veszedelmétől a szűk-látókörűségtől is. A külsőségekben kimerülő, egyoldalú tájirodalom legnagyobb gyengéjére Veres Péter is rámutatott már: „A programszerű regionalizmusnak nincs létjogosultsága, ez csak menekülés az egyetemes elől, melyet vagy nem tud, vagy nem bír, vagy nem mer az író kifejezni. Az igazi nagy embernek, a nagy művésznek a szűkebb haza, a táj csak arra kell, hogy élményanyagát a valóságból vegye, hogy művészileg megvethesse a sarkát s így ideológiailag meghódítsa a tágabb hazát s végső soron a nagyvilágot.” (Ember és írás. 168-169. l.). Szükséges tehát a táj, mint természetes tápláló talaj, de a költőnek nem szabad benne elvesznie, megrekednie. Ez azonban már nem is a centralizáció vagy decentralizáció elvének a követésén múlik, hanem elsősorban a tehetségen. Ha a költőnek van igazi alkotóereje, és a nagy összefüggéseket, a dolgok és történések lényegét meg tudja érezni és ki tudja fejezni, akkor vidéken éppen úgy felemelkedhetik a művészet legmagasabb fokára, mint a fővárosban. A magyar irodalomtörténet sok példát mutathat fel ennek a tételnek az igazolására. Csokonai, Berzsenyi, Madách stb. vidéken el tudtak jutni a legáltalánosabb és leglényegesebb valóságok megsejtéséhez és művészi kifejezéséhez. Arany Jánosról sem lehet azt állítani, hogy nagyobb szabású műveket írt volna, s akár az örök magyar, akár az egyetemes emberi lényeget jobban megszólaltatta volna Budapesten, mint Nagyszalontán vagy Nagykőrösön írt költeményeiben. És hány írónk van, aki Budapestre került ugyan, de alapjában ott is „vidéki” ember maradt, s voltaképpen mindvégig vidéki élményeiből és azok emlékeiből írta műveit. (Mikszáth.) Másfelől hány budapesti író merült ki egy városrész vagy egy társadalmi réteg szűk körű ábrázolásában és épp oly kevéssé tudott a nemzeti vagy emberi közösség lényeges kérdéseihez felnőni, mint a vidéki féltehetség.

Az erdélyi fiatalok az egyoldalúságnak és szűkkörűségnek ezt a veszedelmét szerencsésen elkerülték. A tájból és a pillanatból indulnak ki és veszik a megindító élményt. azonban bármily erősen bele is vannak gyökerezve ebbe az erdélyi talajba, költészetük túlnő a táj keretein az örök magyarság és az egyetemes emberiség felé egyaránt. Így számol be ennek az egy tájnak egy nemzedéke mindenről, ami az életben a költő számára fontos és ihlető lehet, s így jut el a tér és idő alkalomszerű benyomásaitól az időtlen és határok feletti lényeg kifejezéséig.

Ha az élményeknek ezt a kitágulását nyomon követjük, az Üdvözlégy Szabadság verseiben egyre jobban elmélyülő és mind szélesebben kiterjedő gyűrűződést találunk. ennek a gyűrűzésnek közepén az egyén áll a maga saját élményeivel és problémáival. Mind a nyolc költő külön egyéniség, s arcuk határozott körvonalakkal domborodik ki a kötet lapjairól. De azért mégis nagyon rokonai egymásnak. Összefűzi őket a tájnak, a fajnak, a környezetnek, a művelődési és történelmi élményeknek közösségén kívül életkoruk hasonlósága is. Átlagosan harminc évesek, a legfiatalabb 23, a legidősebb 35 esztendős. Ott él a versekben a fiatalság, mégpedig egy erősen megpróbált fiatalság lendülete, frissessége, fogékonysága, s kifejezésre jut mind a tartalomban, mind a megformálásban. Saját egyéniségükön kívül megéneklik azokat az érzelmi kapcsolatokat, amelyek közvetlen környezetükhöz fűzik őket: Derzsi Sándor: Apámnak, akit elveszettnek mondanak, Varró Dezső: Anyám, Hegyi Endre: Olvasd el, ha van időd, Horváth Endre: Halott barátom. Sok húron zeng a szerelem is: Derzsi Sándor: Tavaszi ború, Nyitott szemmel, Hegyi Endre: Kert füvén, Anikó, A fehér teremben, Jékely Zoltán: Alkonyati szimfónia, Testamentum, Szabédi László: Tilalom, Varró Dezső: 40 Celzius stb. De még ennek az egészen közvetlen és személyes érzelemnek, a szerelemnek a kifejezésében is megérezni, mennyire a valóság talaján áll a költő, begyökerezve a tájba és a mába, s mindez mennyire hatással van a szerelmi élmény előadásának hangulatára és színezetére. Így érezzük  meg Jékely szerelmi költeményeiben a felszabadulás lelkes hangulatát, Szabédinél viszont a komor és megrázó koresemények kesernyés utóízét, és valamennyiükén a táj üde leheletét. És éppen ilyen téren van a táj ihlető hatásának az igazi szerepe és jelentősége. Az igazi tájirodalomnak nem az a legfőbb hivatása, hogy tájképi érdekességeket és néprajzi furcsaságokat bogarásszon össze és verseljen meg, hanem a tájból kiindulva a teljes élet és az egész ember kifejezésére törekedjék. Ez természetesen nem annyit jelent, hogy a tájleírás egyáltalán nem tartozik a költészet körébe, hanem csupán azt, hogy nem egyetlen és nem is a legfontosabb műfaja a tájirodalomnak. Az erdélyi költők és írók mindig különösen szerették szűkebb kis hazájuk tájait, természeti szépségeit megörökíteni írásaikban. Ezt a hagyományt követik a mai fiatalok is, s ők is gyakran megszólaltatják édes szülőföldjüket költeményeikben: Hegyi Endre: Májusi kék ég, Horváth István: A Bükk szele, Jékely Zoltán: A Maroshoz, Kiss Jenő: Lila után sárga stb. Találkozunk a versek között pompás városképekkel és épület-leírásokkal is, s ezeken még jobban megérződik a nagy korélmények színező hatásának az eredménye. (Kiss Jenő: Szent Mihály templom, Varró Dezső: Dés, Jékely Zoltán: Nagyvakáció az enyedi kollégiumban.) Megjelenik azután az ember is a tájban, főleg a következő költeményekben: Hegyi Endre: Pusztai lovas, Szórvány-magyar, Horváth István: Favágók, Szabédi László: Sárkányölő, Elhasadt a hang a fénytől.

Nagyon érdekesen érvényesül a táj ihlető hatása azokban a költeményekben, amelyek ezen a vidéken lejátszódó nagy eseményekkel kapcsolatosak. Nincs a kötetben egyetlen költő sem, akinek verseiben a legutolsó sorsfordító változás nyomot nem hagyott volna. A felszabadulás sokféle érzelmet váltott ki a költők lelkéből. Mindenekfölött ujjongó örömmel köszöntik az egyén és a nemzet visszanyert szabadságát s a közös hazába való visszatérést. A felszabadulás fakasztotta öröm azonban nem zavartalan. A sok megpróbáltatás és szenvedés nagyon meggyötörte itt a lelkeket, ott kísért még bennük a közelmúlt annyi rémes emléke, s elfátyolozza boldogságukat. (Derzsi Sándor: Magyar rabok fognak kezet, Horváth István: A menekült.) És felsír szívükben a fájdalom azok miatt, akik már nem élhették meg a felszabadulás boldog napját. (Hegyi Endre: Olvasd el, ha van időd, Szabédi László: Üdvözlégy, szabadság!), vagy még most sem szabadultak fel (Horváth István: Üzenet Uzod unokáinak, Jékely Zoltán: A Maroshoz, Kiss Jenő: Húsvét után), s a legfájdalmasabb veszteség: az eloláhosodó, a magyarság számára elvesző testvérek (Hegyi Endre: Szórvány-magyar, Öt név). Néha elkedvetleníti a költőt az is, hogy nem minden úgy történt a felszabadulás után, ahogy ők a rabság idején remélték és elképzelték. Ennek a csalódásuknak is őszintén kifejezést adnak, de nem lázongó elégedetlenkedéssel, hanem inkább szomorú megütközéssel. (Kiss Jenő: A vereskakas meséje.) Az elkedvetlenedésnek az ilyen hangjai azonban csak ritkán szólalnak meg a kötetben.

Kitűnik ezekből a versekből az is, hogy a több mint két évtizedes rabság az ellenséges államhatalom minden kegyetlen erőszakoskodása ellenére sem tudta kiirtani a magyarságból a faji öntudatot, a nemzeti múlthoz és kultúrához való ragaszkodást. A felszabadulás után azonnal magára talál a magyarság, s az idegen máz egyszeriben eltűnik a meggyalázott tájról. (Horváth Imre: Elszállott madarak.)

De egy nagy tanulságot és szereztek a költők a megpróbáltatások nehéz idejében a maguk és magyar testvéreik számára. A jövőben jobban kell vigyázni a felszabadult ősi földre, és ha ismét veszély környékezné, minden módot, minden eszközt és minden fegyvert igénybe kell venni megvédésére és megtartására. (Derzsi Sándor: Harci ének, Horváth István: Üzenet Uzod unokáinak, Kiss Jenő: Induló, Péter-mozdulat.) De ez a magatartás nem ellenségeskedő, nem támadni akar, csak megőrizni, ami a mienk. Valósággal megható, hogy ezekből a költőkből, pedig mennyi jogtalanságot és kegyetlenséget kellett elszenvedniök fajtájukkal együtt a megszállás alatt, teljesen hiányzik a gyűlölet és a bosszú hangja. Talán egy helyen tör ki az ellenszenv, de itt is inkább csak megvetés érződik ki belőle, mint igazi gyűlölködés. És éppen az a költő, a kit legtöbb egyéni veszteség ért, emeli fel tiltakozó szavát a bosszúállás ellen:

Azért, szabadság, üdvözlégy! jövendő
magyarokat tápláló szent gyümölcs!
Kíméld éltető nedved, a veszendő
poharába pazarolva ne töltsd,
nehogy, kin a keserű rabkenyéren
kiütött az utálatos csömör,
váljék rabból, feledve a szemérem
parancsát, bosszúálló börtönőr.
(Szabédi László: Üdvözlégy, szabadság!)

A felszabadulás gyönyörű napjának emléke felejthetetlenül él a lelkek mélyén, és felidézése elsimít, feledtet minden csalódást és minden veszteségért kárpótol. Így énekel erről a költő is a nagy esemény évfordulóján:

Tavalyi Ősz, hadd hulljak le előtted,
miként a lomb a szép őszök előtt –
mi fölemelt, most leborulni késztet,
engedd hódolni az emlékezőt!

Egy év múlt már, egy esztendő azóta,
hogy testvér-kéz a testvért átkarolta,
hogy a Kárpáttal izmos drága Kar
ölelésében izzott a magyar.

Tavalyi Ősz – magyar szabadság ősze,
vagy inkább szabadságunk avasza
(ahogy tavasza van a későn nyíló
virágnak) újra vezess most haza!

Ragadd el édes mámoroddal lábam,
hogy ismét hazaérjek a hazában,
feledjem el, mi bánt, mi felemás –
töröljön mindent a találkozás!
(Kiss Jenő: Tavalyi ősz)

Ezekben a sorokban jut talán legtisztábban kifejezésre ennek a fiatal költő-csoportnak a felszabadulással kapcsolatban megnyilatkozó érzülete, felfogása és magatartása.

Költészetük legszélesebb köre az egyetemes emberi problémákat öleli át. Elsősorban korunk általános, nagy válsága és ma már szinte az egész földkerekségre kiterjedő hatalmas küzdelmei foglalkoztatják a költőket és szólalnak meg verseikben. Átélik a közös emberi sors gyötrő vajúdását, fellelkesülnek az új életet formáló erőfeszítések és áldozatvállalások hősiességén, de eltelik a szívük részvéttel és keserűséggel a harccal járó rengeteg szenvedés és pusztulás láttára. Igazi emberséges felfogás és magatartás ez, mert bár átlátja a küzdelem történeti szükségszerűségét és értékelni tudja nagyszerűségét, mégis megborzong a sok veszteségtől és attól a nagy pusztítástól, melyet ez a kérlelhetetlen harc a kultúra alkotásaiban végbevisz. (Derzsi Sándor: Harci ének, Hegyi Endre: Retrogenezis, Horváth Imre: Nekik jobb, Varró Dezső: Ecce homo.) Nincs terünk itt teljességre sem a tárgy kifejtésében, sem a felsorolásban, de a fontosabb tárgykörök megemlítése és néhány verscím megnevezése is megmutatja, hogy ezek a fiatal költők ezen a területen is mily sokoldalúak és változatosak: Isten (Derzsi Sándor: A kezdet balladája, Jékely Zoltán: Seol ellen, Szabédi László: Válassz!, Varró Dezső: Zsoltár); mulandóság, halál (Hegyi Endre: Halál, Szabédi László: Halál-házasító, Varró Dezső: Mors imperator, Tetem, Circum-dederunt me, Kiss Jenő: Lila után sárga, Egy léggömb lezuhant); az emberi gonoszság (Kiss Jenő: Hónapok Ádámja, Szabédi László: Nihil humanummi alienum puto); józan életbölcsesség (Horváth István: Tornyot raktam, A világ nem érted forog); a költő sorsa és hivatása (Hegyi Endre: Olvasd el, ha van időd, Szabédi László: Az olvasóhoz, Az egészet akartam).

Ez a változatosság és teljesség nemcsak a tartalomban tapasztalható, hanem a kifejezésben, a formában is. Mindnyájuknál megtaláljuk a szűkebb haza hatásának érvényesülését a színekben, képekben, hangulatokban, s bizonyos fokig még a ritmusban is, és természetesen főleg a nyelv erdélyi ízeiben. De egyikük sem, még a népi származású és sorsú Horváth István sem tömi tele mondatait különcködve szokatlan tájszavakkal, minthogy a tartalomban is kerülik a népies „mütyürkék” vásári kirakatolását. Az erdélyi sors, az erdélyi táj és az erdélyi ember nagyon valós színekben és vonalakban él verseikben, de minden mesterkélt és különlegességeket hajszoló eredetieskedés nélkül. Stílusuk és formáik által is bekapcsolódnak a történeti és az élő magyar irodalom egységes áramába. A mai magyar líra változatos hangjai mind megjelennek költészetükben.

A fiatal erdélyi költők anthológiájának legfőbb jelentősége abban van, hogy világosan kitűnik belőle, mit jelenthet a táj a költőnek s mi a szerepe a helyesen értelmezett tájköltészetnek egy-egy tájegység s egyúttal az egész magyar nyelvterület szellemi életében. Ma már az irodalmi decentralizáció kérdéséről folyó vitában nem annyira elvi kérdésekről van szó, hanem inkább a megvalósítás, a gyakorlati megoldás eszközeiről és módozatairól. Az erdélyi fiatalok versgyűjteménye igen szerencsés kísérlet ezen a téren, olyan, mint a jövő felé utat hasító ék, s remélhető, hogy az általuk hasított nyíláson hamarosan megindul a többi irodalmi műfaj hasonló fejlődése. Ugyanilyen próbálkozás indul meg éppen most a Felvidéken is, itt azonban nem egy anthológia, hanem egy folyóirat, az Uj Magyar Museum az úttörő ék az új fejlődés számára.

Sokat írnak és beszélnek mostanában arról, hogy mi a szerepe és jelentősége a tájköltészetnek az írók és általában az irodalom fejlődésében, de kevés szó esik arról, milyen hatása lehet az olvasó számára. Pedig ha a kérdést ebben a vonatkozásban is felvetjük és megvizsgáljuk, még inkább indokoltnak és jogosultnak fogjuk találni a decentralizáció megvalósítására irányuló törekvéseket. Hiszen az irodalom nemcsak az írók ügye, hanem az olvasóké is. Minden igazi írónak az a természetes törekvése, hogy szellemi megnyilatkozásait másokkal is közölje és velük az olvasók minél nagyobb tömegére hasson. Éppen ezért a tájirodalomnak is igen lényeges problémája, hogy mit tud nyújtani a saját vidéke és mit az egész ország olvasóközönségének. Egyetemes szempontból fő feladata az, hogy az illető tájat és annak életét az ország többi részein is megismertesse, s egyúttal alkotásaival hozzájáruljon az egész magyar szellemi fejlődés elősegítéséhez s az irodalmi termelés gazdagításához, változatosabbá tételéhez. De még jelentékenyebb hivatás vár rá a maga vidékén. Ha valahol, itt kell többre törekednie az írónak a puszta szórakoztatásnál. A vidéki emberben általában nem nagy az érdeklődés az irodalom és főleg a költészet iránt, még az értelmiség sem sokat törődik vele. Komoly irodalmi műveket a kisvárosban is kevesen olvasnak, falun még kevesebben. Ha a napilapokon és a hivatalos közleményeken kívül más nyomtatott szöveget is kezükbe vesznek, olvasmányaik majdnem kizárólag a hazai vagy külföldi ún. kolportázs-irodalom alkotásaiból kerülnek ki. A folyóiratok közül inkább csak a képeslapok, a színházi és egyéb könnyű fajsúlyú magazinok érdeklik őket. A nők még aránylag többet olvasnak, de ők is többnyire csak a divatos és felszínes, híg regényekig jutnak el. Az ne tévesszen meg senkit, hogy vidéki városok és falvak úri házaiban szép üvegajtós szekrényekben hazai és külföldi írók értékes sorozatait is megtalálhatja. Ezek igen gyakran olvasatlanul hevernek polcaikon, s csak a könyvügynökök ügyességét dicséri, hogy egyáltalán odakerültek.

A tájirodalomnak és a vele együtt megerősödő szellemi életnek éppen ezért egyik legfontosabb feladata lesz olvasóközönséget nevelni s azzal a valóban értékes szépirodalmi alkotásokat is megkedveltetni. ennek elengedhetetlen alapfeltétele azonban magának a tájirodalomnak színvonalbeli emelkedése. Ma még vidéken igen gyakran jelennek meg selejtes művek, kezdetleges műkedvelői próbálkozások. Ezek most szabadon érvényesülnek, rontják az irodalmi ízlést, s gyakran gátolják az igazi értékek érvényesülését, mert hiányzik a tárgyilagos kritika, amely rámutatna gyarlóságaikra s gondosan kigyomlálná őket a valódi irodalom termőföldjéről. A komoly és magas színvonalú vidéki irodalomnak egyik legsürgősebb feladata éppen ennek a szellemi gyomnak az elfojtása lenne. A tájköltészet alkotásai ui. közvetlen személyes természetű kapcsolataikkal s a helyi érdekesség és érdekeltség varázsával sokszor jobban közel tudnak férkőzni az otthoni olvasókhoz. Ha pedig egyszer sikerül bennük a fogékonyságot az olvasás iránt felkelteni, feltámad majd érdeklődésük a teljes magyar és a külföldi irodalmak remekművei iránt is.

Az bizonyos, hogy korunk szellemi válsága nemcsak az írók válsága, hanem az olvasóké is. Ha a tájirodalom megfelelőmódon megszervezve eredményesen közreműködik ennek a válságnak enyhítésében, már ezzel is igazolta létjogosultságát. Mert amikor mi a vidéki olvasóról beszélünk, nemcsak a városi és falusi értelmiségre gondolunk, hanem a népre is. Ma mindenki jól tudja, hogy az ország sorsa milyen szorosan egybe van kapcsolva a parasztság gazdasági és szociális problémáinak a megoldásával s e tekintetben a nép szellemi fejlettsége is jelentős szerepet játszik. A parasztság szellemi életének a kiművelésére a rádió és a népművelés mellett az irodalmat is nagyobb mértékben fel lehetne és fel is kell használni. A tájirodalomnak az is egyik hivatása, hogy megszólaltassa a népet, de egyúttal szóljon is hozzá. Semmi esetre sem gondolunk azonban valami mesterséges és mesterkélt, külön a nép számára gyártott irodalomra. A falut és népét valóban ismerő íróink újabb megállapításaiból kétségtelenül kiviláglik, hogy a nép „megbirkózik” a komoly és legmagasabb színvonalú irodalmi alkotásokkal is. Illyés Gyula pl. azt írja nagyapjáról, egy pusztai bognárról, hogy Kossuth, Klapka, Görgey, Szemere iratait olvasta, de ugyanezeket a kocsisgazda, a két elsőbéres, egy közönséges béres, egy juhászgazda mind olvasgatták. (Mint a darvak. 14. l.) Azt is ő mondja el, hogy mikor egyszer az Alföldön írók és egyszerű parasztok megbeszélésre jöttek össze, az egyik paraszt kiküldött James Joyce, Sommerset Maugham nevét emlegette, s mások is hivatkoztak a legmodernebb külföldi írókra, pl. Huxley-re, Gide-re, Giono-ra. (I. m. 51. l.) Ebből persze nem szabad arra következtetni, hogy a nép széles tömegei olvassák az ilyen írók műveit, de ha legértelmesebb tagjai a világirodalom ilyen legfelső rétegébe is fel tudnak emelkedni, nem kell attól félnünk, hogy az átlag a hozzá szelleménél és tárgyánál fogva mégis csak sokkal közelebb álló, a saját környékén élő író irodalmi színvonalú alkotásait nem fogja megérteni, különösen akkor, ha mai súlyos gazdasági helyzetéből is kiemelik.

A tájirodalom egyik feladata végül az igazi népi tehetségek érvényesülésének elősegítése. Nemcsak azért lenne erre szükség, hogy az elkallódástól megmentse őket, hanem hogy ott tartsa a maguk vidékén, mert ha valaki, elsősorban ők hivatottak arra, hogy a magyar parasztság lelkiségét és életformáját a maga valóságában megismertessék. Már eddig is igen sok értékes adattal járultak hozzá, hogy a falu népéből igazabb kép alakuljon ki a köztudatban. Különösen az lenne fontos, hogy a vidéki értelmiség, a közigazgatás és a köznevelés ügyének intézői ismerjék meg végre közelről azt a népet,amelyet kormányozniok és nevelniök kell, s éppen ezért elsősorban nekik kellene a tájirodalomnak ezeket az alkotásait tanulmányozniok. Ha így az értelmiség és a nép a kölcsönös megismerés révén közelebb kerül majd egymáshoz, könnyebben létrejön talán a nemzeti egységének manapság annyira kívánatos megvalósulása.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.