Mirza Saffi

A magyar olvasóközönség előtt részint Bodenstedt, részint Berecz Károly s mások után kétség kívül Perzsia költőinek egyik legismertebbje Mirza Saffi, kiről azt hisszük, nem éppen érdektelen tudósítást közlünk jelen sorokban. Adataink legújabbak s nem igénylik az eredetiség kiváltságait. Tisztelt olvasóink még emlékezhetnek ama irodalmi vitákra, melyek Mirza-Saffiról szóltak, s ilynemű költő létezését is kétségbe vonták.

Hogy Mirza-Saffi valóban létezett, oly tény, melyet nem lehet kétségbe vonni. Midőn én az 1851-ik év végén az egyetem köréből a Kaukazusba vándoroltam – így szól Bergé Adolf, ki után ez érdekes adatokat közöljük -, gyakran találkozám vele Tiflisz utcáin, s ha személyesen meg nem ismerkedtem vele, oka, mivel ő már 1852-ik év novemberében meghalt. De elégtételül szolgál nekem, hogy Mirza-Saffi emlékét még ma is megtisztelhetem e néhány sorral, mellyel életének néhány oly mozzanatát őrzöm meg, mely a legközelebbi jövőben örök feledékenységbe merült volna.

A Grúziához legközelebb fekvő s Oroszország által legelőbb meghódított tulsó-kaukázi muzulmán tartomány a gandzsai volt. Ezt a Sziad-Oglu h ázból Kadzsar törzsből származó khánok kormányozták, kiknek legutolsó képviselője Dzsevad khán volt. ennek kis udvaránál tartózkodott bizonyos Kerbelai-Szadik, ki mint építésze különös kegyében részesült. 1804-ik évben Zizianow herceg, Kaukazia akkori főparancsnoka azon ellenállás miatt, melyet Dzsevad-khán az orosz hatalom ellen tanúsított, Gandzsa ellen hadjáratot kezdett. Dzsevad khán e vár ostrománál esett el s birtoka az orosz birodalomba kebeleztetett. Dzsevad khán halálával Kerbelai-Szadik helyzete megváltozék: elvesztvén nemcsak állomását, hanem létezhetésének minden eszközét is. Két fia volt: Abdul-Ali, ki kőfaragó legény volt, és Saffi,kit atyja az arab és persa nyelvek tanulása végett a gandzsai medreszában helyezett el. Tanulását amabban valami fényes siker nem koronázta, utóbbit azonban annyira elsajátítá, amennyire az az arab nyelv ösmerete nélkül lehetséges.

Kerbelai-Szadik, mint istenfélő férfiú, Saffit a lelkészi pályára szándékozott előkészíteni, de nem láthatá meg óhajának teljesültét. Az ifjú Saffi még a medreszában tartózkodott, midőn atyja hirtelen elhalt. Ez időben tért vissza Tawriszból Gandzsába Hadzsi Abdullah, egy igen jelentékeny eszű s erkölcsű férfiú. Ha nem tartom is szükségesnek e férfiú életének egyes eseményeibe beleereszkedni, mégis jónak látom azokról néhány szóval megemlékezni, mivel azok félreismerhetlen befolyást gyakoroltak azon észjárásra, melyet Saffi elsajátított s egész életén keresztül megőrzött.

Hadzsi-Abdullah Gandzsában született, s minthogy magát a kereskedésre szánta, Tawriszba ment, hol jelentékeny vagyonra tőn szert. Persiában élvén, mint vastag nyakú s fanatikus siita, majd minden Imámnak fölkeresé sírját s végre a mekkai búcsújárásra is vállalkozott. Visszatérvén onnan, Bagdadban telepedett le.

Itt ösmerkedék meg ez egy Szeid-Szattár nevű dervissel, ki az egész keletet beutazta. Szeid-Szattár, ki csak névleg vala dervis, egyes-egyedül álló férfiú volt hajlék s hivatás nélkül; azonban jelentékeny tudománnyal bírt, s emellett saját bölcsészeti eszméinek hódolt. Ez ember mocsoktalan erkölcse s egyéb kiváló sajátságai, melyekhez még szerencsés szónoki képesség járult. Hadzsi-Abdullát annyira lebilincselték, miszerint őt naponként meglátogatá és szabad óráinak legnagyobb részét a vele való hosszas társalkodások közt tölté el. Midőn Hadzsi-Abdulla elutazásának napja elérkezett, meg akará Szeid-Szattárt megajándékozni, mit azonban ez visszautasított. Hadzsi-Abdulla elmáulván az önzetlenségen, kérdezé. mivel hálálhatná meg neki ama magas élvet s a tudomány ama teljességét,melyset magának a társalgásokból szerzett. Szeid-Szatár azt felelé, hogy jutalma abban állna, ha Hadzsi-Abdulla becsületszavát adná neki, miszerint gondolkodásmódját teljesen átváltoztatja s az övét sajátjává teszi.

Hadzsi-Abdulla szavát adta s azt becsülettel meg is tartotta. Néhány hét telék el ez ismeretség után, midőn ő, úgyszólván teljesen át volt változva: fanatizmusa elmúlt s ő Gandzsába az akkori időkhöz képest ritka műveltséggel tért haza. Gandzsában idézvén folytonosan alkalmat keresett az ottani Mullák és Achundokkal ezek vallásos előítéletei s babonáit illetőleg, vitatkozást kezdeni, midőn is azoknak minden istentelenségét cáfolhatlanul bebizonyítá. Nem szenved kétséget, hogy Hadzsi-Abdulla a muzulmán uralom alatt az il nyíltan közlött igazságokért nagyon meglakolt volna, de az orosz türelmesség mellett élete s vagyona sértetlenül maradt. Hanem sok ellenséget s ellenfelet szerzett magának, különösen a papok között.

Ezalatt a fiatal Saffi, ki még akkor a medresza tanítványa volt, kevéssé vette figyelembe honfitársait; tudomány által hajtva, Hadzsi-Abdulla tanai ragadták el. Hadzsi-Abdulla védelmében részesíté őt, kezdé benne a felvilágosodás iránti vágyat kifejteni, őt egyidejűleg ellátván a nevelésének folytatásához megkívántató eszközökkel. De midőn a mullák a fiatal Saffi gondolkozásmódjának ily átváltoztatását észrevették, tovább őt nem taníták, s így kényszerítve látta magát a medreszát elhagyni és sorsának miképp intézése felől gondoskodni.

Ez időben történt, hogy Püsztá-Khanum, Dzsevad-kán leánya, házának s két kis falujának igazgatására, valamint levelezéseinek vitelére magának egy mirzát (titkárt) keresett, Püsztä-Khanum Hadzsi-Abdulla szomszédjában lakott s vele ösmeretségben volt. Ez Hadzsi-Abdullával közlé kívánságát s emez nem késlekedék neki Saffit, mint oly egyént ajánlani, kinek becsületességében teljesen megbízhatik, s aki a persa nyelv ismeretén kívül, szép kézírással is dicsekszik. Püsztä-Khanum elfogadá az ajánlatot s Saffit magához fogadá, ki ezentúl Mirza-Saffinak neveztetett. De ez alkalommal Mirza-Saffira csak rövid ideig tartó szerencse mosolygott. Az 1826-ik évben törésre került a dolog persia és Oroszország között. A persák bevették Gandzsát, megerősíték magokat a városban, s ugurlu-khánnak, Dzsevadkhán legidősb fiának vezetése alatt három hónapig tartották magokat. Azonban a samkhóri verség után a persák Gandzsából elűzettek, ugurlu-khán Persiába menekült s nővérét Püsztü-Kanumot magával vivé. Ily módon Mirza-Saffi ismét reménytelen állapotba jutott. E körülmények közt naponként a gandzsai moséát látogatá, melynek egyik kamarájában különféle muzulmán könyvek másolgatásával foglalkozott, hogy pénzt szerezzen, mellyel magát a Hadzsi-Abdulla részéről eső segély mellett, a legvégső szükségtől megóvja. Azonban védnökének 1831-ik évben bekövetkezett halála, Mirza-Saffit, nagy szomorúságára megfosztá e segélytől. Védnöke halálos ágyán 400 darab aranyat hagyott neki, de Mirza-Saffi csaak 200-at kapott meg; a többit nem tudta az örökösöktől behajtani. E pénz arra segíté, hogy adósságait kifizesse s magát a legnélkülözhetlenebb dolgokkal ellássa. Ezután folytatá szokott foglalatosságait a moséában. Azonban e foglalkozás a kőnyomásnák Persiába behozatala miatt, csekély jövedelművé kezdett lenni s Mirza-Saffi kezdé a szegénységtől elválhatlan aggodalmakat érezni. Így jött el az 1834-ik év. Ez időben jött Nikhából egy Mirza-Feth-Ali nevű ifjú ember Tifliszbe s államszolgálatba lépett. Mirza-Saffihoz, kivel Gandzsában ösmerkedék meg, a barátság gyöngéd kötelékeivel fűződvén, azon utakon s módokon kezdett gondolkozni, hogyan tudna barátjának gond nélküli létet biztosítani. Sikerült is Mirza-Saffinak 1840-ik novemberében a tifliszi kerületi iskolánál azt a tanítói állomást megnyerni, melyben azelőtt Mirza-Feth-Ali hivataloskodott. Később 1846. novemberében ezt a gandzsaival, mely ugyanolyan hivatal volt, cserélt4e fel, 1850-ik év január 1-ső napján a tifliszi nemes ifjak gymnasiumában a keleti nyelvek tanárává lett, hol 720 rubel évi fizetés mellett haláláig működött.

Mirza-Saffi életének utolsó éveit Grigoriew úrral, ugyanazon gymnasium fő keleti nyelvtanárával folytonos összeköttetésben tölté. Halálát bélgyulladás okozta, mely kezdetben kedvező lefolyást látszék venni, mivel a beteg láthatólag javult. Azonban szerencsétlenségére az jutott eszébe, hogy szőlőt egyék, melyet szolgájával hozatott, az őt kezelő orvos rendeletének ellenére. Midőn szolgája, óhajtása szerint a szőlőt elhozta,Mirza-Saffi azt mohón kezdé fogyasztani. Abban a pillanatban, midőn már csak egy szőlőfürt maradt még, Ordubádi Mirza-Hasszán barátja és tisztelője lépett be hozzá, ki midőn őt szőlőt enni látta, ki akarta venni a tányért kezei közül. Mirza-Saffi nem engedé, s kérdé Mirza-Hasszánt: miért akarja őt élvezetétől megfosztani.

- Mivel betegségedben a szőlő méreg – felelé Mirza-Hasszán -, s vigyázatlanságodért életeddel lakolhatsz.

- S mire való nekem az élet? – szólt Mirza-Saffi -, nem tapasztaltam-e elég kellemetlenséget és nyomort? Vagy azt akarod, hogy még három, négy évet töltsek az örmény fattyúk szennyes gőzkörében?

E szavak után még néhány szem szőlőt evett. Ez történt délelőtt 11 órakor s délben beállt a láz, délután 4 órakor képtelen volt beszélni s 1852-ik év november hó 17-kén éjjel meghalt, életének 60-ik évében.

Ezek amaz adatok, melyeket Mirza-Saffiról összegyűjtheték. Ha Bodenstedt az ő neve alatt dalokat nem közöl, csak kevés szóval emlékezhetnénk még az emberről, s életrajzának vázlata teljes lenne. De így Mirza-Saffi, hála Bodenstedtnek, költő, s így irodalmi tevékenységéről is emlékeznünk kell.

Azzal kezdem, hogy az egész muzulmán keleten, amennyire a persa nyelv terjed, sehol és senki sem hallott Mirza-Saffi költészetéről. Mondom: senki, a szó legtágabb értelmében. Sőt midőn egy ízben Akhund-Mulla-Akhmed túlsó kaukázi seikh-ül-iszlámhoz, Mirza-Saffi legmeghittebb barátjához azzal a kérelemmel fordultam, hogy a gandzsai mullák, kik Mirza-Saffival együtt neveltettek, ennek hátrahagyott irataiból némelyeket közlenének, azt felelé, hogy kérésemnek lehetetlen eleget tenni, mivel attól fél, felidézi alattvalóinak vidámságát, kik Mirza-Saffi költői teremtő erejéről soha semmit sem hallottak, s ő valóban sohasem volt költő s ilyenül magát sohasem adta ki. S ha megtagadok tőle minden költői tehetséget, ezzel nem akarom azt mondani, hogy alkalmilag nem verselt, csakhogy költeményei minden irodalmi jelentőség nélküliek s nem egyebek egyszerű időtöltésnél. Így maradt tőle egy rímpár, egy gazel, s ezenkívül fordítá oroszból persára Weltmannak „Ataman” című költeményét; erre szorítkozik Mirza-Saffi egész irodalmi tevékenysége. – Egyéb irodalmi terméke nincs.

Teljesen felesleges lenne még arról beszélni, hogy ama felséges dalok szerzője, melyek jelen sorok feljegyzésére ösztönöztek, egyáltalában nem Mirza-Saffi, hanem Bodenstedt maga. Ha azokban Mirza-Saffi segítségének nyoma látszik: ez legfeljebb abban állhat, hogy vele való gyakori s hosszas társalgásainak sikerült Persia múzsájának szekrényét kinyitni, melynek szellemével Bodenstedt nyugat-európai honfitársait megösmertette. A magánéletben Mirza-Saffi erkölcsi tisztasága s ritka tulajdonai által mindazok szívét megnyerte, kik őt ösmerték. Sírja Tifliszben van; a fű rég benőtte, de nevét Bodenstedt szép dalaival megörökítette.

Kun Pál

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 11. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. március 16.