2018. júl. 4.

Petőfi Sándor: István öcsémhez




Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
Gondoltok-e úgy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál
És máskülönben hogy van dolgotok?
Tudom sokat kell fáradoznotok.
Örök törődés naptok, éjetek,
Csakhogy szűkecskén megélhessetek.
Szegény atyánk! ha ő úgy nem bízik
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsületes lelkű, igaz:
Azt gondolá hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, amit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret úgy engem Istenem?
Hogy volna mód sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradságtul én
Mily édes-örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet
Most egyedül ez keseríti meg.
Tégy érte, amit tenni bír erőd;
Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
Vedd vállaidra félig terheit,
S meglásd, öcsém, az Isten megsegít.
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
Ó, Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom;
Mert nincsen rá szó, nincsen fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég...

E néhány sorral érd be most öcsém,
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szívem repedne a nagy kín alatt.
Más levelem majd több lesz és vidám,
Isten megáldjon, édes Pistikám!