2018. júl. 2.

Petőfi Sándor: Távolból




Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Ó mi drága e lakocska nékem;
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy búcsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának,
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karjával
Mint marasztott esdeklő szavával!
Ó ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse - -
Ah, ha tudná mily nyomorban élek,
Megrepedne a szíve szegénynek!