Prém József: Kisfaludy Károly és Emelkája

(A költő születésnapjának alkalmából)

Ha áll Thackeray mondása, mely szerint minden férfi életében egy erő szokott elhatárzólag föllépni s ez erő mindig a nő alakjában jelen meg: ugye mondás a költők- s különösen a nagy költőkkel szemben kétszerte érdekes. A nők rendkívüli befolyása a költőkre ismeretes; ők, úgyszólván irányadói nemcsak életöknek, jellemöknek, de költészetüknek is. A világirodalom legnagyobb költői (Byron, Petrarca, Dante) a nők föltétlen befolyása alatt álltak s ezek az utókor előtt szintoly rendkívüli alakok gyanánt tűnnek föl, mint magok a költők. Valamint az életben is együtt voltak, úgy az emlékezetben is karöltve jelennek meg a költőkkel, s az irodalom-történész vagy a biographus kötelessége jellemüket s az általuk előidézett viszonyt éppúgy tanulmányává tenni, mint magát a költőt s annak műveit.

Kisfaludy életére szintén nagy befolyással volt egy nő, bár erről költőnk eddigi biographusa, Toldy Ferenc csak futólag emlékszik meg s a közönség mit sem tud róla. Kisfaludy tudvalevőleg – nőtlenül halt meg, s élte későbbi éveiben semmi komolyabb viszonya nem volt, de annál érdekesebb egy hadnagy-korabeli szerelmi viszonya, mely – mint látni fogjuk –nagy horderejű volt reánézve. Ismétlem: Toldy, kitől leginkább megvárhatnók, hogy e viszonyt földerítse, miután Kisfaludynak nemcsak kortársa, de legközelebbi barátja is volt, csak néhány szóval tesz említést költőnk akkori házassági szándékáról. Hosszas kutatásaim s utánjárásom folytán Kisfaludynak csak egy eredeti levelét találtam, mely ez ügyre némi világot vet, de a viszony alapos és okadatol rajzolására az fölötte kevés. Összes műveiben Kisfaludy sehol sem tesz említést szerelméről, mindazáltal művei azok, melyekben az egyedüli forrásokat lelhettem. Költőnk beszélyei közt ugyanis van egy „Vallomások” című töredék, 1809-ből. Csak néhány lapra terjed s néhány egybeállított levélből áll. E töredék beszély- vagy napló-féle megbecsülhetetlen kincsnek bizonyult be előttem. Beható kutatásaim és egybevetéseim folytán ugyanis meggyőződtem, hogy ez  irodalmi  beccsel nem bíró művecske Kisfaludy akkori életéből meríti tárgyát, sőt mi több: nem egyéb, mint költőnk szerelmi viszonyának, lelkületének, helyzetének s vagyoni állapotának hű és meztelen rajza. A beszélyíró tehetsége még egész fejletlen volt s azért életének száraz tényeit jegyezte föl. Nem tudom, Toldytól ered-e a „Vallomások” cím s ez esetben az a kétely is merülhet föl, vajon beszély vagy egyáltalában „olvasmány” akart-e lenni az illető „mű”, vagy pusztán napló – ex privata passione? Ez utóbbi esetben biztos forrás. Ha pedig Kisfaludy maga ruházta föl e címmel: úgy annál inkább alapos adatnak tekinthető e mű, s a „Vallomások”: őszinte vallomások.

Mindezt szükségesnek véltem előre bocsátani, hogy igénytelen rajzomnak alapszínezete legyen. Prutz mondja egy helyt: „a régi történet alapját a monda képezi, az essay-író szintén jogosítva van a költő homályos életmozzanatait saját képzelmének segélyével tiszta világításba helyezni, csak a lélektan és logika alapszabályai ellen ne kövessen el vétséget”. Kisfaludy szerelmi viszonyának rajzánál különben nem egyedül „saját phantásiámra” támaszkodom s nem is az említett Vallomások”-at veszem  k i z á r ó l a g  alapul, hanem magokat a tényeket. A psychológiát kulcs, az illetőművet illustratio gyanánt használom.

Hogy Kisfaludy szerelmének hatását annál szembetűnőbbé tehessem, szükséges, hogy mindenekelőtt költőnk jellemével, helyzetével s családjához való viszonyával ismerkedjünk meg.

Kisfaludy – születése által anyja halálát okozván – nem tartozott atyja kedvenc gyermekei közé: de annál több szeretetben részesült testvére, Teréz által. Később is, mint vásott gyerkőc, atyja hidegségével találkozott, ki –miután Károlynak hajlamai is voltak hozzá – fiát a katonai pályára adta. Mint katona több évig külföldön tartózkodott: részt vett a francia háborúban s végre visszajött hazájába. A hadjárat alatt jól viselte magát, mit a hadnagyi rang elnyerése eléggé bizonyít. E mellett valódi jótétemény volt reá nézve e kalandos, változatos élet, melyet nyughatatlan lelke s zabolátlan vére óhajtott. Apróbb hibáit is, mint a pazarlást, kezdte elhagyogatni, lassan-lassan a költészetben keresett szórakozást, szóval majdnem egészen megváltozott. E megtérés azonban csak pillanatnyi volt. Alig jött vissza seregével, a rendes egyhangú élet csakhamar nyomasztólag hatott rá. A katonaságot is unni kezdte; visszatetsző volt neki a béke. Aztán több ismeretséget kötött, mi a katonai állással nem egyezett meg. Mindez reávette, hogy a katonaságból kilépjen. Atyját meg is kérte szándokának végrehajtására, de egész más feleletet kapott, mint óhajtott.

Atyja rendesen megküldte havi pénzét, azonkívül anyjának haszonbérbe adott birtokának évi jövedelméből is kapott egy  h e t e d r é s z t. Dacára e segélypénzeknek, Károly adósságokba keveredett. Kisfaludy szép, nyúlánk fiatal ember volt, azonkívül jószívű, életrevaló, s mint gyermekkorában, most is inkább bőkezű, mint fukar. Viseletében volt valami megnyerő, szeretetreméltó s kissé túlságos bizalmasság, miáltal könnyen megbarátkozott bárkivel. A jókedvű cimborák száma azért nem is apadt s a tivornyák- s mulatságoknak vége-hossza nem volt. Nyughatatlan hitelezői végre atyjához fordultak. Kisfaludy levele, melyben kiléphetési engedélyt kért, s a hitelezők zaklatásai egy időben érkeztek a szegény öreghez. E kettős baj annyira fölingerelte, hogy most már teljesen megharagudott fiára. Írt is neki egy dorgálással teljes levelet, melyben a kilépést meg sem említi.

Kisfaludyt e levél jobban megindította, mint várni lehetett. A gondatlan ifjú egyébiránt nem volt rossz a szó betű szerinti értelmében; kihágásainak indítói leginkább mások voltak, s ha egy-egy ballépése után megintették, jó szíve azonnal megbánta tettét. Hogy tökéletesen megtérjen: nem bírt még elég lelki erővel. Az élet nehéz iskoláját még csak most kezdé ismerni: számos botlást kellett elkövetnie, hogy azok keserűségén okulva, megjavuljon. Magaviseletének helytelenségéről maga legjobban meggyőződött, mit ama szavak bizonyítanak, melyeket magáról írva egy barátjának szájába ad: „szólj, minek az a hasztalan fellobbanat, az a zabolátlan indulat és rendetlen élet. Te azt gondolod: az ember eleget tesz az erkölcsnek, ha nem gonosztevő. Oh barátom, azt a szép érzést, azt a rózsás utat: másnak és magának örömére élni, látom, te nem ismered. Szíved boldogságot érdemel, melytől – nagyon félek – az a nyughatatlanság, mely szüntelen üldöz, azt megfosztja.” S alább: „Most magad vagy, néhány hízelkedő közt egészen elhagyatva, ne gondold, hogy azok barátid, ők csak az erszényed állapotja szerint szeretnek, és gyűlölnek, mosolyogva az örvényhez vezetnek és annak szélén megvetve elhagynak.”

E szavak nem az elromlott ember vallomása, hanem a még magán uralkodni nem bíró félrevezetett s hibáit átlátó ifjú nyilatkozata. Mindnyájan ismerjük e rossz szellemet, mely az ifjúkor kísértő árnya, melytől kevés menekülhet meg s melyet tökéletesen csak akkor győzhetünk le, ha már-már végdiadalát üli. Valóban, ha igaz az állítás, mely szerint az ifjúnak, hogy egészen derék férfi lehessen, előbb egy sereg botlást –, hogy ne mondjam: kicsapongást kell elkövetnie, úgy Kisfaludyra ez teljesen illik. Részemről nem is mentem ifjúkori életét költői dicsőségével – mely eljárás ellen Gyulai kel ki -, de kötelességem az okokat keresni, melyek hibáinak elkövetésére bírták -, s azt hiszem, hogy a föntebbi nyilatkozatok inkább gyönge, mint romlott lelkű ifjút jellemeznek.

Mindjárt atyja említett dorgáló levele után ezrede által – alkalmasint futár gyanánt – Erdélybe küldetett.

Ez utazása alkalmával kötött ismeretséget szerelme tárgyával.

Adataim korábbi viszonyról nem szólnak. Találtam ugyan egy-két sort,a már említett barátjához van intézve: „Tudod mit tartok az asszonyi nem felől. De ez a szem, melynek tiszta tükrében a legszebb lélek rajzolja magát, engem tiszteletre gerjesztett.” S e nyilatkozat, mond is valamit, amennyiben Kisfaludynak a nőnem iránt eddig mutatott lenézéséről tanúskodik -, de erre aligha valami megszakadt viszony szolgáltatott alkalmat.

Ez időbeli költeményeiben sincs semmi nyoma ilyesminek, s az „Eltökélet” e strófáját is:

Egy tárgyért hevült vala kebelem,

Körüle forgának minden reményim;

Oh hányszor fölemelkedtek velem

Az egekig annyi tűzérzeményeim!

Áldott lélek! egy szerencsés órában

Elfogadád ajánlott szivemet,

Rózsás utra vezetted éltemet,

És most ott fekszel a halál karjában –

eszményi „kedvesé”-hez írta. – Az illető sorok ennélfogva inkább a folytonos rendetlen életből származó, s nála akkor mutatkozott blazírtság kifakadásai, -s azért nem csalódom, ha ezt a viszonyt a huszonegy éves ifjú első szerelmének tekintem.

Mint maga Kisfaludy írja G…n találkozott először a leánnyal, kit szíve egész hevével megszeretett. Emelkának hívták s egy kereskedő özvegyének, H…. Johannának egyetlen leánya volt. Utazóban voltak ők is, mint Kisfaludy s együtt indultak el, hogy Pestre menjenek. Kisfaludy, bár el volt ragadtatva a lány szépsége által, elannyira, hogy „sok okosat nem is szólt”, az egész találkozást s együttutazást „ártatlan mulatás”-nak nevezte. Szíve s egész belső világa sokkal érzéketlenebb volt, a könnyelmű élet s atyjának folytonos hidegsége sokkal elcsüggedtebbé tette őt, semhogy az első percben egy egész új érzelem minden erőből gyökeret verhetett volna benne. A második találkozás alatt szerelme már egész hatalmával erőt vett rajta. „Egy tekintet elég vala őt megismerni – írja – és szívemet dobogásba hozni. Ki is a nap alatt látta őt egyszer, és ne - - és el tudná felejteni! Különös háborgásban kelletett előtte jelennem, mert maga rajtam megijedni látszatott, melyet rózsaszíne képének hirdetett; egy pillanat volt minden, melyet tőle nyertem. Egy pillanat. Oh de, barátom, elegendő felőle örökre álmodni! Mely sokat, mely kimondhatatlan sokat adott ő énnekem! - - Itt ülök most és idegen érzések ölelik szívemet. Lelkem nála lakik – többet nem mondhatok – Jó éjszakát, barátod nem fog aludni.” Íme ezt a hatást gyakorolta reménytelen szívére Emelka másodszori látása. Ki kevéssel azelőtt csak gyűlöletet táplált a nők iránt, azt most a szerelem nem engedi aludni. „Kerülj csak álom! – írja folytatólag – ébredezni nekem most boldogság. Mily gyönyörű az élet! merre nézek, új öröm tenyészik. Mely üdvösség, oh egek,mely üdvösség lehet, barátom, szerelme, ha egy tekintet már ennyire boldogít!” Hol az atyai fegyelem hasztalan volt, ott győzedelmeskedett a szerelem. Ez levette szeméről azt a szürke fátyolt, melyen át eddig a világot nézte, s elűzte a nőnem gyűlöletét, mely az atyától nem szeretett fiú keblében honolt. A szerelem egyszerre megtérítette, „előbb lárma, dobzódás, játék kecsegtette, most a magányosság legszebb kívánsága lett”.

Boldogsága közepette azonban atyját sem felejté el, s ilyenkor keserűen kifakadt sorsa ellen. Tudta, míg ki nem békül vele, semmiféle komolyabb viszonyba nem léphet. „Eltökélt szándékom vele (Emelkával) megismerkedni – írja egy helyt – és ha még szabad, barátom, ha még szabad – oh hová ragad beteg elmém – az atyám, hah rettentő gondolat! Ebben a veszélyben látom szomorú végemet.” Szerelme tiszta egét csak ez egy fekete felhő borítá. Atyja haragja volt az egyedüli gát, mely boldogságának útját állta. Elhatározta tehát, hogy bocsánatot kér tőle, s erősen hitte, hogy mostani állapota s magaviselete által meg is nyeri azt. A jövőt a legszebb színekkel festé magának s boldogságában teljesen meggyőződött arról, hogy atyja haragját megengesztelni bírja. Lelke egészen megváltozott s ez időben írta „A reményhez” című költeményét:

Ha szilaj kínok szaggatják

Vérbe borult szivemet,

Minden örömtől megfosztják

Szerencsétlen éltemet;

Ha szerencse fut előlem

Utamba’ keresztüljár.

A sors mérget itat velem.

Boldog óra rám nem vár:

Akkor te, kegyes reménység!

Sugárzol bús keblembe,

És az elvesztett békesség

Visszafordult szivembe.

Erős hitében nem is várta be atyja válaszát, hanem rajta volt, hogy kedvese előtt minél előbb nyilatkozzék. Ezt meg is tette, még mielőtt a lány anyjánál látogatást tett volna. Emelka nem adott határozott választ, de magaviselete fényesebb bizonyságot nyújtott neki szerelméről, mint bármely szóbeli válasz. Mint maga Kisfaludy jellemzi: Emelka még igen fiatal lány volt. Magaviselete naivságot árult el s egészen anyja befolyása alatt állt, mit a viszony későbbi fejlődése is bizonyít. Szépségéről így ír Kisfaludy: „gondolj magadnak ártatlanságot Gratia kellemével és itt az ő képe”. Más helyt meg így beszél felőle: „Ha mesterségem meg nem csal, őt lerajzolom, de ne gondold, hogy el is találom, mert itt Rafael maga tanulóvá lenne, csak egy gyönge árnyéknak nézd – erőltesd azután képzeletedet és aztán – ő félig előtted áll”. Ismét más helyt azt mondja: „szóltam vele, lelke szép testével megegyez.”

Kisfaludy csakhamar mindennapos vendég lett Emelkáéknál. Szüntelen várta atyja válaszát s előbb nem is akarta megkérni a lány kezét. Végre is az anya szólalt föl, mintegy okát kérdve a gyakori megtiszteltetésnek, mire Kisfaludy kénytelen volt nyíltan válaszolni. Bevallá, hogy Emelkát szereti, szerette első pillanattól fogva, s hogy bírás őt végtelen szerencséssé tenné. Biztatta az anyát, hogy „szép kilátásai” vannak, hogy atyjától minden jót remél, s buzgó esdeklései s könnyei őt bizonyára kiengesztelik. Az anya figyelmeztette Kisfaludyt, hogy leánya szegény s jó nevelése: egyedüli kincse. Eszébe juttatta, hogy Emelka „érzékeny és tapasztalatlan, még szívét a hiúság el nem rontá” s legnagyobb boldogtalanság lenne rá nézve, ha szegénygyermeke „egy büszke nemzetiségnek áldozatja lenne”. Kisfaludy megígérte, hogy: „míg lehell, Emelkát semmi sem éri – az ő szerencséje az övé is leszen, és legszebb gondja leend az ő éltét édesíteni”.

E váratlan siker, melyet még az a körülmény is fokozott, hogy Emelka viszontszerelmet vallott neki: kettős vágyat öntött belé, hogy atyjával minél előbb kibéküljön. Szándéka volt a katonaságot elhagyni s csak azután lépni közelebbi viszonyba kedvesével. Többé nem volt nyugta, maradása a hadseregnél, mindenáron szabadulni óhajtott, hogy kedvesével minél előbb egybekelhessen.

Atyja folyvást hallgatott s Kisfaludy végre kénytelen volt testvéréhez, Terézhez fordulni, hogy szószólója legyen atyjánál. Jól esik olvasni a levelet, mellyel testvéréhez fordult, ahhoz a testvéréhez, kinek a vásott gyermek egykor annyi gondot okozott: „Ez a szép nap, kedves néném! neked és szerelmemnek legyen szentelve. Ez a szív, mely eddig a szépnem között egyedül téged szeretett, most új élelmet kapott. Oh kedvesem, érezd szerencsémet – egy szóval melledbe öntöm. Én szeretek és szerettetem. Ez a két szó átfogja üdvösségem, a múlt idő elenyészett, és rózsaszínben előttem a jövendő és a jelenlét ölelkezik. Az egész teremtés keskeny örömimnek, és szívem – előbb oly üres – most szüntelen édes könnyek tengerében úszik. Részesülj te is, jó lélek, annak özönében és örülj boldog, boldog öcsédnek. Rövid leszek; de vizsgáld meg és fogadd, hogy minden szó fontos és mérték felett drága. A minapi utamon megismerkedtem egy leánnyal, ki első látásánál mindjárt elbájolt. Emelka egy özvegy egyetlen leánya, szegény – de felette gazdag, mert szép lelke angyali ruhát hordoz, arra alkotva: örök tüzet gyújtogatni az élők szívében. Láttam őt, és rokonlelkem hozzája siete. Ma az a dicső nap, hogy ő nekem szerelmét megvallá! Kedvesem, te segédkezedet el ne vond tőlem, légy szerencsém ügyésze, beszélj az atyánkkal, hogy engedje elhagyni azt az életet, hazajövök aztán, és amit most e gyenge toll kimondani nem tud, személyesen megvallom. Siess, siess, mert minden pillanattal egy virág odavész életem kertéből. Emelka érdemes barátnéd leszen és általam csókol.”

Íme, ennyire megvilágosítják e viszonyt a „Vallomások”. A töredék itt véget ér, mert ami ezután következett, azt Kisfaludy le nem írhatta: hiányzott hozzá az erő, akarat és kedv. A szerelem édesítő mámorában költőnek érezte magát s igyekezett szerelme történetét leírni: de midőn a mámor eloszlott s a felhők tornyosulni kezdtek fölötte: tollát a zugba dobta. Pedig a viszonynak ez után következő része a legérdekesebb; ez a fordulat s a befejezés tulajdonképp az, melyhez a források és biztos adatok hiányoznak s melynek rajzához a psyhologia segítséget kívántatik. Egy bonyolult, szálaiban össze-vissza kuszált probléma fekszik előttünk, melyet fölfejteni nehéz ugyan, de egyszersmind érdemteljes is. Adatom csak kettő van hozzá: Kisfaludy eredeti levele, és Sándor bátyjának egy nyilatkozata. A két adat nem egyez, legalább nem egészíti ki egymást; mert amit Kisfaludy Sándor állít, azt Kisfaludy Károly elhallgatja. Pedig ez ügy igen kényes, annyira kényes, hogy költőnkre nézve jellembe vágó. Vizsgáljuk e talányt s igyekezzünk azt megfejteni.

Kisfaludy testvére, Teréz – úgy látszik – sikertelenül emelt szót atyjánál Károly érdekében; az határozottan megtiltotta, hogy a katonaságból kilépjen s még kevésbé engedte meg, hogy Emelkát elvegye.

Kisfaludyt e hajthatatlan szigor a legvégsőre vitte. Az a tudat, hogy saját édesatyja az, ki szerencséjének útját állja, elfojtott benne minden fiúi érzést. A legboldogítóbb ajándéktól is megfosztatva, most már mindegy volt neki, bármi történik is. Kedvesét csak egy módon vehette el: ha kilép a hadseregből s hivatalt szerez. De akkor atyja kitagadása vár reá s kénytelen lemondani örökségéről. Kisfaludyt a szerelem e merész lépésre is kényszeríté. De halljuk magát:

„Hallottad, nem kételkedem- így hangzik levele -, hogy a kardot, mely 16 esztendős koromtól fogva a 22-ikig oldalamon csörgött, nem győzedelmi tropheum gyanánt, de mégis minden becsülettel falra függesztettem, s a katonaságot, melyben kivált békesség idején magamat soha otthonosnak nem érzém, elhagytam, s más, éspedig házassági szolgálatba akartam lépni egy szép leánynál, kibe halálig szerelmes voltam. De atyám - - nemet mondott. Én sértettnek érzém magamat, szemeit kerültem, célomat ki akartam belőle csikarni; de állhatatosságom nem győzött szívén. Egyéb nem maradt hátra, mint kegyelmet koldulni, lemondani s másnak nyújtani ezen elajándékozott kezet vagy atyámmal összeveszni. A szolgai nevelés, mely - - - minden kényszerítés ellen kényszerítő fegyvert adott kezeimbe, az utóbbira bírt; én megszűntem neki engedelmeskedni, ő kitagadott örökségemből. Az áldozat, melyet szerelmemnek tettem, akkor tűnt fel előttem egész irtózatos nagyságában, mikor megtudtam, hogy a határ nélkül szeretett elpártolt tőlem. Megsemmisítve éreztem magamat azon gondolat által, hogy senkié sem vagyok többé; mindenektől megcsaltnak tartván magamat, irtóztam az egész világtól, melyben nyílt kebelt, érző szívet lelni többé nem reménylék; sötét gyűlölség tenyészett bennem minden ellen, ami körülvett - -„

A kérdés csak az, miért „pártolt el tőle” Emelka? Ezredét Kisfaludy nem csak őmiatta hagyta el; volt egy másik ok is. S ez a következő:

Kisfaludynak épp amaz időben, midőn házassági tervével foglalkozott s a katonaságot elhagyni készült, ezredesével történt valami fölötte komoly összezördülése. az ezredesnek szép, fiatal neje volt, ki Kisfaludyt barátai közé számítá. A meglevő adatok nyomán biztosan nem tudhatni, mi szolgáltatott alkalmat az összetűzésre, de hogy a hibás fél Kisfaludy volt, mutatja az, hogy az ezredes Kisfaludynak mindig jótevője s pártfogója volt. Kisfaludy Sándor állítása szerint pedig- melyet Toldy is támogat – az összeütközés az ezredes neje miatt történt. Kétszerte gyanússá válik Kisfaludy kilépése a hadseregből, hogy mindaddig, míg e konfliktus meg nem történt, a katonaság elhagyását egyre halogatta. Meglehet különben, hogy előbb alkalmas hivatalt s állást akart szerezni, hogy Emelkával megélhessen. Mindez valószínű, s ha így van: csak újabb bizonyság arra, hogy gyanús, mert a rögtöni kilépés – ennél fogva – nem Emelka érdekében történt! Feltűnő továbbá, hogy Kisfaludy a kérdéses összetűzést egy helyt elhallgatja, máskor ismét elburkoltan szól róla, de sem írásban, sem élőszóval soha tisztán nem említette. Az idézett levélben is egyedül szerelmét hozza föl indokul, mely miatt a katonaságot elhagyta: - s ez újabb bizonyság arra, hogy a hibás fél ő volt, és ballépése (ha az volt) nem lehetett valami csekély.

Íme, ez a két föltevés nyomul előtérbe. Vagy az egyik, vagy a másik igaz; tertium non datur.

Ha az első bizonyul be valónak: Emelkára árnyat vet, mert hűtlennek tűnik föl; azon esetben pedig, ha a másik föltevés igaz: úgy Kisfaludy jellemére esik a gyanú.

A titok megfejtésére ama kérdés tisztázása vezet, miért „pártolt el” Kisfaludytól Emelka?

A leány anyja – mint láttuk igen szemes és gondos asszony volt, ki előbb Kisfaludy helyzetével akart tisztába jönni s csak azután ígérte oda lányát. Szegény nő volt, kinek egyetlen kincse gyermeke vala s egyedüli boldogságát ennek szerencséje képezte. Lánya érdekében mindenét kész volt föláldozni s bizonyára akkor sem tagadta meg kezét Kisfaludytól, ha ez atyjától kitagadva, hivatal nélkül, egyedül a „kilátások”-ba bízva akarta volna elvenni. Hogy Emelka, ki híven s állhatatosan szerette Kisfaludyt, lemondjon szerelméről, annak egyrészt anyja az oka, de nem egyedül anyja. Ha Emelka változatlan marad s meggyőződik arról, hogy egyedül Kisfaludyval lehet boldog: anyja nem áll útjába s legrosszabb esetben kéri út, hogy várjon, míg szerencsétlen kedvese kedvezőbb helyzetbe jön. Hogy Emelka „elpártoljon” Kisfaludytól, arra mélyebb s magában Emelkában rejlő ok kellett; hogy szerelme kialudjék, oly körülmény szükségeltetett, mely nemes érzelmét azonnal kioltsa. Ez pedig megtörtént; bizonyság rá nemcsak a tény, de Kisfaludy idézett levele is. - S a valószínűnél határozottabb az, hogy Emelka szívében ily változást csak oly eset idézhetett elő, mely miatt a szegény leány kénytelen volt Kisfaludyt megvetni. az ezredes neje iránt elkövetett hiba lehetett és volt is ez az ok. - -

A kérdés már most az: miért, mily indokból tette ezt Kisfaludy?

Említettük, hogy Emelkával kötött viszonya első szerelme volt. Láttuk, mily gyors változáson ment át kedélye. A tivornyázó fiatal hadnagy egyszerre csöndes, ábrándozó ifjú lett. Kedélye általában igen érzékeny volt. Egyrészt hajlandó a könnyelműségre, másrészt fogékony a szigor iránt. E két jellemvonás egybehatása szülte benne a dacot, mely gyermekkora óta sajátja volt. A legkisebb öröm is boldoggá tette s viszont a legkisebb baj is elcsüggeszté. Az a hit, hogy Emelkával boldog lesz: el bírta felejtetni vele atyja szigorát s bízni késztette annak jóságában, kinek hidegségét születése óta folyton tapasztalta. Atyja tagadó, sőt fenyegető – a határozott engedetlenség után pedig Kisfaludyra nézve kétségbeejtő választ adott neki. E csapás szívén találta; - de még nem sebezte meg halálosan. Csupán a dacot fejtette ki benne nagyobb mértékben. Meg akarta mutatni atyjának, hogy őnélküle is boldog lesz. Hivatalt, állást keresett, keresett váltig, folyton, egy esztendeig! Ekkor erőt vett rajta a gyöngeség. Belefáradt a küzdelembe. Lelki ereje, mely – mint láttuk – általában kitarthatatlan volt, lassankint megtört. Kétségbeesett szíve,melynek szenvedéseit még az is fokozta, hogy Emelka és anyja előtt, kiket pedig rangja által felülmúlt, tehetetlennek tűnik föl, érzéketlenné tette aziránt, mi életének újabb erőt adott. Lassankint megszokta ama gondolatot, hogy lemond szerelméről. A mostoha körülmények megtanították rá, hogy ez eszmével kibéküljön. Amily hirtelen megfogant szívében a szerelem: épp oly gyorsan kihűlt az ismét. A szenvedélyek ez egymásra hatása az előbbi könnyelmű, független s mivel sem törődő, bonvivánt jellemet fejleszté ki benne. Ennek hatása alatt tette meg azt a lépést, mely miatt kedvese „elpártolt tőle”.

Kisfaludy tehát a saját hibája folytán lett szerencsétlen. A hűtlenség vádja őt illeti és nem Emelkát. Ez jellemére erős árnyat vet, de ez árnynak meg van a maga fényoldala is. Én ugyanis sokkal többre tudom becsülni, hogy Emelkát – dacára annak, hogy anyja hivatal nélkül is odaadta volna neki – nem vette el. Látszik, hogy e tekintetben mily gondos és megfontoló volt. Avagy helyes lett volna-e a szegény leánykát atyja tudta és akarata nélkül a maga sorsához kötni, s kitenni őt a veszélynek, melytől Kisfaludy rettegett s melyet bizonyosnak hitt, ha a katonaságból kilépve hivatalt nem kap. aztán Emelka anyjának az t ígérte, hogy egyedüli gondja lesz leányát boldogítani. S miből élt volna meg a még csak huszonkét éves hadnagy és a még tapasztalatlan leánygyermek. Látnivaló, hogy midőn Kisfaludy lemondott szerelméről, okosabban cselekedett, mint cselekedhetett volna. Sokan azt hiszik, a minden körülmény közti állhatatosság egyedüli jele a szerelemnek, s épp ezáltal árulják el, hogy mélyen s igazán sohasem szerettek. Kisfaludy épp azáltal mutatta meg Emelka iránti igaz szerelmét, hogy lemondott róla, mert tudta, hogy boldogítani nem bírja. S ez erkölcsi diadala, úgy hiszem, enyhíti ballépését, melyet önmaga is szégyellt bevallani.

Hogy a probléma e megfejtése helyes, mutatja Kisfaludy további magaviselete. A hadseregtől megválva: a régi világgyűlölő, de keservében is jókedvű cimbora lett. Zilált állapotában ismét Terézhez fordult, ki ekkor már Farkas Gábor kapitány neje volt. Itt töltötte az 1811. és 12-iki telet; azután elzálogosíta anyja birtokát s elhagyta hazáját, hogy hét esztendeig bolyongjon nélkülözések közt, víg életű cimborák társaságában. – az Elválás” két strófája, melyet Emelkának írt, folytonos gúny gyanánt zúgott lelkében:

Hallod-e! az óra üt már!

Itt az elválasztó határ

Mely szivedtől elzár:

Ha igaz mit szivem érez,

Meglátlak! Jőjj hát mellemhez,

Szerető szivemhez!

Itt egy köny, mely sérelmemből

Reád hull s nedves szememből

Hű szivedre gördül:

Kér, hogy drága szerelmeddel

A távolt is emlékeddel

Ihlesd, s ne feledd el!

E két strófa minden lépten zengte felé a vádat. A hét évi bujdosás volt büntetése.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 6-7. sz. Pest, 1871. február 8., 16. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos