2018. júl. 4.

Jakab Ödön: Az anya



Zúg a vásár népe, mint kasban a méhek:
Itt hangos alku folyik, ott csereberélnek,
Vígan mulat, akit mulatni vitt szomja,
Halálosan teli a sok lacikonyha.

Ím, azonban egyszer, hol legtöbb sátor van,
Vad lárma üvölti fel egyik sikátorban:
"Tolvaj! Meg kell fogni! Elébe! elébe!
Egy vég pántlikámat belopta zsebébe!"

Azzal egy legénynek az egész kufárhad
Nagy sátorrudakkal gyorsan neki támad,
Verik agyba-főbe könyörtelen kedvvel:
"Ha nincs pénzed, ne jöjj, vásárba, gazember!"

Csak jajgat a legény, elhagyva magára,
Nincs egy lélek, aki védelmére szállna;
Kedves pajtásai, cifra szeretője
Egy pillanatra mind eltűntek mellőle,

Ki erre, ki arra, elhúzódtak félre:
Nehogy az üldözött védelmüket kérje,
Mert elsüllyednének a nagy szégyen miatt,
Azzal a tolvajjal, hogy egy falusiak!

De mikor legbőszebb lett a zenebona,
Hirtelen egy öregasszony terem oda;
Hallja, hogy mi történt és legott serényen
Áttöri magát a bámészkodó népen,

És durva szitkoktól, szégyentől nem félve,
Védelmezve borul a legény keblére,
Egész szíve ott sír feddő szavaiban:
"Jaj, mit cselekedtél, fiam, édes fiam!"