2018. júl. 4.

Lengyel Menyhért (1880-1974): Egy rab története




Néha, emlékezések óráiban, magános bolyongásaim közepette, vagy amikor egyedül ülök a szobámban, melyet az alkonyat borít be kedves homályával, csodálatos elevenséggel támad fel előttem a múltam egy-egy részlete. Először csak valami jelentéktelen epizód vagy a tárgy a megindítója az emlékezés áradatának, egy utcarészlet valamelyik vidéki kisvárosból, egy esős délután, egy szoba, egy kedves csengésű hang, - de e kicsi magból nagy gyorsasággal bontakozik ki az örökre homályba süllyedt idő minden apró részlete, újra látom az akkori környezetemet, eszembe jutnak a cselekedeteim, a hevüléseim, a régi vágyaim, az álmaim és az akkori barátaim.

Mert nagy barátságot tartó ember voltam. Mindig volt valakim, aki egészen közel állott a szívemhez, akivel minden szabadidőmet együtt töltöttem, kölcsönösen feltárva egymásnak a szíveinket, a titkainkat, legbensőbb gondolatainkat. A férfias, ragaszkodó barátság megható és meleg érzéseivel van tele az egész múltam.

Hová tűnt az a nehány derék, jó és lelkes fiú, akiktől – azt hittem – sohasem fogok elszakadni? Elsodorta őket mellőlem az élet forgataga, olyan szilaj erővel szórta szét őket a világba, hogy nagy ritkán akadok össze valamelyikkel. S oly véghetetlenül különösek ezek a találkozások. Az újra elém kerülő emberek már nem az én régi barátaim többé, külön világban élünk, mások a törekvéseink, nincs többé egy gondolatunk. Szinte idegenül nézek rájuk – hogy lehetséges az, hogy az élet ennyire kiforgasson valakit a régi mivoltából -, milyen másoknak ismertem én ezeket az embereket! Akkor órák hosszáig patakzott belőlünk a beszéd, most alig tudunk nehány közömbös szót váltani. Megállunk egy percre egymás mellett és sietünk tovább, nagy csalódás érzetével.

A minap a vasúti váróteremben akadtam össze egy ilyen régi barátommal. A kövérkés, pápaszemes emberkében alig ismertem rá az én ifjúkori pajtásomra. Pedig ez különösen kedves cimborám volt, rajongó, fellegek közt járó, lobogó, vad és szertelen ifjú – és íme, milyen nyugodt, békés, kövérkés emberré higgadt.


Persze tapogatódzva, lassan indult a beszéd, jelenlegi állapotunkról, családi körülményeinkről esett szó. Megkérdeztem, mit csinál, mivel foglalkozik.

- Én már tizenöt esztendeje vagyok hivatalban, mindig ugyanazon a helyen – mondta vidáman.

Megütődve néztem rá. Sohasem hittem volna, hogy ebből a vándorlási ösztönökkel s örökös nyughatatlansággal megvert emberből egy helyen ülő, jámbor hivatalnok lehessen.

- Csodálkozol rajta, ugye – mondta -, néha magam is furcsállom a dolgot, nem így indultam, de most már egészen rendjén valónak találom az ügyet. Pedig a kezdet igazán keserves volt.

Nyomorúságos családi körülményeim kényszerítettek hivatalba lépésre. Az egész nagy családom, öreg szüleim eltartásáról volt szó, búcsút kellett hát mondanom minden merész, ifjú álmomnak, a szabad, változatos és küzdelmes életnek, rögtön kellett a kenyér, hát beléptem a büróba azzal a hátsó gondolattal, hogy a legelső alkalommal, körülményeim első kedvező alakulásával úgyis otthagyom. Hiszen tudod, mennyire imádtam mindig a szabadságot és a függetlenséget.

De ez a kedvező alkalom csak nem akart elérkezni s nekem húzni kellett az igát szakadatlanul. Barátom, el nem képzelheted, mekkora lelki kínnal volt ez összekötve. Minden reggel olyan érzéssel léptem át a hivatal küszöbét, mintha a vágóhídra mennék. S hogy gyűlöltem a dohos hivatali szobákat s mennyire utálom ott az embereket, különösen a főnökeimet! Kicsinyes és ostoba embereknek tartottam őket, barmoknak, akik nem emberhez méltó életet élnek, abszolút érdektelen munkával töltve az idejüket. S amilyen kicsik és ostobák a maguk emberi mivoltukban, olyan fennhéjázók s parancsolgatni szeretők az alantasaikkal szemben. Hogy vigyáznak a hivatalos órák pontos betartására s milyen különös súlyt helyeznek egészen komikus kicsiségekre, az elintézett akták szakszerű összehajtogatására s más ilyen bolondságra. Akkortájt minduntalan valami gyerekes komplotton törtem a fejemet. Ha majd elérkezik az idő, mikor szabadulnom lehet – gondoltam magamban -, bemegyek a főnökömhöz s arcul vágom, halvány viszonzásául a szekatúráinak. Vagy egy nagyot köpök a szoba kellő s közepére s gorombán, parasztosan megmondom nekik a véleményemet, - aztán megyek, megyek vissza az új, a szabad életbe.

Az idő múlt és én még mindig fogva maradtam. Rabnak éreztem magamat, gályarabnak, aki oda van láncolva a gályához s húznia kell a gyűlölt igát. Ha egy-egy szabad percem volt, lopva az ablakhoz mentem s kitekintettem a szabad világba. Aranyos napsugár ragyogott odakint, szabad és boldog emberek sétálgattak az utcán s nekem a sírás fojtogatta a torkomat.

Érdemes ezért élni? – gondoltam keserű kétségbeeséssel -, erre való, ezért rendeltetett ez a színes, szép és gyönyörű élet, hogy én ilyen rabságban töltsem? S az a piszok munka, amit végeznem kell, amihez semmi közöm, amit utálok! Nagy önmegtartóztatásomba került, hogy dühöngésbe ne törjek ki, mert olykor az a heves vágyam támadt, hogy apró darabokra szakítsak szét minden nevetséges hivatalos irka-firkát. Azt gondoltam, velem valami szörnyű igazságtalanság történik, mert más a rendeltetésem s olyan munkától vonnak el, amibe belefektethetném a lelkem minden érzését.

Később egy kicsit javult az állapotom. Tudod, a megszokás nagy hatalom, meg azután a hivatalnoki rangsorban is emelkedtem, nagyobb fizetést kaptam s ez egy kissé lecsillapított. Legalább megfizetnek a nyomorultak, ha már kiárendálták a testemet, a lelkemet – gondoltam -, s ebbe egy kicsit megfogódtam. De még mindig nem volt a munkámmal semmi lelki közösségem.

Aztán múltak az évek s én mindjobban belenyugodtam a sorsomba. Most már a társaim kezdtek érdekelni s nagy és meglepő felfedezéseim voltak. Én a külvilágban sok komiszságot tapasztaltam, a magamfajta szertelen ifjú emberek s a művész ismerőseim olykor nagy becstelenségeket követtek el velem szemben, kegyetlenkedéseket és legázolásokat, amikre csak a különben finom lelkű, szensibilis emberek képesek olyanokkal szemben, akikre valami egészen csekély okból megharagusznak. S ezzel szemben azt láttam, hogy ott a hivatalban csupa naiv, jóhiszemű s jóravaló ember ül. Igaz, hogy éppen az együgyűségükből fakad ez az erényük s a főnökeiktől való örökös rettegés vonta el bennük a bátorságot, hogy valami hallatlan komiszságot képesek legyenek elkövetni, - de rájöttem, hogy az együgyűség, gyámoltalanság s félelem a legszebb emberi érzések között foglalhatnak helyet.

Újabb stációja volt az életemnek, mikor beláttam, hogy azok a kegyetlenkedő s kicsinyes főnökök sem olyan borzasztó emberek, mint amilyeneknek én gyerekésszel képzeltem. A pattogásuk és műharagjuk, meg a mosolyra késztő tekintélytartási erőlködésük mögött néha jó érzés lappang – rajtam sok nehéz s keserves helyzetben segítettek, és mikor már kinőttem a gyakornoki s kishivatalnoki sorból, a velük való érintkezés is átformálódott -, emberibb lett.

Nem akarom azt a furcsa és hihetetlen átváltozást, amin keresztülmentem, hosszasabban ecsetelni, hát csak röviden jelzem, hogy az utolsó stáció az volt, mikor érdeklődni kezdtem a munkám iránt. Mikor rájöttem, hogy a közönséges és szürke aktákhoz emberi munka s törekvés ezer finom szála fűződik. És hogy – eredményeket lehet elérni, sikereket lehet kicsikarni, ha bizonyos munkákat jól és alaposan végzünk el. Szenvedélyesen kezdtem érdeklődni a munkám iránt s ekkor felszabadult minden más irányban lekötve tartott energiám, s én vad vággyal s minden képességemmel rávetettem magam a dologra. Persze, hogy ennek folytán gyorsan emelkedtem és most már a sorsom meg volt pecsételve, ott ragadtam örökre a gályán, de legalább mint első kormányos.

Már három esztendeje nem vettem ki a szabadságomat, az idén végre is szégyellni kezdtem a dolgot, tudtam, hogy a fiatal hivatalnoki kar a lelke mélyén roppant megvet azért hallatlan „stréberségért”, hogy minden időmet a hivatalban töltöm, - hát most végre mégis eljöttem hazulról egy hónapra. Egy hete vagyok Pesten és látod, nem bírom ki tovább. Nem tudok aludni, izgat, hogy mi történhetik az irodában s egyes fontosabb ügyek a távollétem alatt milyen stádiumba kerülnek. Valósággal betege vagyok ennek az izgalomnak, elhatároztam tehát, hogy a még hátralevő három hetet elengedem s visszatérek a hivatalba. Már alig várom, hogy ott legyek újból. – De már csengetnek is az induláshoz, - no, az Isten megáldjon.

Kezet fogtunk és ő boldog izgalommal rohant a peronra. utána néztem és hirtelen arra a rabra gondoltam,aki életfogytiglani fogságában pókokat és egereket szelídít, ebben találja a gyönyörűségét s végül azt hiszi, hogy ez az élete célja. Talán neki van igaza, - talán nincs is más célja ennek a furcsa és rejtélyes emberi életnek.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 6. sz. 1912. febr. 4.)