Kosáryné Réz Lola
unokáival
Emlékeimnek könnyes
vánkosán
Vágyon régi vasárnapok
után.
Miért, hogy most már
nincs olyan soha?
Egyik nap, mint a másik:
bús, zajos,
Lent az utcán zörög a
villamos.
… Messzi vén város. Régi
ház szobája.
Kint a fenyők nehézfehér
subába’ –
Mint öreg, hűséges tót
bakterek –
Állnak sorban a vén kapuk
előtt.
Őrzik a házat, hegyet,
temetőt.
Sétálni megy a kis
cselédleány.
Csönd. Majd csengő szól.
Jön édesanyám,
s vasárnapi süteményt
hoz nekünk.
Eljött a messzi, holt
erdőkön át,
Veti le havas, furcsa
papucsát.
Sok kendőt, sált magáról
leteker,
Aztán a dióstésztát
osztja el,
s a szőnyegre ül le a
gyerekekhez.
Ízével az otthon sütött
kalácsnak
Hallgattam őket… S ünnep
volt. Vasárnap.
Majd talán egyszer, édes
Istenem,
Lesz még ilyen
vasárnapom nekem.
Ha én megyek majd
papucsban az erdőn,
fehér a hajam, csöndes a
szívem,
S a vasárnapi süteményt
viszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése