2018. júl. 7.

Hugo Victor, mint regényíró II.




Mennyire más Quasimodo! Rútságban jóval felülmúlja Calibant. Az egyházban közszemlére kitett lelencet az irgalmas nővér szerencsétlenül járt majomnak nevezi; feje tökéletes torz fejlődmény volt; csak egy vörös hajból képződött erdőt, félszemét, száját és fogait lehete látni; szemének másik felén ripacs volt. Mint később észleljük, hátgerince is összezsugorodott, lábai is kajlák voltak. Mint harangozó már 14 éves korában megsiketült és habár őt Claude Frollo gyámatyja és az egyház főesperese beszélni tanítá, mit Prospero Calibant, mindamellett, mióta megsiketült, csak ritkán lehete szavát hallani, mivel a siketség okozta félreértések csak nevetségre nyújtottak alkalmat; de ha beszélt, dadogva és esetlenül szólott és a sarkaiban megrozsdásodott ajtó nyikorgására emlékeztetett.

Azonban kísérjük figyelemmel csak mind a két alakot a dráma és regény folyamatában, tartsuk szemmel őket tetteik- és érzületeiknél, ekkor látszik a feltűnő különbség, mely az ó-brit és új-francia romanticismus közt fölmerül. Caliban lelkét semmiféle világsugár nem hatja át, ő Ariel birodalmából örökre ki van zárva. A durva vad urán törekszik bosszút állani, ki őt alkalmilag szellemeivel csipdesteti s minden módon kínoztatja s kutyahűséggel simul a részeges matrózokhoz, kikben ő a bosszú villámaival fölszerelt istenséget tekinti.

Amint e szörny szabadsága fölött ujjong, míg legsiralmasabb parancsnokainak magát aláveti, egy vonás Shakespeare ama finom iróniájából, mely minden művében észlelhető szórványosan. Bosszútól égve, alattomos arccal, álnok erőszakra készen jelen meg a boszorkány fia: a szépséggel szemben csupán állatias ösztönt ismer: a bájos Mirandát meg akarta becsteleníteni, de ez őt nem akadályozza, hogy a hölgyet a matrózoknak mint kedves zsákmányt, ágyáért cserébe föl ne ajánlja. Ilyen a Shakespeare állatembere, tökéletesen hihető, ha föltételezzük, hogy ez oly naiv szörny, melyben az emberi érzületnek egy paránya sem ragadt meg.

Quasimodo ellenben érzelgő szörny. Ebben összpontosul a romantikai ellentét költészete. E húsgomolyban az emberi érzület szikráit fölgyújtani s azt nemes érzés és áldozatkészség által magasztossá tenni, volt a költői világnézet diadala, melyről úgy a valódi keresztényiesség, mint a valódi emberiesség bizonyítványát bátran ki lehet állítani. Mert az elsőnek szempontjából indulva ki, a halhatatlan lélek, bármily silány földi burokba költözött legyen, isteni eredetét nem tagadhatja meg, sem egy jobb jövő iránti joga el nem évülhet; az igazi emberiesség azonban az eltompult lélekben, az elsatnyult testben is kutatja az „örökké emberies2-nek magvát, hasonlóképpen az emberi jogra való jogosultságot.

Sokkal nehezebb e kérdés a physiologok és psychologokra nézve. Vajon eltompult, s a külvilágnak ferde és hiányos benyomásai által megzavarodott lélek képes-e oly szerelmi érzületre hevülni? Igaza van-e Shakespeare-nek, aki Calibanjának egy Mirandával szemben sak az állati ösztön szilajságát kölcsönzi? És vajon igaza van-e Hugo Victornak, ki Quasimodóját egy Esmeralda iránt ábrándos vonzalomra hevíti?

A psychologia Shakespeare-nek ad előnyt. Caliban gerjedelme mezetlen természeti igazság, Quasimodo szerelme romantikus csoda. Az ábrándozás finom és tiszta lélekmíveltséget igényel; durva természetűeknél a szépségnek varázsa is csak az érzéki ösztönre hat. Caliban egy mesének élethű jelleme, Quasimodo pedig a történelmi világ mesehőse.

De, ugyan ki tudja magát a mesének igézete alól kivonni, ha az, magasztos varázsát a sivár világ fölött elárasztja?

Hol a lelki élet abnorm jelenségei kezdődnek, melyek szintén nem az élettapasztalás köréből, még kevésbé a psychologiából válnak ki, ott oly előnyök mutatkoznak, melyek a költőt fölbátoríthaták, hogy merész jellemfestésre szánja el magát.

A somnambulismus bűvészete, a delejnek ereje elvitázhatlanul hatással van némely természetre, éspedig annál inkább, mentül kevesebb szellemi ellenállásra képes az. Ily delejes kapcsolatnak nevezhető az, mi Quasimodót és Esmeraldát leköti; vakon kényszerítő természeti hatalom, mely azonban magasabb helyről veszi eredetét, mint a nyers ösztön.

A romanticismus jobban szereti a kivételességet, mint a szabályt.

Hugo Victor elbeszélésének hősét oly viszonyokba és helyzetekbe hozza, melyeknek fölfedezése épp oly dús, mint fényes képzelődőtehetség felől tesz bizonyságot. Ott látjuk őt a kínzókeréken, hol Esmeralda szomjas ajkát nedvesíti, míg a férfit a körös-körül álló nép gúnyolja, gyalázza. Ez mindenesetre finom rajza a költőnek, ki a hálaérzetből ábrándos vonzalmat magyaráz ki. Mint irgalom angyala tűnt föl Esmeralda az elalélt, meggyalázott s emberiségéből kivetkőztetett egyén előtt, - lehet-e csodálni, ha szorongó lelkét ez egyetlen kép tölti el? Később akkor látjuk őt, midőn a halálra ítélt hölgyet, ki a Notre-Dame kapuja előtt vezeklik, megmenti, miután egy kötélen a toronyból leereszkedvén, az őröket leveri s a vezeklőingbe öltöztetett áldozatot karjára emelve, e kiáltással „Menhely!” – sikerül az egyházban megmentenie. Ez meglepő és fényes ötlet, mely a költő geniuszának nagy becsületére válik. Azonban, hogy e merész terv, a mentésnek eme jól átgondolt eszméje miképp fogalmazhatott meg egy félig bárgyú, szellemben korlátolt egyénnek agyában – ez ismét csoda gyanánt tűnik föl.

E torony-gnóm, ki a szerelmi vallomás által fölmagasztosul s lelke fölvilágosul, a költő által a regénynek utolsó felében ismét eredeti sajátságaiba állíttatik vissza. Ha az egyházat a csavargók megrohanásaitól védi, kik épp a szeretett Esmeraldát akarták megmenteni, a vak őserőnek benyomását idézi elő; e természeti erőnek egész kegyetlensége és gonoszsága kitűnik a támadóknak irgalmatlanul szétzúzásából, a gerendák lehengerítéséből, a hágcsók lefordításából. Az athletának eszelős hősiessége meghatólag ironikus benyomást gerjeszt, mivel ő, anélkül, hogy tudná, önmaga és szerelme ellen dühöng. Itt ér végre az együgyű  jogosultságához, s midőn végre a papot, e bakót, ki Esmeraldát a vesztőhelyre juttatta, a toronyból ledobja,démoni ösztönnek hódol, mely őt egyenes úton vezérli

A regénynek második fő jelleme, Claude Frollo pap; olyan Faust-féle alak, ki a varázslatra adta magát s határtalan szerelemre lobbant a cigány szépség iránt. Gyilkosságot kísérle meg vetélytársa ellen, a kedvest a törvényszéknek veti áldozatul, de meg akarja menteni, ha magát megadja neki; vad vággyal rohanja meg a hölgyet a toronytetőn levő rejtekében s végre gyalázatos halálnak veti martalékul.

A szenvedélynek láza e jellemben művészileg van festve. Itt is éles ellentéttel találkozunk, - a papi, a nőtlenségnek szentelt állás és az érzékileg emésztő láng, a szent és a gonosztevő képezi a kirívó ellentétet. Még elevenebb színnel van az kiemelve a gréve-téri vezeklőben. Cigányok rabolták el egykor gyermekét s ezért átkozza Esmeraldát, a csavargónőt, valahányszor ez művészetét mutogatja. És éppen Esmeralda az ő gyermeke. Csak későn látja át átkozódásainak vétkességét;midőn gyermekét leírhatlan örömére föltalálja, veszti el ismét; az ő földalatti vezeklő-cellájából, karjai közül ragadják ki s viszik a vesztőhelyre.

És maga Esmeralda, e legártatlanabb teremtés, üldöztetve a legiszonyúbb sors által, gyötörve egy dühöngőnek szenvedélyességétől, amellett egy méltatlant szeretve, elhalmoztatva mindenféle kín és gyötrelemmel, amelyeket a törvény az ártatlanságra csak szabhat – a kivégzéstől szabadulva és az elől végre mégsem menekülve, a halálküszöbén találva föl anyját, ki őt nem védheti – mindez fájdalommal vagy iszonyattal töltheti el lelkünket, de szépészeti engesztelődés nem támad bennünk, mert semmiféle saját vagy idegen hibáért való bűnhődés nem rejlik e szerencsétlen végzetben, mely az ártatlan gyermeket üldözi.

Az egész művön a legsötétebb pessimismus szelleme leng át; egyik kiáltó dissonanz a másikat követi; sehol egyetlenegy kiengesztelő accord! Az emberi élet mint tarka, szilaj mozgalom merül fel, mely fölött kérlelhetlen fellegek ólomsúllyal nehezednek: a szétzúzó irónia sehol sem ismer határt.


E zord alaphangulat nem méltó egy nagy költőhöz. Ha az állam és az egyház képviselői vad erőszakoskodókul tűnnek föl, legalább az ezek ellen vívott csatában, a humanitás ama lovagiasságának kell nyilvánulnia, melyet Lenau „Albigensiei”-ben rajzol, kiknek törzsfáját ő a zársorokban a legrégibb időkig fölviszi. Vagy legalább a gondolkozót szeretjük látni, ki a világnak és életnek e sivár álmát legyőzte. Gringoirenak, e csavargó költőnek alakja igen alkalmasnak látszott ily szabad világnézet képviselésére, habár ez a cynismus alapján nyugodott. Azonban Hugo Victor előnyösebbnek látta e költőben, ki végre akrobata mesterséget űz, kortársait gúnyolni ki.

A „Notre-Dame de Paris” mindezek dacára jelentékeny költői mű marad, mely az újfrania regényirodalom kifejlődésére irányadóul hatott. Mily lángoló fantázia, mily élénk rajz az, melyet a lázas feszültség teremt! Igaz, hogy a szépészeti varázst gyakran a csípős inger helyettesíti. Hevítő kéjérzetet lehel ama jelenet, amelyben Claude Frollo a Phöbus és Esmeralda találkáját kilesi, és ama másik, melyben a hölgynek rejtekébe tolakodik.

A regénynek tömérdek egyes vonása találó s a számtalan csoport-ábrázolat a legyügyesebb színi berendezésre mutat.

**

A „Notre-Dame de Paris” megjelenése óta mintegy 30 év múlt el, s Hugo Victor ismét a regény felé fordítá figyelmét. Ő ez időköz alatt, mint drámaíró és lyrikus újabb babérokat aratott,mint alkotmányhű politikust a december másodiki forradalom fegyverre hívta, s mint száműzött és hontalan, a csatorna szigeteinek egyikén élt.

E kényszerlakásán teremté Hugo Victor „Les Misérables” című nagy regényét, e társadalmi epopöát.

A realistikus regények nagy előszeretettel festik a legmélyebben alásüllyedt társadalmi köröket, de rajzuknak nincs egyéb célja, mit e helyzeteknek hű másolása, s irályuk teljes összhangban áll a tárggyal.

Hugo Victor egészen beleéli magát az ily életviszonyok legszennyesebb részleteibe is, de előadási módja azért mit sem veszít magasztosságából. Amint Spinoza minden tárgyat sub specie aeterni tekint, úgy Hugo Victor minden eseményt és jelenséget, mi az életben fölmerül, sub specie humanitatis szemlél.

Hugo Victornak első regénye a „Notre-Dame de Paris” és „Les Misérables” közt a tárgyalásban lényeges különbség mutatkozik. A „Notre-Dame de Paris”-ban is találhatók ugyan egyes önálló fejezetek, nagyobb részben régészeti tartalommal, de különben egyöntetűleg halad a regény folyamán folyvást s csaknem a drámai feszültség ingerét idézi elő. A „Les Misérables”-ben ellenkezőleg, a közjáték, s az önálló előadás, csaknem az antik szomorújátékok karénekeinek szabatosságához hasonló. A történet gyakran oly részletben mélyed el,melyben többé semmi tér nem jut a költő inspiratiójának, mely ekkor szabad röptet kíván egy önmaga által teremtett légkörben.

A reflexiónak a cselekménytől való emez elválása nem helyeselhető, mivel szétrombolja a hőskölteményi előadás egységét. Mindamellett nem lehet tagadni, hogy az alapgondolatok egysége, a rajzok és reflexiók különböző visszatükrözése dacára is mindegyiknél észlelhető marad, és hogy a karnak strophái, antistrophái és epistrophái, csak a cselekvő személyek színpadát bővítik ki az egész emberiség színpadává.

ŰE karénekek a műnek majd egyes fejezeteit, majd egész részeit képezik; majd lyrai emelkedettséget, majd történet-bölcsészeti komolyságot lehelnek s majd a költő, majd az elmélő beszél azokból. – A „L’onde et l’ombre”-féle fejezetek az első kötetben elnyújtott versekben írt hymnusok s az attikai tragédiáknak egyike sem szégyellhetné meg magát azok mellett. Ily regényfejezet alig található föl az újkornak más regényében; felbontott költemények ezek, melyeket csak nagytehetségű lyrikus írhatott. Tartalmuk azonban mélyelmű allegória: a „Nyomorultak” írója megénekli a nyomornak tengerét, a kérlelhetlen társadalmi éjt.

Közjátékok szélesbítik a regénynek tulajdonképpi látványát.

Egy súlyos sebet kapott ezredesnek egy ellankadt harcfival találkozása a waterlooi csata után, arra készti a költőt, hogy epikai csataképet rajzoljon.

A hetedik kötetben is található „néhány lap a történelemből”,mely a magában a műben előadott s különben jelentéktelen mozgalmat a júliusi dynasztia alatt, e dynasztiának és a júliusi forradalomnak ecsetelése által megvilágítja. Nagyon részrehajlatlan Lajos Fülöp képének ecsetelésében, kinek fényoldalait melegséggel emeli ki, különösen dicsérvén a költő az uralkodónak szívjóságát. A királyi termek, az azokban fölmerült vélemények ama gézengúzokkal, kik ottan szerepelnek, az elbeszélés folyamatában teljes részletességgel ecsetelvék.

A „Petit-Peipus” kolostor a költőnek alkalmat ad egy másik nagy „parenthesis” odavetésére. A költő itt sokat beszél hitről, szeretetről, a zárdák jó és rossz oldalait egyensúlyban tartja, s kikél az atheisták és északnak amaz érzéktúli, ködös iskolája ellen, mely az „erő” szót az „akarat” szóval igyekezik pótolni. A zárdák kultúrtörténelme keze alatt „Metaphisiká”-vá változik, de logikájának bizonyításával mégis adósunk marad.

Egy másik „közjáték” a párisi gaminok jellemzésére van szentelve s e szakasz gazdag finom észlelődésekben.

Egy másik szakasz a tolvajnyelv jellemzését tartalmazza, az összehasonlító nyelvészet toldaléka gyanánt; oly téren,melyet sanskrit búváraink még ki nem kutathattak, és amely egyszersmind figyelemreméltó fölvilágosítást ad afelől, hogy teremtik az emberek szükségletei a nyelvet és hogy egyes szavakban az értelemsere miképpen testesül meg.

Ami a gondolatok  világában a különzetesség, épp az a tények terén a ritkaság. Hugo Victor mindeniket kedveli.

A „Les Misérables”-ben a topographiai leírások nagy terjedsége is gyöngíti az olvasók érdekeltségét. A „Notre-Dame de Paris”-ban néhány főpont pl. a székesegyház, a Gréver-tér, a Palais de Justice csupán a legszükségesebb vonalakban vázolvák: a „Les Misérables”-ben a költő oly hely- és utcaismeretet árul el, melyet tőle bármelyik Sergent de Ville megirigyelhetne. Azonban mindenütt, ahol névre és nem észlelődésekre van a fősúly fektetve, a költészetnek csak holt ágaira bukkanunk.

Lehet, hogy Hugo Victort e rajzoknál oly érzelmek ragadták meg, melyeket olvasóival nem közölhetett. A száműzött oly honvággyal tekinté Párisát, mely előtt a világvárosnak minden zuga becses volt s ezáltal a legegyhangúbb nevek is rokonszenves hangzásúakká lettek. Gyermekkorának és ifjúságának helyein nagy örömmel vesztegel s a legnagyobb részletességbe teljes áhítattal bocsátkozik. A honvágynak ily rejtett költészete vonul át a száműzetésben írt regény párisi rajzain, de ezek nem oly nyomatékosak, hogy az olvasóban is ugyanazt a melegséget és érzést lennének képesek kifejleszteni.

Mi a regényt nem úgy óhajtjuk olvasni,m int valamely háborúnak leírását,melyhez tervrajzot kell vennünk segítségül. Hol a topographia kezdődik, ott megszűnik a költészet.

A rajz jogosult ott, ahol képzelődésünknek határozott képet nyújt, így midőn a Rollin-college-keresztútnál Jean Valjeant egy ajtó alá rejtőzve látjuk, míg üldözői a tiszta holdvilágnál a tér közepén tanakodnak; vagy midőn a hadastyán az auszterlici hídon két sous-t kért, egyet a gyermek számára; jogosulatlan ott, hol az utcaneveknek egész sorozatát tárja elénk.

A nyolcadik kötetben, hol az 1832-iki mozgalmak rajzolvák. Marius a neki kijelölt torlaszra megy a Rue Chanvrerie-be. Követjük őt utcáról-utcára; mindenik más alakot ölt, mennél inkább közeledünk az insurrectio főtáborához. Emitt még nyitva levő boltok és zsibongás a korcsmákban; amott már minden hely zárva van: a feszültség és sötétség növekedik. E költői világítások és árnyalások általnyernek a topographia holt adatai vért és életet; magok az utcák is belépnek a regény cselekvényébe.

Midőn azonban a forradalom viharaiban ittasult gamin a lámpák beverésében találja kedvét és ugyanekkor mindazokat az utcákat megnevezik előttünk, amelyekben ő ily módon múlatja magát, már ismét lelketlen adatokra bukkanunk.

Ama lázas érdekeltség,melyet a „Notre-Dame de Paris” legtöbb helye  kelt, ismétlődik a „Les Misérables”-ben is, bár ez utóbbi műben nagy és némileg sivár részek vannak, melyekben részvétünk igen  mérsékelt és olykor egészen ellankad. A költő kerüli itt a nagyon rikító ellentéteket és túlságosan csípős ingert, bár vannak jelenetek, melyek eléggé bizonyítják, hogy Hugo Victor még mindig rendelkezik ama kínzókamarával, mely fiatalsága műveinek oly démoni varázst kölcsönzött. Az előadás inkább hőskölteményi és szélesebb terjűvé vált; a külső állapotok ecsetelése néha oly vonásokat tüntet elő, melyek inkább a társadalom kultúrképeül szolgálnak. Bensőleg is mélyebben jellemez; hősének lelkében a napsugarakat és árnyalatokat, belvilágának változékony gyöngeségét és erejét meghatározza lélektani photometerével, mely a legcsekélyebb árnyéklatot is előtünteti, s csaknem egy egész köteten át egy fiatalembernek egy lányhoz való szerelmét rajzolgatja; oly thema, melyet látszólag már minden költő kimerített, de amelyet Hugo Victor oly kedvességgel ad, hogy az, mint a költészetnek üde regharmatban csillogó virága, a lyrikusok koszorújában is a legfőbb ékességet képezhetné. A regény irálya épp oly változó, mint tárgya; majd eredeti és velős, válogatva a szokatlan kifejezéseket, s kizsákmányolva a tolvajnyelvet is, majd finom és élénk, majd ragyogó, szellemdús és élcteljes. Sűrű sorokban állanak az ellentétek a nagyítások mellett, és ezek épp oly csattanósak és groteszkek, mint magasztosak. Azonban a lángelműség mellett képtelenségekkel is találkozhatunk,és ha az erőltetett fordulatokon fáradsággal átküzdők magunkat, gondolatok lepnek meg,melyek a genius lapidar irályával vannak kifejezve.

Épp ezáltal különbözik Hugo Victor Sue Jenőtől még ott is, ahol mind a ketten a társadalomnak ugyanazt a körét ecsetelik. Sue minden ötletgazdagsága és fantáziája mellet is csak realista marad, ki a világot a fényképész szempontjából tekinti,míg Hugo Victor mindig költő, kinél még Páris kloákáiban sem alszik ki a magasabb világnézet fénye.

**

Most tekintsük a regény tartalmát közelebbről. Folyvást a legelvetemültebb társaságban mozgunk, oly társaságban, melyet a valódi életben messze kikerülnénk. Elbocsátott gonosztevők, gazok, gyilkosok, rimák és gaminok, porkolábok és rendőrök a fő-fő hősök: tolvajlások, gyilkossági kísérletek, gonosztevők befogatása, ezeknek megszökése és üldözése képezik a regénynek főbb eseményeit. Egy látszólag használhatatlan anyag melyet csak a költő erő képes részvétünkig taszítani.

A regény öt részre van osztva s tíz kötetből áll. Az első rész hősnője Fantine, párisi grisette, ki amit szerelemből vétkezett, az anyai szeretet legnehezebb áldozathozatala által bűnhődi meg, s fogait is áruba bocsátja, csakhogy gyermekét az éhhaláltól megmenthesse. A magdalenaságnak e nemében valóban van valami kiengesztelő és megható; ellenben eltűnik Coreggio képén a magános bűnhődő nő, ki a kereszttel és bibliával vezeklik. Csupán benső vezeklés ez, melynél még mindig előtérbe jőnek a vétkes gondolatok,még akkor is,midőn a vezeklő azokat kárhoztatja. Mint az egész regénynek címképe, mindjárt a bevezetésnél föltűnik Myriel püspöknek, a humanitás e papjának tiszteletreméltó alakja. E püspök, ki minden jövedelmét a szegények közt osztogatja ki, és ki az elfogott gonosztevőt a földi ítélőszék előtt védelmezi, amennyiben a tőle ellopott tárgyakat odaajándékozottaknak tünteti föl, igen alkalmas arra, hogy oly regény kapuját megnyissa, melynek feladata, minden fejezetében az emberiesség evangeliumát hirdetni. Valóban e püspökalakjának jelképi jelentősége van, mert életigazságra nem tarthat igényt; ennek hasonmását az 1870-ki római zsinaton bajosan találhattuk volna föl.

Hát a regénynek tulajdonképpi hőse Jean Valjean épp oly eszményi kép-e? Vajon ez is csak költői fantázia szüleménye-e, vagy talán éppen lélektani képtelenség? Vannak Toulonban gályarabok, kik elbocsáttatásuk utána javulásban oly fokot érnek el, és kik a bagnoból annyi nemes, annyi emberies érzületet képesek magokkal hozni?

A lélekisme valódi remekműve az eredeti vétség kitalálása, melynek Jean Valjean áldozatul esik. Hogy e lelemény az egésznek tervezetére hasznosnak lássék, a vétség indokának nemesnek kellett lennie és annak magában véve bár jelentéktelennek, de mégis olyannak, melyre a törvényben súlyos büntetések szabvák. Jean Valjean egy sütőboltban tolvajlást követ el, hogy szegény nővére hét éhező gyermekének kenyeret adhasson; éjjel kitöri a vasrudakkal védett boltablakot, és miután nála fegyvert is találnak, a törvénynek egész súlya ránehezül. A Code pénal, mely éppen a tolvajság megbüntetésénél tanúsít nagy szigort, több évi gályarabságot mond a betöréssel egybekapcsolt tolvajlásra. A Code pénal eme szigora ellen kél ki a szerző: „egy emberéletet tesz semmivé a törvény oly tettért, mely az emberszeretet indokából foly ki és jelentéktelen tárgyra vonatkozik.” Nem kedvező alap-e ez egy társadalmi tragödiához?

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 6. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. február 8.