2018. júl. 2.

Molnár Ferenc: Egy dal




Akkortájt egy kis francia városkában laktunk, sok diák együtt egy házban, és nem volt pénzünk fára meg szénre. Így történt aztán, hogy mindnyájan rászorultunk Krisztopulosz úrra, az idős görög filozopterre, aki padlásszobájában lakott ugyan, de azt legalább fűteni tudta. Csöpp kis ferdére vágott tetejű lyuk volt a szobája. Jobbról a felét elfoglalta az ágy, balról állott a fantasztikus, négy póklábon ágaskodó kis skatulyaszerű kályha, sőt – ezt a csodát sohse fogom tudni megfejteni – asztal, meg nehány szék is volt még a szobában.

Így, hosszú téli estéken befűtött Krisztopulosz úr, és már kilenckor lefeküdt az ágyba. Mialatt mi négyen-öten zsúfolásig megtöltöttük a szobát, s az angol teát főzött a kályhán, Krisztopulosz két párnát tett a háta alá, és a francia nyelvtant tanulta. Hamar átmelegedett a kis szoba, sőt néha oly nagy lett benne a hőség, hogy akik sötét ruhában jöttünk, fehéren távoztunk.

Jól emlékszem, február negyedike volt, amikor a dolog történt. A házigazdánk három napra elutazott valami ügyben, s a feleségét otthagyta velünk. Az asszony igen becsületes teremtés volt. Naiv, ártatlan gyerek. Úgy bánt velünk, kosztosokkal, mintha a pajtásai lettünk volna. Mindig vagy nagyon víg volt, vagy nagyon komoly, mint az egyéves kis babák. MI túlnyomó részben mindig nagyon komolyak voltunk, mert – bár erősen titkoltuk egymás előtt -, szerelmesek voltunk az asszonyba valamennyien. Eleinte, mondom, titkoltuk egymás előtt. Aztán gyanakodni kezdtünk egymásra, végül pedig tudta egyikünk a másikról, hogy az szerelmes, de soha egy szó sem esett az asszonyról. Szinte féltünk, hogy gondolatban megsértjük azt az édes teremtést, ha kimondjuk, hogy asszony létére szeretjük...

Szóval együtt ültünk mind a kis szobában, amikor egyszerre kinyílott az ajtó s bedugta fejét a szolga. Bizalmaskodó jó fiú volt.

- No, mi az?

Haragosa felelt:

- A doktorhoz kell mennem. Beteg a kis fiú. Borzasztó ez az asszony. Akármi kis baja van a gyermeknek, uccu, rögtön az orvoshoz! Jójcakát!

Azzal kiment s mi fáztunk arra a gondolatra, hogy mint fog ez az álmából fölzavart embert belegázolni a hóba éjnek idején.

Csönd lett közöttünk, mert szerettük a kis Jeant, aki úgy betegeskedett mindig, pedig csak négy esztendős volt szegényke.

Az angol elkészült a teával. Beöntötte a csészékbe, és a görög – kerekfejű, kissé kövér, szelíd fiú, úgy a harminc körül – letette a nyelvtant.

Fölkavarta a cukrot a teába, hanyatt feküdt és elkezdte énekelni az Asztron lambront. Valami csodálatosan bús, vontatott, lassú melódia ez a fényes csillagról. Aztán ügyetlenül is énekelte a görög s ez még bizarabbá tette a dalt. Hátradőltünk s úgy hallgattuk. Az angol telefüstölte matrózpipájával a szobácskát, alig láttuk már egymást.

Akkor egyszerre megzörrent a kapu. Hallottuk, amint a doktor letopogtatta lábáról a havat s felment az emeletre az asszony szobájába. Aztán megint bedugta fejét a szolga:

- Itt a doktor.

És aludni tért.

Figyeltünk. Éppen a görög szobája alatt volt az asszonyé, s ha a szavakat nem is, de a hanglejtést, mormogást át lehetett hallani a vékony falon így éjszaka. Előbb az asszony panaszkodott.

Aztán mély hangján mormogott az orvos, aki régi ismerős volt a háznál, javakorbeli, hegyes vörös szakállú úr. Meg a gyerek nyögdécselt egy kicsit, aztán csönd lett. A görög megszólalt:

- Minek égjen hiába a gyertya?

És elfújja. Egy ideig sötét volt, majd az ablakon bevilágított a hó, fehéren sugározva. Kertes kis utcánkban a túloldalra nagy sárga négyszöget vetett az asszony ablakának a fénye. Nem mondtunk egymásnak semmit, csupa izgatott, nagyon szerelmes fiú; nem is mertünk volna szólni a görög miatt, mert ő hideg volt, nem is gondolt az asszonyra soha.

Így ültünk a sötét nagy hallgatásban sokáig. Aztán megremegett a lelkünk, vonagló fájdalommal.

Lenn, alattunk az emeleten idegesen, búgva kacagott fel az asszony s a túloldalon nagy villanással kialudt a világos négyszög.

Még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Agyunk égett, lázban reszketett egész valónk s izzadtság verte ki a homlokomat. Most törték össze a mi gyermeklelkünk első nagy illúzióját. Nyitott, reszkető szájjal figyeltünk a fojtó csöndességbe.

És erre bosszantóan, tudomást se véve a mi nagy érzésünkről, énekelni kezdte a görög az Asztron lambront.

Kissé halkabban énekelte, s ahogy a gyönge világosság az arcára esett, láttuk, hogy le van hunyva a szeme. Mi figyelni akartunk s nagyon izgatottak voltunk mind. De szólni senki sem mert s úgy hangzott a nyújtott, vontatott görög dal, mintha reszkető, szomorú gyászzenéje volna a mi lelkünk tönkrezúzott világának...

És hogy így énekelt mindig halkabban a görög, egyszerre csak megint fölcsendült alulról az ideges, búgó – most már tudtuk – szerelmes kacagás, tördelve, elfulladva s utána a férfi mormolása, aztán megint csönd. Minden csöndek között a legfájóbb és legirtózatosabb.

Mert a görög erre a fojtott kacagásra belecsuklott a dalba, s láttuk, hallottuk, hogy nagy, nehéz teste megfordul az ágyban, a fal mellé és fejét beleszorítja a párnába.

Azontúl egy hang, egy mozdulat se moccant. A fejem már zúgott, égett az arcom és gyertyát se gyújtottunk, csak úgy somolyogtunk ki a görög szobájából. Semmi köszöntés, semmi... Éreztem, hogy meg vagyunk csalva, meg van ölve a lelkünk, hogy a holnap reggel borzasztó lesz.

De hang se moccant, csak a fapadló ropogott a lábunk alatt.

Én a görög mellett laktam, a falnál volt az én ágyam is.

Nem tudtam aludni, álmatlanul hánykolódtam a párnák közt. Aztán a párnára szorítottam a fejemet, és elhatároztam, hogy elalszom. És akkor a nagy éjszakai csöndön át, hogy már bederengett kis ablakomon valami félénk, sejtelmes, hideg hajnali világosság, hallottam, amint a görög belesírja csukló, fojtott zokogással a párnájába az Asztron lambront...

Ügyetlenül, vonagló hamis hangon, mint valami haldokló állat, hogy ízekre szakadt belé a lelkem. Énekelte mindaddig, amíg hajnaltájt be nem csapódott nagy zörrenéssel lenn a kapu.

De akkor már kékes fényben úszott a hó, messzi, el a kerteken túl, és valami bánatos szürke gomolygással tolakodott elő a messzi, letarolt erdők felől a sötétből a reggel...

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 2. sz. 1912. jan. 7.)