2018. júl. 2.

Lovass Gábor: Csodálatos kalács


kép: Opánszki Tamás festménye
forrás: https://www.opanszkitamas.hu/hu/festmenyek-2/

Ünnep hetében vagyunk, pénteken. Estetájt elkószálok, ügetek a poros utcákon. Szerte meszelik a házakat; itt is, ott is csajhos, nekigyürkőzött asszonyok kaparják a kiszáradt, málló meszet a falakról, hogy frissel pahárolják be azután.

Kedvetlenül lépegetek. Anyám még mindig beteg s nincs pénzünk, sem betevő falatunk, hogy éhségünket elverhetnénk. Ebédre megvoltunk, a kis fiú hozott egy lángost; tengerit segített elvinni Julcsa néninek a darálóba, egy teljes lángost kapott érte.

S most ődöngök és nem tudom, mitévő legyek.

Ahogy befordulok a görbekútnál, egy elhagyott bugyellárison akad meg a szemem. Ott fekszik a járda szélén. Csodálkozva nézek rá s verni kezd a szívem. Aztán lehajlok érte s körülnézek, látja-e valaki. Nem hiszem, hogy észrevették volna. Gyorsan a zsebembe csúsztatom s már lohajtok is el, utcáról- utcára, hogy észre ne vegyenek. Hazaérek. Loppal hátrakerülök a ház végéhez, előveszem a bugyellárist s kifordítom a tartalmát.

Fejembe tódul a vér. Hat pengő van benne. Ki hitte volna? Egy vastag ötpengős és egy bohó egypengős és idillikusan összedörgölőznek az ujjaim közt.

… Hátha szegény emberé s most sír utána és jajveszékelve csapkodja össze a tenyerét!

Eh. Beteg az anyám és nekünk semmink sincsen.

S már rohanok is a pékhez, lisztért, kenyérért s egy tojást veszek jöttömben és zsírt a hentesnél s egy kis sót a boltból. Elköltök egy pengőt.

Anyám elbámul, mikor beállítok.

- Nahát. Hogy kijártad. Mégis csak jó, ha kimozdul az ember.

Hogy magyarázzam ki magamat?

S hamarjában hebegni kezdek.

- Tudja, anyám, izé… Kis Andris bátyám megfogott az utcán. Azt mondja, írjak neki egy kérvényt adóhalasztásra. Jó mondom. – Mibe kerül? – kérdi. – Semmibe, bátyám. – Mégis? – Jó, szó. – Na azír, nesze egy kis cigarettára való… S egy pengővel megemberelt.

- Oh, oh.

A gyerekek körülállanak. És néznek rám, csillogó, repeső szemmel, mint pogányok a bálványra, mert hős vagyok most nekik, erős, nagyakarású hős és végtelenül jószívű, aki mindent megtesz értük.

- Már most meg kell gyúrni a lisztet – ajánlkozik anyám. – Főztök valamit. Ha már így kisikeredett.

Zsiga közbesejpít. Neki kalács kell – mondja.

- Kalács?

A gyerekek rajta vannak.

- Kalács, kalács – lelkendeznek akaratosan.

Anyám legyint. Egy liter lisztből? De a gyerekek nem engednek. Úgyse ettek már nagyidő óta. Az ünnepre se lesz. Más meg mindenki süt. Ebből is lesz egy. Ünnepelünk legalább.

Hadd teljék kedvük.

S anyám felkel az ágyból, begyúrja a tésztát. Egy kis zsírt tesz bele s az egy tojást. Azalatt felhasogatom a szétbontott asztal maradékát, tüzet rakok s a kalácsot betesszük a sparhert sütőjébe. Anyám visszafekszik azután, a gyerekek játszani mennek az udvarra, magam maradok a tűznél. A kicsapódó láng végigkarmolássza fakó arcom. Elborulva hajtom le fejemet a tenyerembe és kushadok, szomorkodom a balog életen, amely kísértésből kísértése hurcolja az embert.

Be másképp is kellene lenni.

Itt vagyunk öten, elhagyatva, árván, mint a templom egere és betegen és nem történik velünk semmi, ami kiemelne ebből a bizonytalanságból. Mi is történhetnék? És zokogunk, tépelődünk s össze-összetesszük kezeinket, az éghez menekülve könyörületért és várjuk, várjuk a jószerencsét, várjuk végtelen nagy szomorusággal, hogy történjen velünk valami, hogy könnyebbülten fellélegezhetnénk s nap napot köve és mi csak kókadunk tovább, elhagyatva, árván….

S ez a pénz is...

Milyen fonák öröm…

És a kínzó, ha az ég küldte is, kínzó. Másé…

- Eh – zúdulok föl.

Dacosan felvetem a fejemet s ökölbe szorul a kezem, mintha hadakozni akarnék.

Kinek mi beleszólása?

Anyámék nem tudják, ők ártatlanok. Ki vádolna minket?

És toppantok a lábammal, hogy gyáván húzódik el az üres pitvar csöndkísértete.

A tűzhelyben is feléled a tűz s kihullámzó sütése engesztelve simogatja meg felhevült arcomat. Érzem, valami megbékéltető szellem oson mellém.

S csöndesen megnyugszom.

Aztán óvatosan előhúzom a bugyellárist, kiveszem belőle az ötpengőst. Ahogy megcsillan az ujjaim közt, egy édes bódulat leheli meg a fejemet s úgy érzem, szállok, simán, egyenletesen, valami színes, illatos park fölött s távolról mintha barátságosan csobogna felém egy önfeledt fecske. Szememet is behunyom s egy megejtő kis romantika ejt meg, egy gyerekes, bohó gondolat s az ötpengőst vigyázva begyömöszölöm a kalács puha tésztájába és eltüntetem a helyén a likat, ellapogatom, hogy mi se lássék rajta. Aztán rakom a tüzet, nekiverejtékezve, duhajon, mint részeg fűtő a kohóját s a tűzhelyen kipirul a muzsikáló, izzó parázstól.

Kint az udvaron önfeledten kacagnak a maszatos gyerekek, szöszke hajuk aranyosan csillog a szüremlő napsugárban.

Mire elég a fa, ropogósra sül a kalács. Beviszem anyámhoz és odaborítom az ágytakaróra.

Nem akarom látni, mikor megszegik.

- Megyek, hozok egy bádog vizet, szegjék meg addig – mondom.

Mikor visszatérek, csodálkozva néznek rám.

- No? – kérdem.

S egyszerre szólalnak meg anyám és a gyerekek. A dolgot beszélik az ötpengősről. Hogy került bele a kalácsba? Be furcsa. Hogy is csináltam? Szabadkozom és védekezem ártatlan arccal. Nem akarják hinni, hogy semmit sem tudok az ötpengősről.

- Hogyne. Menj már.

Az ötpengős pedig, az érthetetlen csodajószág, ott csillog anyám tenyerében, melegen, kövéren s a furcsaság örömlehével ragyog körül bennünket.

- De hát hogy került ide? Csak nem a lisztben volt tán? De nem lehet, nem lehet, akkor ráakadtam volna a gyúrásnál… Mégis csak neked kellett beletenni…

- Nekem? De ha én nem tudok róla.

Már benne vagyok és nem akarom megtörni a szelíd romantikát, tagadok ártatlan arccal és velük csodálkozom…

- Érthetetlen.

Aztán dadogni kezdek, meséről és valóságról, ahol csodák esnek, furcsaságok, miket soha nem ért meg az ember. Igen, úgy lehet. Isten mindent megtehet, teremthet semmiből. S hátha most is… Biztosan csodát tett velünk…

Anyám a fejét csóválja.

- Istenem, Istenem, hát ilyen nagy jóságra érdemesek lennénk…

És fölnéz a plafonra, de érzem tekintetéből, hogy túllát a hideg, merev padláson, túl a ködön is, a kék egen, amely fölénk terül, túl, messze, oda egészen, ahol Isten trónol, a könyörülő Mindenható, aki meghallgatta az ő imáját és csodát tett érte…

- Imádkozzunk gyermekeim- mondja azután csöndesen és összekulcsolja a kezeit.

A gyerekek nem tudják mire vélni s hogy én se szólok, belenyugosznak szótlanul. Az áhítat melege egyszerre megragad s mintegy ünnepélyesen körülálljuk anyámat és nem tudunk betelni a csodával, ami velünk történt.

Aztán szétvágjuk a csodálatos kalácsot s lassan majszolni kezdjük a párolgó tésztát.

(Forrás: Napkelet 9. sz. 1931. szeptember 1.)