2018. júl. 2.

Nagy Berta: Szép az élet



I.

MAGA csak mindig jókedvű, Balázsné – mondta a kövér házmesterné, amint az udvaron keresztülhaladtában egy percre megállt a kifeszített kötelek cikk-cakkja mögött, melyekre Balázsné éppen szárítanivaló fehérneműeket aggatott. A házmesterné nagy, kerek szemekkel mustrálgatta a vézna alakot, aki Balázs asztalos nevét viselte s szemlélődésének eredményeképpen rosszallóan csóválta meg a fejét.

- Maga csak mindig jókedvű, a csoda látott ilyent. Mitül tud annyit nevetni?

- Mitül? Hát attól, hogy olyan szép az élet. Tán sírjak?

- No, hát magának ugyan volna mért sírni – vetette oda a házmesterné begyesen. – Igazi szemtelenség, hogy némelyik ember hogy tudja tartani magát s adja a bankot, holott köszönné meg, ha sajnálkoznak rajta. A házmesterné éppen sajnálkozni szeretett volna s mélyen megsértődve méregette a ház frissen meszelt falát, mintha csupán az érdekelné s nézésében hangsúlyozottan benne volt a házmesteri tekintély, az inspiciálás joga s hogy Balázsné köszönje meg, ha szóba áll vele.

- Másnak is van- vágott vissza a kis asztalosné. – Ugyan kinek nincsen? Mindenki a saját batyujába nézegessen, én eligazítom a magam dolgát.

Azzal felkapta üres ruhakosarát, nagy rántással karja alá igazította.

A házmesterné méltatlankodva nyikkant fel:

- Hogy ki tudja tátani a száját, nécsak – s elképedve nézte, hogy az a véznaság milyen fürgén perdül a nagy kosárral, kerül-fordul smár a konyhaajtó előtt van. Az ajtót hátával benyomta:

- No bizony,a magamét látom, nem a másét – mondta s mégegyszer visszanézett kövér ellenfelére, aztán már el is tűnt a földszintes lakás sötét mélyében. Belülről megint az ajtónak nyomult, hátával visszacsukta, aztán a kosarat a földre tette, csendesen leült egy székre, megtörölte homlokát és sírt.

Így szolgáltatott igazságot titokban azoknak, akik csodálkoztak a jókedvén és sokallották a nagy magabízó hangosságát.

Balázsné szomorúságának sokesztendős története volt már.

Az ura, amíg szegénységben éltek, még csak volt hozzá olyan, amilyen, de amióta jobb munkához látott s könnyebben keresett, azóta korcsmajáró lett, ivott, veszekedett s összeadta magát a pisze lakatosnéval, aki ugyanabban a házban az udvar végében lakott. Egy szép napon pedig feleséget, kisgyerekét faképnél hagyva, elhurcolkodott, s magával vitte azt a némbert is és azóta tartja világ gyönyörűségére, puccosan járatja, rákölti a keresetét s idehaza legfennebb olyankor jön, ha részeg s egy kicsit ki akarja magát verekedni. Ha rájött a nagy svung, úgy hetenként egyszer, hazalátogatott, eldöngette vézna, gyenge asszonyát, valami kevés pénzt szemszúrásból odanyomott neki s aztán nagy vészes fenyegetőzések között eltávozott megint. Az asszony sohasem tudta, hogy mit vétett, mikor így kikapott; hiszen soha még szemrehányást se tett neki azért a másikért! Pénzt se igen mert kérni tőle, inkább maga is napszámba látott, hogy ne kelljen éhezniük – de akkor meg megint az volt a baj, mert Balázs úr önérzetes ember létére, ha megszimatolta, hogy a felesége valahol munkát vállalt, nem ismert könyörületet:

- Világcsúfjára viszel, azt akarod, hogy mindenki lássa, hogy hitvány ember vagyok, mi? Azt akarod, hogy mondhassák, hogy Balázs Ferenc egy részeges semmirekellő, aki éhen hagyná a családját veszni? Ujjal mutogassanak rám az emberek, ugye?

És elverte megint. Balázsné pedig torkába fulladt sírással lapult meg és nem panaszkodott senkinek. Mikor férjeura kidühöngte magát s eltávozott, hidegvizes ruhát csavargatott fájó testrészeire s magában azon lelkendezett, hogy talán egyszer majd csak megunja azt a piszeorrú macskát, aki becsületes férjet s két szép gyermeket hagyott el az ő férjéért s aki feleszi a Balázs keresetét az utolsó garasig és talán végre észre tér és visszatalál a régi szívéhez…

Most, amint ott ült az alacsony széken s homlokát törülgette, szeme homályos mélyében félelmes villámok cikáztak. Tegnap hírül hozta valaki, hogy a pisze asszony elhagyta Balázst és visszajött az urához. Nem látta senki, az udvarban persze nem mutatja magát, úgy elbújik benn a lakásban, mint a rossz lelkiismeretű macska, aki kárt tett:

- Ki se meri dugni a képét, csak úgy somfordál el a fal mellett, a hátsó lépcsőnél – újságolta Kovácsné, aki minden lében szakértő volt s amellett mindenkinek barátja s vigasztalója.

Balázsnéba mintha villám ütött volna, úgy állt akkor egy helyben. Aztán görcsösen nevetni kezdett:

- Úgy látszik, nem tudott az uram eleget keresni neki s megunta a szentem a dicsőséget  - nyihogta. – Hiszen haza is csak kellett, hogy adjon valamit néhanapján, mink is vagyunk a világon, mi?

- Balázs azóta folyton iszik- suttogta a másik – már három napja iszik, holtrészeg… Az a hülye lakatos pedig megbocsátott a céda feleségének és visszavette magához… Úgy süti le a szemét most is a lelkem, mintha kettőig se tudna számolni, utálatos nézni, hogy adja az ártatlant, azok után…

Balázsné csak nevetett, még hangosabban s azután akkorát csuklott, hogy meg kellett fordulnia s bemennie a házba. Balázs iszik, Balázs részeg s a kedvese elhagyta… Hát hiszen, ha Balázst valami megdühíti, azt leghamarabb ő fogja megkeserülni, ez az egy bizonyos…

- Uramistenem, mi vár reám – sóhajtozott magában. Sem féltékenység, se bosszú nem lázadt benne; csak félelem.

- Mi lesz velem – mormolta kétségbeesetten s omló könnyei között arcát gyúrta, morzsolgatta.

II.

Délben felment az ügyvédékhez, az első emeletre, ablakot mosni. Az ügyvédné fiatal, jólelkű asszony volt, aki ismerte a Balázsné baját, mint mindenki a házban s inkább könyörületből hívta néhanapján segíteni, hiszen inkább alkalmatlanság volt, mint segítség azzal az örökös családi hercehurcával s rettegéssel, hogy az ura rajta ne kapja a  unkán, mert akkor jön a haddelhadd!


Már fent állt a létrán s éppen munkába kezdett, amikor letekintett az udvarba s szemközt, a kapualjában Balázs Ferencet pillantotta meg. Rémülten, összehúzott szemmel figyelte. Így messziről is látni lehetett rajta, hogy tökrészeg.

Ide-oda dülöngőzött, meg-megállt; haja csapzottan esett födetlen homlokába, fejét forgatta s dúltan gesztikulált.

Balázsné lecsapta kezéből a törlőruhát.

- Nagyságos asszony – kiáltotta -, tessék megengedni, mindjárt visszajövök, de éppen most… Itt az uram, nem akarom, hogy meglásson… szaladok…

Azzal már menekült is, futva le a lépcsőn, keresztül az udvaron s besurrant a lakásukba. Az ajtót betámasztotta, de nem zárta be s lihegve lapult meg mögötte.

Alig telt el néhány perc, már hallotta tétova lépéseit,amint egyre közeledett s végül az ajtó előtt megállt. A deszkán keresztül is szinte megcsapta vad, borgőzös lihegése. Rémületes félelem fojtogatta. Tudta, hogy minden ablakból őket lesik, hiszen két napja egyébről sem esik szó a házban; de ha ez az ember megölné, akkor sem tenne senki egy lépést sem a segítségére ezek közül a gyáva kutyák közül…

- Istenem, Istenem – nyögte s már elkészült, hogy meg fog halni. Meghal azért, mert az urát a pisze lakatosné hűtlenül elhagyta.

- Jön… már itt van- számlálta a lépéseket és várt. Kis fia szerencsére nincs itthon, ó, csak útba ne találja ez a vadember valahol az udvarban… Nagy szorongásában a falhoz lapult s kis nyihogó nevetés aprózott fel torkában. „Balázsné, magának mindig jó kedve van”, visszhangzott benne s megszokásból nevetett, de szemébe könnyek sűrűsödtek s már kifolytak arcára is. És amíg ott várt, a tompa, össze-vissza lépésekkel súrlódtak ajtója előtt és továbbmentek. A lihegő lélegzet belesüvített az ajtónyíláson át a hallgatózó fülbe, de nem lett belőle sem szél, sem orkán – elfordult és lassan odábbhalkult. Az ember továbbment.

Balázsné megdörzsölte zsibbadt könyökét a kezével s kiegyenesedett. Kicsit megnyitotta az ajtót s kikukucskált rajta. Urának csak széles hátát látta, amint a fal mentén döcögve haladt.

A lakatosék lakása felé tartott.

Balázsné eben a percben megértett mindent. Azt is, hogy megmenekült.

Ez a fergeteg ma nem őt keresi, hanem azt a hitványt, aki ilyentájban egyedül van odahaza, mert az ura munkába jár. Ki tudja, hányszor esett neki Balázs Ferenc a feleségének csak azért, mert az a másik nem volt elég kedves hozzá s akármi bántás érte, csak jött haza s megbosszulta magát béketűrő asszonyán?

- Íme, itt az igazságszolgáltatás- gondolhatta volna Balázsné; de ő nem ezt gondolta.

Még egyre könyökét dörzsölte, s elmeredt szemekkel lesett ura után. Mi lesz itt most? Dúlás, gyilkolás? Mi lehet azok után,amik történtek, ha ez az ember így jön haza. S egy szemvillanat, egy hirtelen megértésnyi idő alatt átalakult, megváltozott az asszonyban az egész világ.

Íme, hát ebből az utolsó kapcsolatból is kibukott. A férfi őt már csókkal soha többé nem keresi, de úgy látszik, veréssel sem. Ezután a piszét fogja verni s ő már nem kell még erre sem.

A lakatosék ajtója előtt összeverődött a kíváncsi népség. Belülről hangos kiáltozás és sikoltozás, ütlegek hallatszottak. Aztán felszakadt az ajtó s kirohant rajta a fiatalasszony. szétbontott hajjal, zokogva a kapu felé szaladt s rendőrért ordítozott.

Néhány perc múlva már nyüzsgött a ház, int a hangyaboly. Rendőr jött s elvitte Balázs Ferencet.

- Úgyis kieresztik, hisz beszámíthatatlan, tökrészeg – mondogatták a résztvevő ismerősök. - Majd fizet egy kis büntetést, mi az neki – és nevettek.

Balázsné visszahúzódott szobájába s megvárta, míg eltakarodik a sok ember. akkor egy óvatlan pillanatban kilopózott megint s a lakatosné konyhájának nyitva maradt ajtajában megállt.

Arca kőkemény, nyugodt volt s a tekintete olyan, mint a korbács.
- Hát rendőrért mentünk – mondta nyájasan. A lakatosné rémülten pillantott rá s kiáltani akart, de az asszony izmos keze ár a haját markolta s erős tenyerével betapasztotta tátogó száját.

--Hát rendőrért mentünk s elvittük a Balázst, mert meg merészelte egy kicsit szorítani azt a drágalátos, finnyás nyakadat, i? Fájt az a kis kényes fehérséged, azt csak cirógatni szokták, mi?

És gyúrta, ütötte teljes erejéből. A másik lekuporodott s úgy nyöszörgött, de kiáltani nem mert, az asszon ádáz tekintete alatt elterült, mint egy poloska.

- Nesze rendőrség… Nesze cirógatás… Nesze pénz, szerelem… Azért a sok verésért, amit miattad szenvedtem el, ne fizettem meg neked, de ezért az egyért, a maiért, amit elkerültem, azért most megkapod a magadét…

Néhány perc múlva kipirultan, elégedetten lépett ki. Reszkető kézzel megigazgatta haját, aztán hirtelen észbekapott.

- Jaj, az ablakok – kiáltotta s szalad haza, hogy összeszedje az elhajított törlőrongyokat, aztán futott az ügyvédékhez.

Lihegve állított be.

- No mi az, mi történt, Balázsné? – kérdezte az ügyvédné.  – Csak nem csinált valami bolondságot az ura? Miért kísérték be?

- Rég megérett az már arra, hogy bekísérjék – felelte Balázsné vállát vonogatva s nagy nevetéssel felmászott a létrára, hogy befejezze elkezdett munkáját.

- Magának csak áldott jó természete van, Balázsné, mindenen nevet – csóválta fejét az ügyvédné.

- Nem is sírok, minek – válaszolta vidáman s reszkető ujjával megtörölte a szemét.

(Forrás: Napkelet 9. évf. 10. sz. 1931. október 1.)