Hugo Victor, mint regényíró IV.

A 19-dik század robinsonádja, a kor leleményes szellemével és haladásával lépést tart, s a természetmagány, a Douvres szirteken még nagyobbszerűnek tűnik föl, mint a partra dobott, hajótörést szenvedettnek lakatlan szigete.

A vihar elleni életvédelem vonzón van előttünk ecsetelve, s az orkánnak rajza valódi remekmű gyanánt tekinthető a tengeri festészetben,m int amely fényes színezete és elragadó élethűsége által tűnik ki.

A drámai költeménynek egy Prospero varázslóra van szüksége, hogy az elemek csatáját, a varázssziget „vihar”-át előttünk érdekessé tegye; a modern költészet nagyobb hatást képes előidézni természeti ábrázolatával, a legfinomabb és részletekbe bocsátkozó észleleteivel s annak rajzolásával, miképpen lehet az emberi erőnek, varázspálca segélye nélkül, a pusztító vihar erőszakos hatalma elé gátat vetni.

A rege meseszerű szörnyeiért is kárpótlást keres és talál a modern költészet; azok a sárkányok és griffek, azok a megbűvölt óriások és csodaszörnyek a 19-dik században már nem szerepelhetnek. Mindamellett is vannak a természet teremtményei közt titokszerű és csodálatos szörnyek, aminők pl. az Óceán mélyében rejlenek, melyeket a költészet alkalmilag a mélységből fölidézhet. Ama kalandok, melyeket Gilliat a Douvres-szirtek tengeri barlangjában átél, kiválóan fantasztikus világítással bírnak s a bámulat ingerét idézik elé, habár a költő csak természeti tüneményeket és természet országából kölcsönzött lényeket alkalmaz ugyanoly hatás előidézésére. Sem Ariost, sem Tasso nem tüntet elénk barlangot, mely oly költőileg eredeti varázzsal bővelkednék, mint ama szirtek barlangja, melyet Hugo Victor rajzol.

Hugo tengeri barlangját bűvös fénnyel világított díszletek övezik, de hiányzik még a tenger szörnye, annak lakója. A középkor költőjének fantáziája erőlködött, hogy idétlen lényeket teremtsen, melyekkel a hősök és lovagok rettentő harcot víhassanak. Az ó-kor mythológiája is egész sereg vízi szörnyet mutat föl, melyet a költészet részint koholt, részint fölhasznált. az antik chimerák és hydrák jelenben már elveszték jogosultságukat. A modern költő természetben búvárkodva, élőlényeket keres föl, melyek a fantáziának ama szüleményeivel, iszonyodást, undort és rettegést keltő sajátságuk és amellett vészteljes és ijesztő erejüknél fogva bátran versenyezhetnek. Mik azok a tűzgyíkok és sárkányok mind a lidérchez, s amaz óriási tengeri habarcshoz képest, melyet Hugo Victor sziklabarlangjába beszállásol, mégpedig nem mint ékítményt, hanem mint a cselekvényben közreható lényt! Mint valami regényhős van ez titokteljesen bejelentve. Clubin kapitányt mi ott hagytuk el, midőn ez a megfeneklett hajóról tengerbe vetve magát, valami hirtelen megragadja lábát. Gilliattal a földalatti barlangban tett első látogatásunk alkalmával egy rongyot láttunk gyorsan tovaúszni, mely kicsipkézett bohócsüveghez hasonlított.

E titokszerű támadó, ez úszó bohóc-sapka – a lidérc, le pieurve a Hugo Victor regényének szörnye. Az emberek ez óriás habarcsot mesebeli lénynek nyilváníták s természettörténetileg kétségbe vonták létezését. Szó sincs róla, hogy jogtalanul. Tudva van, hogy 4-5 lábnyi terjű habarcsok léteznek, melyek a förödözőkre néha veszélyesekké válnak. A költő saját szemével látta volna, midőn Berknél ily szörnyeteg egy fördő egyént úszva üldözött. Kimúlása után megmérték a teljesen kiterült állatot,mely négy lábnyi magasságú volt s négyszáz tisztán kivehető szivornyával bírt. Hugo Victor ezt az állatot  óriási köpölynek nevezi, s következőleg jellemzi: ”Karnyi vastagságú, mintegy fél rőfnyi hosszú szürke tárgy mozog a vízben, mely ágas-bogas gallyhoz, vagy nyél nélküli esernyőhöz hasonlít. E gombolyag lassankint közeledik. Hirtelen szétnyílik, s  egyszerre nyolc sugár lövell ki szilajon egyetlenegy fejből, melynek két szeme van; e sugarak élnek s villámszerűleg mozognak. Az egész lény kerékhez is nagyon hasonlít s teljes 4-5 láb átméretben. Borzasztó, iszonyatos az, midőn e hydra az emberre veti magát és azt megszigonyozza!

Ez állat szorosan tapad zsákmányához, elfedi azt s átövezi karjaival. Az alja sárgás vagy földszínű; mi sem hasonlít ama leírhatlan bőrszínhez; az ember hamuból alakult állatnak vélné, mely a vizet lakja. E pókalakú szörny épp úgy változtatja színét, mint a chamäleon. Ha felbőszül, violaszínű, és – rettenetes kimondani is -, puhány. Csapásai fullasztók s érintése megzsibbasztja ellenfelét. Azt vélné az ember e látszat után, hogy skorbut, úgyhogy e csodaállatot megtestesült betegségből termett szörnyetegnek lehetne nevezni. Szivattyúzó szervei és köpölyei henger alakú szaruszerű, hullaszínű porcok, melyeket az állat a leggyöngébb ösztönre kinyújtani, visszavonni s azokat zsákmányába vonalnyi mélyen befúrni képes.”

Hugo Victor oly iszapnak nevezi, melynek „akarata és gyűlölséggel telt nedve van”. Magába szívja áldozatát s az ebben levő nedvet elevenen kiissza.

Ez a pieuvre – a tenger lidércének képe, melyet a költő részben saját észleletei után rajzol. Nem undorgerjesztő ocsmány vonásokkal bír-e ez, aminőt csak a költőnek képzelgése teremthet? Mily undorító a küzdelem ily puha, iszapos rongy ellenében, mely minket fojtó, tapadó karjaival átölel s vérünket kiszívja! A rajz, mely szerint Gilliatot e titokszerű szörny átövezi, s amint e szíjszalagok őt a mélységből csapdossák, rajta ide-oda csúszkálnak, míg végre a lapos nyálkás test szemei rátekintenek, versenyez a Virgil-féle Laokoon-csoportulattal s fontos adatot nyújt a rútnak szépészetéhez, mely ezennel a camöák, medúzák, chimärák, harpyák és phorkiadokhoz, e mythológiai szörnyekhez a habarcot is csatolja.

Gilliat azonban a küzdelemből diadalmasan megszabadul. Tudta ő, hogy az állat a fején megsebezhető s késének segélyével kiszakasztja fejét. Az állat szétbomlott kötélhez hasonlóan esik szét; nem maradt belőle egyéb, mint két – kocsonyaszerű alaktalan anyag: a fej és az állat többi része.

De a győzelem után nem is remélt zsákmányra talál a barlangban. Csontvázat pillant ott meg, döglött rákok környezetében, melyek mintha bonckéssel lettek volna fegyverkezve, az emberi testet a legszabályosabban lerágták a csontról. A rákok ismét a habarc éhének lettek áldozataivá. A váz Clubin hajóskapitányé s még rajta az öv és a magához csatolt elrablott pénz.

E mindenesetre pikáns meselelemény után a tenger alatti barlang nem hiábavaló cicoma gyanánt tűnik fel, hanem Hugo beszövi azt a regény folyamába, mely gyászosan siet vége felé. Gilliat hatalmába keríti a gépet és a pénzt, de nem a szép Deruchette kezét és szívét, ki ígéretéről megfeledkezve egy fiatal angol lelkészbe szeret. Ekkor Gilliat, miutána fiatal pár egybekelését és elutazását sietteti, az Óceánban keresi halálát. Guernsey szigetnek egyik szirtkoronájáról, melyet apály idején megmász, szemléli meredt tekintettel a távozó hajót, míg a vitorlák a láthatáron el nem tűnnek, amidőn is az emelkedő dagály őt és a tengerszirtet hullámaiba temeti.

Átláthatni a ragyogó ecsetelésekből, hogy Hugo Victor száműzetési helyén a tengerszigeten, költői szemlőlédéseit a természet apróságain és nagyszerűségein egyaránt megtevé s azt a kérdést tehetjük, hogy vajon a „Travailleurs de la mer”-nek oly alapeszméje van-e, mely összefüggésben áll Hugo Victor regényeinek társadalmi célzataival? És a feleletnek e kérdésre ki kell emelnie, hogy ámbár látszólag a regény egyszerű előadásának már sajátlag megvan a maga célja, a cselekvénynek mindazáltal messzebb ható allegóriai jelentősége van. E regény elégiai költeménynek tekinthető, melyből azt a tanulságot vonjuk, hogy a legernyedetlenebb, legföláldozóbb munkásság sem aratja kellő jutalmát. Nincs valami meghatóbb, mint ama határtalan önfeláldozás, mint ama túlzott erőfeszítés, amellyel Gilliat a gépet megmenti, - és ő az ígért jutalomban mégsem részesülhet.

Nem a munkásságot képviselte-e Gilliat és a bájos Deruchette a humanitást, mely elfordul a munkától, annak fáradalmaitól és eredményétől s ahelyett, hogy a boldogságot készíthesse elő, a távolban tűnik el?

Mi nem tudjuk, vajon szándékos allegóriája-e ez a költőnek; de ha nem volt is az, a benyomás, melyet az reánk gyakorol, a bámulat és részvét, melyet bennünk a rettenthetetlen és szakadatlan munkásság kelt, mely jutalmát nem kapja, magától átszáll az emberiség munkásosztályaira, melyeket, a szocialisták nézete szerint, a nyomornak folyvást növekedő dagálya épp úgy elnyel, mint Gilliatot Guernsey szirtén.

**

Hugo Victor de pur sang szocialista; ezt bizonyítja legújabb regénye is,a „Nevető ember". A regénytriológia emez első szakasza az emberi társadalmi viszonyoknak történelmi alapra rajzolt képét tárja föl előttünk.A hármas regény elsejének valódi címe Hugo Victor előbeszéde szerint „az arisztokrácia” lenne. Az azt követő regénynek „Monarchia”, s e két első: bevezetése a harmadiknak, melyre legjobban illik a „Kilencvenhárom” cím. Mint látjuk, a költő nem csupán olvasóinak a mulattatására ír s nem csupán Sue Jenő nyomdokát követi, ecsetelvén, mint pl. a „Misérables”-ben a társadalmi osztályok jelen nyomorát; történetbölcsészeti és szocialfilozófiai álláspontra lép s a jelenkort a múltból világítja meg. „Les Misérables” a szónok megszokott jelentősége szerit szocial-regény; az új regénycyklus politico-socialis jellegű. A társadalmi osztályok, mint rendek és politikai elvek képviselői tűnnek föl.

Az arisztokrácia, melyet nekünk a költő az első regényben bemutat, az angolországi. „Minden, mi Angliából ered, nagy, még az is, ami rossz, még az oligarchia is. Az angol főpolgárság az egyedül igazi főpolgárság. Nincs fenségesebb, rettentőbb és életképesebb feudalismus. És e feudalismus annak idejében hasznos volt.”

Az összes regény második része a Bourbonok alatt Franciaországban játszik és a politico-sociali phönomológia a harmadik részben a nagy forradalmi válságban egyenleget talál, mint amely a társadalomnak uralgó nagyhatalmát elemzi, és boncolgatja.

On revient toujours á ses premiers a mour – Hugo Victor fantáziája is, öntudatlanul, anélkül, hogy akarta volna, ismét a „Notre-Dame” világában mélyedt el s ismét a csavargók és rútságok bilincselék le képzelődését. A „L’homme qui rit”-ben ezek más változatokban merülnek ugyan föl, de az alapeszme ugyanaz. A vándorkomédiás Ursus, a vak Dea és a farkas azonnal Esmeraldát és a kecskét juttatják eszünkbe, mint szintén a regény hőse Gvynplaine önkéntelenül is Quasimodo alakjára emlékeztet.

Új regényének hőseül egy a comprachiók által eléktelenített gyermeket vezet elénk, kinek arcába örökéletig „kitörülhetetlen nevetés” van bevésve. „Két – padláslyukhoz hasonló szem, száj helyett, tátogó nyílás, laposra nyomott bütyök kettős mélyedéssel képezék az orrot s emellett a szétnyomott arc; mindezek összevéve az örök envetést idézték elé” – ez volt a comprachiók által fölmutatott műremek. Boncolásban, zúzásban, ficamításban s kötözésben kiváló tudományuk a szájat elrepeszté, az ajkakat megmereszté, a foghúst leleplezte, a füleket kinyújtá, a porcokat kitolta, a szemöldököt és az arcot helyéből kimozdítá, a pofacsontizmokat kitágítá, a forradást kisimítá, a bőrt a megsértett részekre visszavonta úgy, hogy amellett az arcnak vigyorgó kifejezése megmaradjon. Ily erőteljes és mélyen átgondolt metszvény volt Gvynplaine húsálcája, mi mindenkit azért indított nevetésre, mert szintén nevetett. Automat, megkövült nevetés! Arcának miden egyes része közrehatott a nevetésre; egész ábrázata oda volt irányulva, hasonlóul a kerékhez, mely agya körül forog. Minden érzemény – bármily természetű lett legyen is az, hátrányosabb színben tünteté föl e csodálatosan vidám arcot. Ámulata, fájdalma, haragja s részvéte csak fokozzák az izmok derültségét. Midőn sírni akart, kacagnia kellett. Képzeljen az ember egy vidor medúzafőt. Az etetőszerrel eszközölt hajszínezés haját gyapjassá tett és megdurvította.

Quasimodo szörnyeteg, de Gvynplaine is az, s csupán az a kérdés, vajon a kettő közül, ha kiállíttatnának, melyik szörnyeteg nyerné el a kiállítási jutalmat?

Quasimodo rútsága egyöntetű; ez a természetnek csodaműve. Gvynplaine-é művészeti csoda. Az erőszakos torzítás iszonyatos gondolata fokozza a medúzaszerű rútság benyomását. Gvynplaine még álcaszerűbb, mint Quasimodo. utóbbinak ocsmány arcába mégis csak besugárzhatik a lélek; Gvynplaine lelkét saját arca gúnyolja ki, mintha egészen idegené volna az. Quasimodo undort gerjeszthet, de Gvynplaine borzadályt idéz elő.

Még feltűnőbb az ellentét e két hős történetében, amint őket a költő nekünk bemutatja. Quasimodo bensőleg odaadó áldozatkészséggel szereti a kedves Esmeraldát, anélkül, hogy vonzalma viszonoztathatnék. E szentimentális szerelem megnemesíti a notre-dame-i calibant, bármily kevéssé hihetünk szörnyszülöttben oly gyöngéd érzeményt. Shakespeare szörnyetege élethívebben, kannibálszerűbben szeret; ily szerelemnek egyetlen észtan alakja: erőszaktétel. Hugo Victor azonban új regényében azt a merészséget követi el, hogy az oly borzasztóan eléktelenített hőst kettős szerelem tárgyává teszi, mintha csak Adonis, vagy Antinous, avagy legalábbis egy négykötetes szerelmi regényméltóságos hőse forogna szóban. A csavargónak első eszményi szerelme a taligán, kartársnője iránt, találékony elmésséget tüntet föl. Ez a Dea, - kit a fiú Gvynplaine a hófuvatagból a haláltól szabadíta meg, midőn ő maga is erőtlenül, csaknem halálosan kiáradva barangolt, - vak és vakságában szereti Gvynplainet, kinek iszonyatos arcát nem láthatja. Ily szerelem elhihető, és tanulságul szolgálhatna arra, mennyire gondoskodik a gondviselés minden teremtményéről. Csak vakleány szerethet oly eltorzult emberi alakot, s egyazon taligán két lény találkozik össze, kiket a végzet egymásnak szánt. Ez megható,m int a világnak minden összhangzata,mely dissonanzokból ered.

Dea az égi, szellemi szerelem elvét képviseli, azonban Hugo Victor nem mulasztá el a démoni ellentétnek érvényre emelését. Titaniában oly tündért rajzol, ki látva szereti a szörnyeteget, sőt éppen rútságáért szereti. Ez képtelenségnek látszik, de képtelen a bujaság is mesterkéltségében; elmámorosul az a természetellenesben épp úgy, mint az észellenesben. Amint a rútnak megvan a maga szépészete, úgy megvan a gourmandiseja is.

A bűn haut gout-jának is megvan a saját pikáns varázsa. Még mindig él a bosszúszomjas Aphrodite, ki Kréta királynőjét, Patiphaét bikába szerelmesítette, és még mindig akadnak költők, kik, mint a művész Dädalus, az oly iszonygerjesztő szerelmi viszonyhoz a szükséges hajlékot fölépítik.

A bájos Josiane hercegnőnek az ocsmány, nevető álcás szemfényvesztő iránti szerelmét azonban a költő részletesebben indokolhatná, s nem egyedül ravasz „ars amandi”-ra kellene hivatkoznia. a kor erkölcsiségének és a hercegnő jellemének kelle ehhez a kulcsot szolgáltatnia. De épp a kor erkölcsiségében rejlett, hogy a rút iránti ízlés uralgott, különösen a nőknél, s feltűnően a szép asszonyoknál.

Stuart Mária az ocsmány Rizziohoz ereszkedett le; a spanyol Mária Terézia egy négerrel állott bizalmas lábon, s innen eredt a „fekete apátnő” nevezet. A nagy századok hálótermeiben a púpot örömest elnézték, mint ezt Luxemburg marsall tanúsítja. És Luxemburg előtt Condé: „Ce petit homme tant joli”. Magok a szépek is hátrány nélkül lehettek hibásan alkotva. Lavalliére görbe lábú volt. Erkölcsi tekintetben ugyanazok a tévelyek uralkodtak. Mindenik Agnesben egy Melusina rejlett. Nappal nők, éjjel vampyrok voltak. Kimentek a vesztőhelyre és megcsókolák a karóra szúrt, épp akkor leütött fejeket.

Sőt a ritkaságbúvár Hugo Victor még azt is fölfedezte, hogy abban az időben „rútak clubja” is volt, melyben a tagok arra kötelezték magokat, hogy nem a szép asszonyokért, hanem a rút férfiakért verekednek meg. A club díszítményeit rettentő arcképek képezték: Thersites, Triboulet, Duns, Hudibras, Scarron; a kandallón Aesop állott két félszeművel, Cocles és Camoenssel. Miután Cocles a bal-, Camoens a jobb szemével nem látott, mindenik hiányzó szemével volt fölállítva egymás felé. Ama nap, midőn a szép Visart asszony meghimlősödött, a club megéljenezte. Virágzott ez még a 19-dik század elején is és Mirabeaunak mint tiszteletbeli tagnak megtisztelő oklevelet küldött.

Ekképp a rútnak bizonyos cultusa a század erkölcsiségében rejlett. A szép Josiane hercegnőnek pedig kiváló hajlama volt annak hódolni. E nő szőke hajú, kövér, üde, erőteljes, piros arcú, rendkívül merész, szellemdús és sokat jelentő szemű hölgy volt. Kedvese nem volt, szűziességgel éppúgy nem dicsekedhetett. Soha szenvedély nem vett rajta erőt, holott valamennyit észlelgette. Undort érzett a fantázia megvalósulásánál, és mégis ínyére volt az. E fiatal nőben a sejtelem, állapotában minden romlottság összpontosult. Valódi Astarte volt egy igazi Dianában. Rajongott egy pillanatra Bousiers Lajosért, ki a patkót ujjaival hajtá meg, s nagyon sajnálta, hogy Hercules már nem él.

Így van festve e különös szerelmi kaland hősnője; nem a megzabált Mänade ez, ki már csupán a szokatlan után sóvárog; nem, de oly szűz, kinek fantáziája, a hallatlanra való elszánásban találja kedvét. Fölkeresi Gvynplanet sátorában; ő válik be hősül ábrándregényébe, melyet megvalósítani törekedik.

Hugo Victor e kettőnek a márványteremben s az azzal kapcsolatban levő hálóteremben való találkozását rajzolja, a felülről világított, velencei tükrökkel díszített kabinetet ugyanazzal a részletességgel ecseteli, mint a habarc tengeralatti barlangját.

A szép hercegnő látszólag ugyanazon varázshatalom alatt áll, melyet Shakespeare „Nyáréjálmá”-ban a tejfehér s Amor sebétől rózsaszínt nyert csodavirág gyakorol unalmában, melynek nedve férfit és nőt az iránt gyullaszt szerelemre, kit ezek először megpillantanak. Oberon az ő Titaniájának szemhéjai fölött a virágot a következő versecske mellett sajtolja ki:

„A kit látni fogsz ébren,

Fogadd kedvesül szépen,

S csak érte lángolj épen;

Medve, hiúz, vagy macska,

Sörtés vadkan, vagy róka,

Mit e helyen lát szemed

Ébredéskor: kedvesed,

Legyen bármily szörnyeteg.”

Azonban miképp történik Hugo Victornál a varázslattól való fölszabadítás? Hol keresi ő Cynthia bimbóját, mely Amor virágát legyőzi?

A hajmeresztő ellentétet a pikáns ellentét követi; a kalandozó fantázia elrugaszkodik a polgári törvénytől s a zabolátlanság nem ismer féket .- Gvynplaine, kit Josiane szemfényvesztőnek tart, idő múltán pair lesz s maga a királynő szánja neki e férfit férjül. A szilajmámor-jelenet közé csap le ez a bomba. Josiane gyorsan határoz s a nősülni akarónak ajtót mutat. Ő csak oly kaland után sóvárog, mely őt megvetetté teszi. A szörny, ki pairré lett és férje akar lenni, lefegyverzi szipolyozó karjait.

Josiane hercegnő „arisztokrata”. A csavargókkal való folytonos foglalkozás miatt csaknem elfeledtük, hogy e regény az „arisztokraciá”-t festené. E regény szövegében a címek, birtokok, ritkaságok és nevezetességeknek egész halmaza többszörösen beékelve, az angol nemesség keretéből gyakran nagyon is lazán csomózva össze. E látszólag extra-lapok összefüggése csak lassankint válik előttünk világossá az egészen átvonuló fonallal. „L’homme qui rit”, az eladott és eléktelenített gyermek, a szemfényvesztő,m aga is született pair; egy a tengerben talált és a tengernők-tanácsban felbontott üveg kétségtelenné teszi ezt, de még inkább kiderül az egy kegyetlenül összekínozott comprachio vallomásaiból, kinek kínszenvedését a költő kéjes elégültséggel ecsetelé. Gvynplain pair lett s bevezetik a felsőházba. Ez a regénynek ama nagy fordulata, melynek nyomán az alapeszme előtérbe lép. A felsőháznak arisztokráciáját a költő szellemdúsan és találóan rajzolja. Gvynplaine a „nevető ember2 szűzbeszédét tartja, mely az egész háznak kitörő kacaját s a szónak egyhangúlag való kigúnyoltatását vonja maga után. Ekkor Gvynplaine szegre akasztja pairi méltóságát s újra visszatér sátorához, melyet azonban régi helyéről száműztek s jelenleg a keréken forgó sátor egy Rotterdamba vitorlázó hajón volt. Gvynplaine megtalálja azt a farkas segélyével; találkozik a lázban fekvő Deával, ki ez útjában az elkerülhetlen halál martalékaul esvén, önkint vet a tengerbe magát.

Miben áll tehát az angol „arisztokracia” jellemzése, melyet a regény előbeszédében ígér? Egy kényén telt büszke hercegnő, egy tömeg kacagó lord, s Albion gazdag hűbéres urainak címét és vagyonát illető számos adomaszerű jegyzetek nyújtanák a világ minden arisztokraciája közül kiváló jellegű nemesség képét?

A felsőházban való tragikus kifejlődés tulajdonképpen csak tragikomicum, és ha a lordok házában keletkezett ama kacaj által, a költő nézete szerint, a magas állású pairek magokat állíták ki a szégyenkőre, - mindazáltal az olvasó nyugodt megfontolás mellett habozni fog olyas kárhoztató ítéletet mondani ki. Hogy a nevető szemfényvesztő mint pair ámulatot és feltűnést idéz elé, nagyon könnyen megfogható, és ha arca általában önkéntelenül is kacajra ingerli az idegeket, akkor a lordok minden vád alól teljesen fölmentvék. A költő azonban úgy vélekedik, hogy Gvynplaine beszédének tartalma elég volt arra nézve, hogy az államférfiakat meghassa, megragadja, ha ugyan ezeknek szívük meg nem kérgesedett. Ama szűzbeszéd, mellyel magát az új pair mint Demosthenes bemutatja, az akkori királynő férjét illető évjáradéknak (100,000 font sterling) megszavazása alkalmára vonatkozott.

Szavazatának megtagadását egy szocialisztikus programmal indokolja, melyben a nép ínségét rajzolja és szót emel „mélységben levő testvérei”-ért, kik közül ő is kiemelkedett. A tizenkilencedik század e programjának színezésében az anachroniatikus mellékíz több helyen észlelhető, bármily kevéssé tartozott az emberi ínség sajátlag az anachronismushoz bármikor is; azonkívül nagy tapintatlanságnak tűnik föl, hogy Gvynplaine, kit úgy saját szenvedéseinek, mint antecendentiái és rendkívüli sorsának óvatosságra kellett volna intenie, azonnal szónoklati tűzjátékát nyit meg s a vakmerő forradalmi rajongókkal a lordok hajába kap. Ily föllépésének hatását előre át kellett volna látnia és inkább tért volna vissza azonnal Homohoz, a farkashoz és medvéhez. Egy Posa marquis, ki az igazságnak tűzcsóváját akarja az arisztokraták lelkébe dobni, ne lett volna legalább oly nagyon nevetséges arc s kevésbé kihívó antecedentiákkal kellett volna bírnia, ha merényének legkisebb sikerét óhajtá látni.

Ekképpen a regény kifejlődése és katasztrófája oly csodálatos, oly különös, mint előfeltételei: félszeg kép, félszeg kerettel. Kimaradhatlan kéjelmetlenség lep minket meg e csodálatos alakok mellett, melyek, mintha valami ritkaságtárnak borszeszes üvegeiből szöktek volna meg.

Kérdést sem szenved, hogy Hugo Victor előadásmódja itt mesterkéltté vált; a „Notre-Dame” különösségei itt magasabb hatványban jelentkeznek, de szeszélyesebben, fásultabban és velőtlenebben; maga a mese sem kelt részvétet bennünk, különzetes az és nagyon is erőltetett, s az alapeszme szintén ferde világításban tűnik elő. A nép, mely az arisztokraciával szemben áll, csupán szemfényvesztő népség; a cigányság nem képez csattanós ellentétet a föld hatalmasainak ellenében, legkevésbé pedig politikai-társadalmi regényen, ahol a nemesség, mint zártkörű rend lép föl.

Mindamellett is e mű gazdag a mélyelmű apercu-k és reflexiókban. Mindaz, mit Hugo Victor ír, apokalyptikus vonással és genialis villámokkal bír. A bámulatkeltő és rettentő mellett a mély jelentőség is föltalálható. A nagy költő elvénülhet, de sohasem törül el. A genius világától sugárzó szem változhatlan, habár itt-ott az üde élet megcsontosodik is.

És e mű a nagy költőhez méltó festményt tartalmaz; bevezetése tárja azt föl előttünk. A hóvihar ecsetelése a tengeren, zordonan nagyszerű dombormű; a „Travailleurs de la mer”-ben hasonló képek tárulnak föl s azokat oly ihlet teremté, melyet szerző sokévi száműzetése alatt a tenger és szirteinek tanulmányozása által nyert, - és a szegény,kitett gyermeknek ama viharban való bolyongása oly éji kép, aminő hasonló erős színezéssel, oly borzasztó világítással vajmi ritkán sikerült még.

Reméljük, hogy a cyclus második része, mely a „monarchiá”-t ecsetelendi, fő feladatának lelkiismeretesebben megfelel, anélkül, hogy a szeszélyesben és torzításban keresse a hatást. Mert a nevető ember vignette-je „torzkép” és habár az emberiség ellen való méltatlanságnak jelképe látszik is lenni, iszonyodva fordulunk el tőle.

Közli: Sárváry Elek

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 8. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. február 24.