2018. júl. 12.

Hajnalka költeményei (Rózsaági Antalné Bálintffy Etelka 1844-1906)



(Szerző tulajdona. Pest, Deutsch-féle könyvnyomda. 1871.)


Egy idő óta divat nálunk, hogy a kritika bámulatos gyengédséggel és udvariassággal palástolja a megjelenő művek gyarlóságait. Az egyén helyett, mely előtte áll s melyről szólnia kellene –mellékvonások, külkörülmények ejtik meg. Mezei költeményei jók, mert Mezei vak; Nyilast örömmel üdvözlik, mert oly egyént ismertek fel benne, ki nem követel magának valami magas fokot a parnasszuson. Maga a név – különösen, ha régi – elég, hogy a kritika elnéző legyen. Az egyénnek és a névnek ily tekintetbe vétele kétségtelenül az igazság rovására történik; megvesztegeti az ítészeket s a közönség már amúgy is romlott aesthetikai ízlésén absolute semmit sem lendít.

Kénytelenek vagyunk e rövid megjegyzést bevezetésül alkalmazni jelen ismertetésünknél, nehogy méltánytalansággal vádoljanak bennünket. Ki a nyilvánosság terére lép (legyen az férfi vagy nő), már eo ipso alávetette magát a legszigorúbb kritikának. Oly korban élünk, midőn nem szokták félreismerni a tehetségeket; sőt, ha valakiben a tehetségnek csak parányi szikráját veszik is észre: szívesen buzdítják további kitartásra és küzdelemre. Sajnálattal kell bevallanunk, hogy Hajnalkajelen füzete még a szűkebb körű kívánalmakat sem elégíti ki. Csengő-bongó rímhajhászás az egész, melyben maga az érzés, maga a melegség sem egyéb puszta szenvelgésnél. Dalaiban nincs újság, nincs igazság, nincs közvetlenség, ami legalább némiképp vonzókká tehetné azokat. Legjellemzőbb bennök a – női felületesség. Érzelmei vagy nagyon erőszakoltak s egy-egy egetverő bombasztban bizonyítják be az, hogy hazugok (például, midőn kedveséhez így szól:

Ha te lennél a mindenség maga
Mely előttem a porba hullana stb…”

vagy nagyon lanyhák s elavult vágyak, kicsinyes szóvirágok csoportjai közt mállanak szét. - Dalol az év minden időszakáról, úgy hiszem azért, hogy éppen daloljon; kis gyermekét legalább 15 photographiában mutatja be (korántsem akarjuk a családi érzelmeket kigúnyolni, sőt beismerjük, hogy azok igen szépek és becsülésre méltók – otthon), s olykor sejtetni engedi velünk, hogy néha az örök problémák is gondolkodóba ejtették. Nála minden tünékeny, mint a pillanat, melynek hatásai alatt áll; a tárgyat nem bírja felolvasztani kedélyében, s hogy egy eszmét félig-meddig kikerekítsen, arra is csak egyetlen példát tudunk felhozni: a „Feltámadunk” című költeményt.

Igazságtalanság lenne tőlünk, ha megtagadnók ötleteit. A puszta ötlet azonban magában véve oly kevés, hogy szóba sem jöhet akkor, midőn a kritika belbecset és irodalmi értéket keres.

Nem akarjuk rövid ismertetésünket komikus idézetek halmazával tarkítani, de hisszük, hogy midőn az udvarias Karr Alfonz (ki nemhogy tollat, de még virágszálat sem emelne a nőkre) felsóhajt – mi eleget tettünk a senkinek nem hízelgő igazság érdekében.

Endrődi Sándor

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 15. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 16.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése