2018. júl. 4.

M. Juhász Margit: Téli elégia




Valami furcsa dal zümmög ma bennem.
Itt csöndbe búvó, téli délután van.
Ki tudja, merre kóborolt a lelkem,
s üzenget vissza fél melódiákban.

Én összehúzott vállal, mint a macska,
a lengő lábú tűz táncába nézek,
s mint gyermek, hogyha mélybe hullt a labda,
halászgatok rég elmerült meséket.

Olykor, ha lankad, fát dobok a lángra,
s döbbenve nézek lendülő kezemre.
Nem jó: tüzet szítani félhomályban,
belobban furcsa, alvó életembe.

És így mesél a tűz: Az erdőmélyen
egy kecskekörmű vén szatír telel,
dermedten alszik most a tölgy ölében,
s tavasszal, éjjel lopva útrakel.

És énekel a tűz: Az éjtszakában
futnak tavasszal kóbor csillagok,
sorsok felett a messzeség tavában
fénykelyhük lobban, s bennük én vagyok.

És én vagyok a sarlós hold szívében,
a néma vérbe ritmust én viszek,
ki éjben kószál, titkon én kísérem,
vigyázz! vigyázz! takard el a szíved!

A láng meséli furcsa, halk meséit.
Lágyan szitál a hó pihéje kint,
macskám a tűzbe bámul, szőre fénylik,
nyújtózik, gunnyaszt, néha rámtekint.

Szitál, szitál a hó pihéje kint.

(Forrás: Napkelet 9. évf. 10. sz. 1931. október 1.)