Miklós Jenő (1874-1938): Az éjszaka meséiből

- A Debreczeni Szemle számára írta: Miklós Jenő –

Hűvös éjjeli szél szállt el a falusi kerten, megrázta a virágzásban pihenő orgonabokrokat és elkapta a szivarom füstjét. Fáztunk. Az öregasszony asztalt bontott, őszintén tréfás szava mögött szeretettel kívánt jó éjt. Már oly hosszúvá lehet egy éjjel is, megsimogatta a leánya kezét és lassan eltipegett a süppedő homokösvényen. Hallgattunk. Hallottuk az éjszakát, a nagymama lépését fölöttünk a folyosókon, lépcsőről-lépcsőre lép, megnyitja fölöttünk az emeleti ablakot és kedveskedő szava átsóhajt a lugas sűrű vadszőlő-levelein.

- Gyerekek, aludni menjetek. Az úrfi pihenjen, ha korán akar az állomásra kihajtatni.

- Megyünk, megyünk, nagymama.

- Jó éjt, jó álmot!

- Jó éjt.

Anna az urára nézett, összébb húzta vállán a kendőt és tőlem kérdezte:

- Tehát igazán. El akar utazni?

- Sajnos, - igazán.

És még talán mondtam is valamit.

Összefolyt előttem a sok fehérvirágú orgonabokor. Lágy, nagy pihés havazás takarta be a kertet, a puha hó, a sok virág megfagyott a közelemben, széles, szélén szaggatott, éles jégtáblák úsztak a szívemnek. Dermesztő hideg. A karomat nem tudtam az asztal pereméig a szivaromért felemelni. Sajnos, igazán el akarok utazni.

Mert gyáva és tisztességtudó gazember vagyok, gyenge, nem merek itt maradni, nem tudok szólni, félek, hogy kinevetnek, sajnálom ezt a pojáca fiút, akinek a vendége vagyok, és akit Anna szeret. Aki a jó barátjának tart, és amikor jöttem, összecsókolt és megint össze fog csókolni, amikor megyek. A kertben pedig orgonák virágoznak és tegnap rálestem Annára, amint fehér pongyolában kiállt az ablakába és kinézett a csendes éjszakába. A feje körül nehéz aranyhajának fénye ragyogott. De holnap reggel már el fogok utazni.

Hány perc még az élet? Ameddig a cigaretta tart. Ha ezalatt Anna felém pillant, találok valami okot… Őrültség, egyszerűen itt maradok. De Anna az orgonabokrokat nézte, az arca mozdulatlan, fehér és hideg, úsznak a jégtáblák… Sándor eldobta cigarettáját, felállunk, végre:

- Igen, holnap korán reggel, sajnos.

- Még találkozunk, együtt fogunk reggelizni. (És aztán megcsókol.)

Annak is utána mondta:

- Még találkozunk. Jó éjt.

Fölmentem a szobámba, hogy belerúgjak összeszíjazott kofferembe:

- Megyünk!

Nehéz illatok szálltak a kert fölött, az ágyamra odasütött a hold. Féltem és remegtem lefeküdni, élettelenül aludni az életnek ez éjszakáján. A kerten túl fehérvirágos rétek kiterített, puha gyolcstakarója kísérte árnyékával a felhők futását és álldogáló nagy csoportokban sötét nyárfák pihentek mozdulatlanul.

Lassan kiléptem az ablakon és az alacsony erkélyről leugrottam a levert virágszirommal még puhábbra szőtt fűbe.

Valamikor, gyermekkoromban, amikor még ez a kúria és kert és ott túlnan a sok szántás az én nagyapáé volt, sokat hallottam róla mesélni, hogy itt valahol a kertben, rejtve a nagy fák árnyékától a feledés kútja áll. Aki abból három kortyot iszik – ha nagy a bánata, háromszor hármat igyék -, elfelejti az élet szomorúságát. Egyszer nyáron különösen sokat tipegtem a ribizkebokrok körül, hogy a feledés kútját megtalálja. De mert kitaposott ösvényét benőtte a fű – nagyon öreg asszony volt már a nagymamám és békességek honoltak a nagyapa szívében -, a mesebeli kútra rá nem akadtam.

Aztán megperdült a dob a kúrián és a feledés kútja is azé lett, aki többet adott érte. De most egyszerre még arra is emlékeztem, hogy a kutat csak az találhatta meg, akinek igazán volt feledni valója. Akinek a szíve cseppenkint vérzett a nagy fájdalomtól.

Lassan elindultam egy magányos ösvényen a sápadó orgonabokrok között. Nehéz gyöngyként ringottak meg a virágok a levelek zöld bársonyán és egy fülemilemadár távoli dala folyó aranyat szórt a hosszú bokorsorra. Ezernyi fülével hallgatott az éj. És a kósza szellő ezernyi fülébe elvihette titkon elrejtett érzésemet, amelyet félhangos sóhajtással sem mertem az éjszakára bízni. Ez a meleg csend talán felébreszti Annát asszonyi álmából és megálmodtatja vele, hogy idekint az éjszaka vár reá. Mély sóhajjal vett lélegzetet az éjszaka, vitte, viszi az üzenetet, körülcsókolja arcát, belenevet a szemébe szorító vaspántként  - bimbózó, gyenge, könnyharmatos rózsafűzért lehel a kezére és hozza, hozza elém -, várom.

Néhány elhaló zongoraütem röppent el a fák fölött. Megfodrozta a borok aranyba szőtt szélét. Chopin bölcsődalát szűrték át a lombok, elringatták a kerten a fehér mezőségre, ahol felhők futó árnyéka vele ringott a dallal. hallom. Fölébredt.

Nyakán, az övén már ott a rózsalánc, amely percről-percre rövidebb lesz közöttünk. És hogy kicsaljam a kertbe, gyorsan szinte futva, még mélyebbre mentem. Így megfeszül kettőnk között a lánc és őt hunyt szemmel is ide, mellém fogja vonni.

Az ég alján éles kékség derengett, mintha már hajnalodnék. Lihegve, lélegzetfogyottan futni kezdtem az ösvényen, de egy kerek, izzó vörös folt utamat állta, meghasadt a föld és véres virágkelyhe engem is mozdulatlanságba dermesztett.

Remegve léptem közelebb a sebhez, vöröses széle egy mélységes, fekete lyuknak vakolatlan téglából összerakott alacsony pereme volt. Odabent a seb alján, apró, kerek tükörlap fénylett. A vödör hosszú kötelén ott hevert a kút kávája mellett, a letaposott fűben.

Babonás áhítattal néztem a – feledés kútját. A sötétség szinte átlövellt rajtam, testemből kilőtte szívemet és mindaz, ami eddig külön világként bennem élt, az élet kínja, az ifjúság, a hazug álmok mind kiröpült a szívvel, elszállt, nem volt enyém. Üres sötétség, néma csend jött a helyébe. De a kút szélén lefutó sötét határok egyre tágultak és ott legeslegalján a kicsi, ragyogó tükörlap mintha egyre nagyobb, szétesőbb lett volna. Vagy jött felém, vagy én szálltam egyre mélyebbre, mélyebbre hozzá.

Már láttam benne a fák visszarezgő lombját, láttam a sápadt, mozdulatlan, halott arcomat, amint kérdően mered és idegenül néz. Erről az arcról egyszerre levált a hazug álarc, az öregség, a gond és a fájdalom szántása gyerekes, tiszta mosolygásba olvadt. A ribizkebokrok között tipegő kisfiú arca volt, aki már hallott a feledés kútjáról, végzetszerűen már kereste is, de nem találta.

Pedig ezen a tükörlapon már akkor a mostani sápadt, a rejtett fájdalomtól eltorzított arcom várt reá, hiszen ez a borzalmasság mindenkinél így körbe megy, a kezdet és a vég, lemondás, újabb remények, mialatt az örökkévalóságot a magunk emberi sorsának mintájára farigcsáljuk és az egész világot csak emberi szenvedésnek és fáradtságnak teremtettük meg.

A tükörlap elvesztette fényét, vaksága elnyelte az arcomat. Akkor egyszerre a szélén fényesedni kezdett, mintha alulról izzó sugárkéve csapódott volna rá, körülfutott a peremén és mindennél ragyogóbb keretbe foglalta Anna lágyan fehér, tiszta arcát.

A csodálkozástól megbénultan néztem a mélységbe, de az asszonyi arc most rám mosolygott és önkéntelenül is fél lépést hátrább léptem, hogy bele ne szédüljek. Amint a fejemet fölkaptam, a kút peremének másik oldaláról az Annus lágy pongyolájának fehérsége vágott a szemembe és fölébresztett a kert.

Nem szólt, csak a kezét nyújtotta, félénken, lányos ügyetlenséggel, amely csupa ujjongás volt. De azután lehanyatlott a karja és szomorúan pillantott arrafelé, ahol az övéi pihentek. Közöttünk állt a múlt, az utolsó bog a rózsaláncon. Lehajoltam a vödör után és hosszú kötelén megmerítettem a feledés kútjában. Szomjasan, mohón ittunk a vizéből.

Anna megfogta a kezemet, aztán megint a vödör felé térdelt és ivott. Nyakát a pihés aranyhaj elborította és amikor a fejét felemelte, az orra hegyén színes vízcsepp csillogott.

Nem messze a kúttól leültünk a selymes, mély fűbe. Nagyon keveset beszélgettünk, mert nem is volt beszélgetni valónk. Az Anna haja szétterült a fűben, az arany kanyargó, vékony patakocskákban visszafolyt a földbe, ha ő az arcát el is akarta volna fordítani, vagy védőleg a fejét fölemeli, a haja lehúzta, nem engedte. Fátyolos, ezüst köd szállt föl a földből. Annus azt monda:

- Te vagy az ifjúságom, az életem, és csendesen, némán zokogni kezdett.

A mámoros bágyadtság lecsókolta a pillámat és nehány percig tartó ziháló álmomban mintha lelkem szétfeszítette volna börtönének falát, először látta ragyogni a kelő napot. Szédülés nélkül, fáradság nélkül a magasba szállt, hallotta az élet énekét, amelyet meg nem bénított az emberek szolgasága. Csak néha pattant ki belőle egy-egy keskeny fénynyaláb, amely pillanatnyi villanással bevilágított az életnek, az embereknek átkaiba, de ami borzalmasságot egyetlen pillanat alatt is megláthattam, azonnal ébredést vert mámortól bágyadt tagjaimba.

Fölültem, szétnéztem és csak lassan jöttem rá, hogy Anna már nincsen mellettem. Az ég kékjét opálos fény öntötte el. Sietnem kellett vissza a börtönömbe, emberi hazugságok és ínségek közé.

A tornácon már a reggelihez terítettek. Annuska a csészék, cukortartók, porcelán kis kannák között sürgött-forgott, mosolyogva nyújtotta a kezét és mentegetődzött, hogy… Sándor még mindig a gazdasági épületek körül járkál. Olyan természetes volt mindez. Hogy Sándor a gazdasága körül járkál. Hogy a fekete kávéba cukrot dobnak, aztán fehér tejfölt öntenek a tejbe és hogy én – tisztessége s merevségben ülve jó messze Annustól – egyszerűen,nyíltam mondjam meg: jöjjön most már velem, hiszen az enyém.

Az asszony megrettenve, szorongó félelemmel tekintett rám. Mint egy esztelen, ostoba gyerekre, aki kinőtt a hatalmából. Aztán néhány pillanatra eltűnt és virágos porcelántányérkán pohár friss vízzel tért vissza.

- igya meg, térjen magához! Az istenért. Ez az utókúra, ez is még a feledés kútjából való.

Keserűen emeltem fel a poharat, amikor szemem az elénk tipegő nagymamára esett. Az öregasszony diszkréten és finoman mosolygott. Ő is átment mindezeken. És okosan leült a porcelánemberek és törött porcelánszerelmek közé.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 5. sz. 1912. jan.28.)