Akkortájt
egy kis francia városkában laktunk, sok diák együtt egy házban, és nem volt
pénzünk fára meg szénre. Így történt aztán, hogy mindnyájan rászorultunk
Krisztopulosz úrra, az idős görög filozopterre, aki padlásszobájában lakott
ugyan, de azt legalább fűteni tudta. Csöpp kis ferdére vágott tetejű lyuk volt
a szobája. Jobbról a felét elfoglalta az ágy, balról állott a fantasztikus,
négy póklábon ágaskodó kis skatulyaszerű kályha, sőt – ezt a csodát sohse fogom
tudni megfejteni – asztal, meg nehány szék is volt még a szobában.
Így,
hosszú téli estéken befűtött Krisztopulosz úr, és már kilenckor lefeküdt az
ágyba. Mialatt mi négyen-öten zsúfolásig megtöltöttük a szobát, s az angol teát
főzött a kályhán, Krisztopulosz két párnát tett a háta alá, és a francia
nyelvtant tanulta. Hamar átmelegedett a kis szoba, sőt néha oly nagy lett benne
a hőség, hogy akik sötét ruhában jöttünk, fehéren távoztunk.
Jól
emlékszem, február negyedike volt, amikor a dolog történt. A házigazdánk három
napra elutazott valami ügyben, s a feleségét otthagyta velünk. Az asszony igen
becsületes teremtés volt. Naiv, ártatlan gyerek. Úgy bánt velünk, kosztosokkal,
mintha a pajtásai lettünk volna. Mindig vagy nagyon víg volt, vagy nagyon
komoly, mint az egyéves kis babák. MI túlnyomó részben mindig nagyon komolyak
voltunk, mert – bár erősen titkoltuk egymás előtt -, szerelmesek voltunk az
asszonyba valamennyien. Eleinte, mondom, titkoltuk egymás előtt. Aztán
gyanakodni kezdtünk egymásra, végül pedig tudta egyikünk a másikról, hogy az
szerelmes, de soha egy szó sem esett az asszonyról. Szinte féltünk, hogy
gondolatban megsértjük azt az édes teremtést, ha kimondjuk, hogy asszony létére
szeretjük...
Szóval
együtt ültünk mind a kis szobában, amikor egyszerre kinyílott az ajtó s bedugta
fejét a szolga. Bizalmaskodó jó fiú volt.
-
No, mi az?
Haragosa
felelt:
-
A doktorhoz kell mennem. Beteg a kis fiú. Borzasztó ez az asszony. Akármi kis
baja van a gyermeknek, uccu, rögtön az orvoshoz! Jójcakát!
Azzal
kiment s mi fáztunk arra a gondolatra, hogy mint fog ez az álmából fölzavart
embert belegázolni a hóba éjnek idején.
Csönd
lett közöttünk, mert szerettük a kis Jeant, aki úgy betegeskedett mindig, pedig
csak négy esztendős volt szegényke.
Az
angol elkészült a teával. Beöntötte a csészékbe, és a görög – kerekfejű, kissé
kövér, szelíd fiú, úgy a harminc körül – letette a nyelvtant.
Fölkavarta
a cukrot a teába, hanyatt feküdt és elkezdte énekelni az Asztron lambront.
Valami csodálatosan bús, vontatott, lassú melódia ez a fényes csillagról. Aztán
ügyetlenül is énekelte a görög s ez még bizarabbá tette a dalt. Hátradőltünk s
úgy hallgattuk. Az angol telefüstölte matrózpipájával a szobácskát, alig láttuk
már egymást.
Akkor
egyszerre megzörrent a kapu. Hallottuk, amint a doktor letopogtatta lábáról a
havat s felment az emeletre az asszony szobájába. Aztán megint bedugta fejét a
szolga:
-
Itt a doktor.
És
aludni tért.
Figyeltünk.
Éppen a görög szobája alatt volt az asszonyé, s ha a szavakat nem is, de a
hanglejtést, mormogást át lehetett hallani a vékony falon így éjszaka. Előbb az
asszony panaszkodott.
Aztán
mély hangján mormogott az orvos, aki régi ismerős volt a háznál, javakorbeli,
hegyes vörös szakállú úr. Meg a gyerek nyögdécselt egy kicsit, aztán csönd
lett. A görög megszólalt:
-
Minek égjen hiába a gyertya?
És
elfújja. Egy ideig sötét volt, majd az ablakon bevilágított a hó, fehéren
sugározva. Kertes kis utcánkban a túloldalra nagy sárga négyszöget vetett az
asszony ablakának a fénye. Nem mondtunk egymásnak semmit, csupa izgatott,
nagyon szerelmes fiú; nem is mertünk volna szólni a görög miatt, mert ő hideg
volt, nem is gondolt az asszonyra soha.
Így
ültünk a sötét nagy hallgatásban sokáig. Aztán megremegett a lelkünk, vonagló
fájdalommal.
Lenn,
alattunk az emeleten idegesen, búgva kacagott fel az asszony s a túloldalon
nagy villanással kialudt a világos négyszög.
Még
a lélegzetünket is visszafojtottuk. Agyunk égett, lázban reszketett egész
valónk s izzadtság verte ki a homlokomat. Most törték össze a mi gyermeklelkünk
első nagy illúzióját. Nyitott, reszkető szájjal figyeltünk a fojtó
csöndességbe.
És
erre bosszantóan, tudomást se véve a mi nagy érzésünkről, énekelni kezdte a
görög az Asztron lambront.
Kissé
halkabban énekelte, s ahogy a gyönge világosság az arcára esett, láttuk, hogy
le van hunyva a szeme. Mi figyelni akartunk s nagyon izgatottak voltunk mind.
De szólni senki sem mert s úgy hangzott a nyújtott, vontatott görög dal, mintha
reszkető, szomorú gyászzenéje volna a mi lelkünk tönkrezúzott világának...
És
hogy így énekelt mindig halkabban a görög, egyszerre csak megint fölcsendült
alulról az ideges, búgó – most már tudtuk – szerelmes kacagás, tördelve,
elfulladva s utána a férfi mormolása, aztán megint csönd. Minden csöndek között
a legfájóbb és legirtózatosabb.
Mert
a görög erre a fojtott kacagásra belecsuklott a dalba, s láttuk, hallottuk,
hogy nagy, nehéz teste megfordul az ágyban, a fal mellé és fejét beleszorítja a
párnába.
Azontúl
egy hang, egy mozdulat se moccant. A fejem már zúgott, égett az arcom és
gyertyát se gyújtottunk, csak úgy somolyogtunk ki a görög szobájából. Semmi
köszöntés, semmi... Éreztem, hogy meg vagyunk csalva, meg van ölve a lelkünk,
hogy a holnap reggel borzasztó lesz.
De
hang se moccant, csak a fapadló ropogott a lábunk alatt.
Én
a görög mellett laktam, a falnál volt az én ágyam is.
Nem
tudtam aludni, álmatlanul hánykolódtam a párnák közt. Aztán a párnára
szorítottam a fejemet, és elhatároztam, hogy elalszom. És akkor a nagy éjszakai
csöndön át, hogy már bederengett kis ablakomon valami félénk, sejtelmes, hideg
hajnali világosság, hallottam, amint a görög belesírja csukló, fojtott
zokogással a párnájába az Asztron lambront...
Ügyetlenül,
vonagló hamis hangon, mint valami haldokló állat, hogy ízekre szakadt belé a
lelkem. Énekelte mindaddig, amíg hajnaltájt be nem csapódott nagy zörrenéssel
lenn a kapu.
De
akkor már kékes fényben úszott a hó, messzi, el a kerteken túl, és valami
bánatos szürke gomolygással tolakodott elő a messzi, letarolt erdők felől a
sötétből a reggel...
(Forrás: Debreczeni
Szemle I. évf. 2. sz. 1912. jan. 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése