Major Béla (1842-1872): Fiammina

Mint neve is mutatja, olasz nő volt. Nevén kívül olajbarna arcszíne, két fekete parázs-szeme, göndör bogárhaja és ezeknek megfelelő szenvedélyes, korlátokat nem ismerő természete is bizonyíták származását.

Valóban Itália szép egén látta először a napot. Nápoly környékén valami faluban született. Apja vérén és anyja tején kívül a polentából szítta magába a szenvedélyességet.

Apja építész volt, azaz tulajdonképpen kőműves és kőfaragó. Egy vállalkozó hozta magával Pestre. Itt egy leomló fal agyonsujtá.  Fiammina akkor még csak mintegy hatéves volt, de mindig élénken emlékezett arra a borzasztó hatásra, melyet atyja összezúzott testének látása reá gyakorolt.

Özvegy anyja nagy nyomorba süllyedt. Tűvel, kézimunkával tartotta fenn életöket, de az inkább tengés volt, mint élet. Fiammina sokszor elbeszélte, hogy rongyokban járt, s lába sokszor kibújt a cipőből, harisnyából.

De egy jóravaló asszony, akinek házacskájában laktak, megszánta a szegény teremtést; azonkívül bizonnyal számított reá, hogy az élénk, szép gyermek élénk szép leánnyá nőve fel, megbecsülhetlen csalogatóul fog szolgálni: taníttatta és alkalmazta kávéfőző üzletében.

Számításában nem csalódott. Mert a mindinkább fejlődő szép olasz leánynak híre terjedt, s a nyomorult üzletet többen látogatták, mint cikóriás kávéja érdemelte.

Mikor mi odajárni kezdtünk, Fiammina úgy tizenhat-tizenhét éves lehetett. Ezalatt a „mi” alatt nem beszélyírói többest kérek értetni; hanem a beszélyírót és pajtásait. Elsőéves joghallgatók voltunk akkor. - Oh, boldog fiatalság és a többi!

A boldog fiatalságot – köztünk legyen mondva – Fiammina szép szemei mellett az olcsóság is csalogatta a nyomorult üzletbe. Rossz volt az igaz, amit ott élvezni lehetett, de olcsó, s e tulajdonság előttünk nagy nyomatékkal bírt.

Jóravaló, szolid, de szegény fiúk voltunk. A kávéházban szintén csak oly rossz volt a kávé s amellett aránytalanul drágább, amit nem is lehet csodálni, ha meggondolja az ember, hogy a nagy pompás helyiségek bérét, a kegyetlen sok lap előfizetési árát, a szolga személyzetet mind a fogyasztó közönségnek kell megfizetnie.

Amott egy szűk szobácskában tán négy asztalállott, sötét szövetű abroszokkal leterítve, hogy ritkábban kelljen mosatni; néhány olcsóbb lap járt, nekünk elég és jó volt az is.

Szép csendesen helyet foglaltunk, Fiamminával néhány udvarias szót váltottunk, eleget tettünk az evés kelletlen kötelességének és aztán siettünk az előadásra, dolgunk után.

Némelyik kolléga koronkint előnyösnek tartá uzsonnára is megjelenni. Hogyne, kérem! A vendéglőben ötven-hatvan krajcáron alul nem vacsorálhat az ember; itt pedig tíz-tizenkét krajcárért megvolt az uzsonna is, vacsora is. Hogy aztán elegendően tápláló volt-e, az más kérdés; mi nem törődtünk vele; megéltünk mellette, s emiatt nem pusztult el egy kollégám sem, mint a korhelység miatt, melyet a túlságos pénz- és vérbőség idézett elő.

Valóságos klubot alakítottunk ott, rendes találkozási helyet. Meg voltak szokott ülőhelyeink, melyeket tiszteletben tartottak. Ha valamelyik tag elpártolt tőlünk, azt kitöröltük a lajstromból, s az életben is hidegebbek voltunk iránta, mert nem járt az olasz lányhoz. Az már előttünk nagy úr volt, s mi nagy demokraták voltunk elvből és kénytelenségből. Gyűlöltük a gazdagokat és arisztokratákat; tán irigyeltük? tán szégyeneltük magunkat tőlük? lehet, de nem kívántunk tőlük semmit, nem óhajtottuk, hogy közünk legyen egymáshoz. Mi is büszkék voltunk, s mutattuk, hogy meg vagyunk magunkkal s az állapotokkal elégedve.

Pedig dehogy voltunk! Hiába, a vagyon, a pénz: nagy hatalom; döntő befolyást játszik a társdalomban. A szegény ember jelentéktelen semmi, csak a vagyonos tesz számot. Annak van esze, becsülete, tekintélye. Szegény ember, tehetetlen sorslabdája, a gazdag: úr, független, hatalmas. E szomorú igazságot tudja már napjainkban a legkisebb gyermek is.Mi is tudtuk, de mégis tiltakoztunk ellene, s húszéves bölcsészetünkkel fel akartuk forgatni a világrendet. Mi büszkék voltunk szegénységünkben is szegénységünkre; megvettük a gazdagságot és gazdagokat. Mekkora tévedés! A gazdagság csak eszköz, mellyel sok jót lehet tenni; mi akkor úgy láttuk, hogy az emberek célnak tekintik, melyért sok rosszat elkövetnek.

Különösen rabja volt e tévedésnek az én derék laktársam, Kalotai Kálmán. Tán még most sem ábrándult ki belőle, amilyen önfejű volt.

Keserű, éretlen világnézeteiből sokat szíttam magamba, melyek elég hátrányomra szolgáltak az életben, s melyeket alig bírtam, a viszonyok ellenállhatlan hatalmával szemben is levetkőzni.

Ragadós az a fiatal láz, s némely ember sokáig marad fiatal.

Kálmán szintén szegény fiú volt, mint mindnyájan, sőt szegényebb. Kora gyermeksége óta egy nagybátyja tartotta panaszos kegyelemkenyéren. Már a gymnasium középosztályaiban órákat adott, hogy a szűkre szabott tartásdíj hiányait pótolja. Mint jogász, egy ügyvéd terhet hordó állatja lett, hogy élhessen.

Nem sok öröme volt az életben; kedélye sem alakult valami rózsaszínűvé, s én mégis valamennyi iskolatársam közt legjobban szerettem. Tán a szánalom volt szeretetem alapja; szántam őt; és benne magamat. Emphatikus felbuzdulásainkban sokszor neveztük egymást testvéreknek, s fogadtunk örök barátságot.

Szegény Kálmán! hogy széthányt bennünket a sors azóta! Mily régen nem tudunk egymás felől semmit. Tán nem is élsz már. Bizonnyal nem olvasod megemlékezésem e jelét sem, mert sohasem szeretted a szépirodalmat, s annak e hiába való részét: a beszélyt. Még verset csak olvasott néhányat; de beszélyt nem, mert, mint mondá, nem gyermek ő, hogy mesével tartsák.

Nem akarom vele a polémiát folytatni, eleget veszekedtünk, míg együtt voltunk, anélkül, hogy fel tudtuk volna világosítani, meg bírtuk volna téríteni egymást.

Csekélység az egész, s csak részben tartozik ide. Én Fiammina történetét akarom elmondani, s Kálmánt csak azért említem, mert ez egyúttal az ő története is.

Ő komoly volt, sőt koronkint kedvetlen, durcás, mogorva; Fiammina vidám, élénk. Kőálmán nem érdeklődött semmi, Fiammina minden iránt. A szép olasz leánynak az tette a legnagyobb szolgálatot, aki a legfrissebb városi újdonságokkal legkimerítőbben tudott neki kedveskedni. Kálmán tűn ült, mikor ily „pletykák”-ról volt szó, s haragudott az emberekre, akik vele foglalkoztak.

Természetes, hogy érdeklődniök kellett egymás iránt. Ez érdeklődés jele – elég csodálatosan- kölcsönös idegenkedésben mutatkozott.

Kálmán szerfölött hiú, kacér, sőt könnyelmű teremtésnek tartá Fiamminát; a leány pedig nem egyszer „medve úrnak” címezé Kálmánt a háta mögött.

S mégis aztán megszerették egymást, s a két végképp ellentétes természet egy középúton egyesült.

Minő szerelem volt az, tele fájdalommal, küzdelemmel, kevés reménnyel, mindig megújuló csüggedéssel. Én tanúja voltam. Egymás iránti szerelemből folytonosan le akartak egymásról mondani. Kálmán érezte, hogy nőül nem veheti a leányt; elcsábításához pedig igen nemes, vagy mondjuk: igen elfogult volt. S a leány belátta, hogy Kálmáné nem lehet soha; nem hozzá illő feleség lenne. Szeretője meg ő sem akart tán lenni, bár e pont felőli nézetei iránt nem voltam annyira tisztában, mint ahogy Kálmán nézeteit ismertem.

Teljes életében aszkéta volt. Itt is e nemes erényt gyakorolta. Készebb lett volna főbe lőni magát, mintsem hogy szenvedélyének engedjen

… Bohóság!...

Hanem ha Kálmán túlságosan becsületes, vagy mondjuk: elfogult volt, bezzeg nem volt az egy másik iskolatársam, valami Kovács Feri nevű.

Gazdag fiú volt, elegáns világfi, fiatalsága dacára valóságos roué. Dicsőségének tartá, hogy minél több leányt csábítson el; tehette, volt módja benne. Más bohó emberek abban találják dicsőségüket, hogy egyet sem csábítottak el. Nem tettek egyet sem szerencsétlenné. No bizony, mintha azzal okvetlenül szerencsétlenné tenné őket az ember!

Egy idő óta Kovács Feri rendes törzsvendég kezdett lenni a szegényes kávémérésben. Valahol az utcán látta Fiamminát, kifürkészte viszonyait, s kegyesen leereszkedett a mi társaságunkba.

- Hiszen ti itt valóságos kinccsel birtok! – mondá. – Ilyen szép leányt még nem láttam Pesten. Nem rossz gusztustok van. Mennyire haladtatok már? Vad a kicsike, mi?

Még tovább is folytatta volna, de Kálmán oly szemekkel nézett reá, hogy kérdőleg hallgatott el, tán megsértette valamivel. Nem, a világért sem!

Ezentúl nem szólt Fiammináról többé semmit. De valóságos hallgatag ellenségeskedés fejlődött ki közte és Kálmán között. Kovács Feri különben nem volt valami rokonszenves jelenség – férfiak irányában; annál jobban szerették a nők.

Bohó Kálmán! bohó, lefőzött szerelmes, aki azt hitted, hogy a leánnyal mások előtt találkozva, titokban megszorítod a kezét: azzal vége, minden jól van! Aztán hazamégysz, dolgozol, tanulsz, azzal a gondolattal, azzal a reménnyel, hogy hátha mégis!... hátha mégis valósulhatnának ábrándjaid.

Kovács Feri gyakorlatibban fogta fel a dolgot. Ő nem ábrándozott, ő élvezni akart.

S neki volt igaza. Mert ama leány valóban nem érdemelte meg az ábrándokat.

Most látjuk ezt, most hidegen, nyugodtan tudunk ítélni; de akkor fiatalok, tapasztalatlanok voltunk, csapongó képzeletünk uralma alatt; külszínnek hittünk; képzelet voltalapja elveinknek,rokon- és ellenszenvünknek.

Kovács Feri nem udvarolt, nem tette lépéseit nyíltan. Hanem mikor már a záróra következett, mikor kevés vendég volt, sőt tán egy sem, akkor jelent meg az üzletben, s magánosan beszélt a leánnyal. Erre a gondolatra Kálmán sohasem jutott.

Mit beszélt vele, mit nem; hogy vette meg a szívét: nem tudom. Sohasem volt a mesterségem; nem hiába rokonszenveztem Kálmánnal. Egyforma nézeteink voltak.

Én sem tartottam lehetségesnek. Szentet láttam minden ártatlan leányban. Pedig megtörtént. Nem ő volt az első és egyetlen, aki elbukott.

Egyszer észrevette, hogy a leány már nem szereti őt, aztán, hogy Kovács Ferit szereti s egymás iránti viszonyukban oly vonást fedezett föl, melyet azelőtt nem mert volna föltételezni.

Meg akart Kovács Ferivel verekedni. Én tanúja voltam tusakodásainak. Akkoriban nem volt ritka eset a jogász-párbaj. Meg sem lepett nagyon. Gondoltam, hogy ez is csak olyan lesz; egy vágás, első vér, aztán rendben van a dolog.

Kovács Feri is valószínűleg ezt gondolta, mert könnyeden fogadta a kihívást. Különben is hányaveti, hencegő fiú volt. Még örült, hogy egy párbaj babérlevelét is fűzheti egyéb dicsőségei koszorújába. Igen helyesen. Egy leányt elcsábítani, aztán megverekedni miatta; ez megfelelő egymás után.

A párbaj helyéül a Hermina-kápolna mögötti mezőt szemeltük ki. Elég áldozatunkba került biz e bohóság, mert a párbaj drága mulatság oly emberek számára, akik kávémérésbe járnak uzsonnálni és vacsorálni. A kardok, bérkocsi, orvos aránylag igen sok pénzbe kerül; de mi diadalmaskodtunk minden akadályon; inkább megkoplaltuk.

Végre szemközt állott a két ellenfél. Egyik sem valami sokat értett a víváshoz, legfölebb kezdetleges, elméleti ismereteik voltak e nemes tudományból.

Hanem Kálmánnál az ismeretek hiányát kipótolta a harag, az elkeseredés. Egy iszonyú vágást mért Kovásra, melyet ez nem tudott felfogni, vállán találta s oly mélyen hatott, hogy karja egyszerre lefittyent, csak egy darab izom tartotta még.

Kovács összerogyott. Mi elszörnyedtünk. Ily eredményre nem voltunk elkészülve. A velünk volt felcser összekötötte valahogy a rémes sebet, kocsiba emeltük, aztán hajtattunk jobbra-balra, ki merre látott.

Kovács Ferit segédei szállására vitték, az orvos mellette maradt s felelt életéről, de kijelenté, hogy jobb karja egész életére nyomorék, zsugorodott marad.

Az eset hamar köztudomású lett, de a hatóság nem nyert hivatalos értesítést, nem tettek az ügyben lépéseket.

Kálmánnak mégis jó lett volna egy időre eltűnnie. Jómódú, előkelő párbajvívók ilyenkor egy kis külföldi utazást tesznek, s mire visszatérnek, el van simítva, agyon van hallgatva a dolog. – Szegény ember ezt nem teheti. Nagy baj az a szegénység.

Mi meghúztuk magunkat lakásunkon s vártuk bűnünk öntudatában, hogy mikor jönnek értünk, mikor visznek. De nem jöttek, ne vittek.

A kávémérésbe egyikünknek sem volt bátorsága elmenni. Isten mentsen meg a Fiamminával való találkozástól.

Hanem ha mi nem mentünk, eljött ő hozzánk. – Megtudta lakásunkat s fölkeresett bennünket.

E találkozást sohasem feledem. Valódi olasz nő volt. Láttam féktelen szenvedélyességét nyilatkozni.

Én mai napig sem tudom, mennyire szerette Kovács Ferit, vagy általában szerette-e; de tény az, hogy rendkívül fel volt ingerülve. Tán csak magára disputálta az ingerültséget.

Szemrehányásokat tett Kálmánnak, fokonkint indulatosabb lett s végül tőrt rántott elő s fenyegette, hogy megszúrja.

Kálmán nyugodtan állt előtte, nem mutatta, hogy védeni akarja magát; de én kicsavartam a tőrt a háborodott démon kezéből és csillapítgattam.

Gyönyörű, elragadó volt e percben, vadul forgó szemeivel, mint egy bezárt tigris.

- Meg akarom bosszulni! – lihegé. S ha most gyáván megakadályoztatnak is, reszkessen. Gyűlölöm, gyűlölöm!

És toporzékolt s Kálmánt ökleivel fenyegette…

Nincs tudomásom róla, hogy valósítá-e fenyegetéseit. Tudtommal nem kísérlé meg.

Évek teltek el. Mi végeztük tanulmányainkat, aztán elszéledtünk erre-arra, az élet szétszakított, szétszórt bennünket.

De a napokban elmenve egy szűk utcában, amerre már régen nem jártam, egy szürkére meszelt ház előtt az ablakban egy ismerősnek tetsző hölgyet láttam.

Fiammina volt.

Egész ismerősen mosolygott reám; én azonban ne mutattam, hogy megismertem volna.

Kálmánról és Kovás Feriről nem tudok semmit. Ez utóbbiról azonban egyszer olvastam, hogy valami jótékony hangversenyben zongorázott és nagy tetszést nyert kacska keze dacára vagy éppen amiatt.

Fiammina látásának azonban mégis volt annyi eredménye, hogy leírtam e vázlatot, fiatal éveink, jogászkodásunk emlékeül. Amint így elgondolkozom felette, úgy tetszik, mintha nem is én lettem volna az. Hja, az idők változnak, és mi bennök. Fiammina sem az most, aki egykor volt. Hanem a halál majd egyenlőkké tesz bennünket mindnyájunkat.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 21., 22. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. június 1. 8.