2018. júl. 4.

H. Nagy Jenő: Pia fraus


kép: Ferdinand Hodler vázlatrajz 1909.

Az öreg Bodonyi a délutáni gyorsvonattal visszaérkezett Budapestről. A faluja állomásánál várta a kocsija, abba beleült s hazahajtatott a kúriájába. A lépcsőfeljáratnál a felesége fogadta.

- No, mi újság? Hogy vannak Imréék?

Az öreg úr előbb azonban lepakolódzott, rágyújtott a pipájára s csak mikor már kint ültek a verandán, adta meg a választ.

- Jól vannak, hála Istennek. Nagyon jól vannak.

Az arca sugárzott az örömtől, boldogan, megelégedetten nézegetett körül s nagyokat fújt a pipájából. Ránézett a feleségére, s hogy az nem kérdezősködött tovább, hát maga kezdte el.

- Sírnál örömödben, ha látnád őket. Ahogy azok szeretik egymást, annak csudájára járhatnának az emberek manapság. Csak a régi világban voltak ilyen házasságok, a mi korunkban, mai világban már üzlet a házasság is…

Az asszonynak két nagy könnycsepp pergett le az arcán. Boldogok? – kérdezte.

Bodonyi nem válaszolt azonnal. Nagy elfogódottságot érzett s szerette volna mindazt az örömöt most egyszerre elmondani, ami a fia boldogsága láttára meleg, nagy, szerető apai szívét elfogta, s amit egy hét óta, azóta, hogy a fiát meglátogatta, tartogatott a felesége számára.

De csak nem jött hang a torkára. Inkább sírni szeretett volna örömében, abban felolvadt volna minden érzése.

- Nem lehet azt így szóval elmondani, lelkem – mondta később. – Azt látni kell, ott kell lenni velük. Nem a szavak a fontosak, hanem ahogy mondják egymásnak. Milyen kedvesen, milyen boldogan. A szemük, hogy beszél, ha egymásra néznek, s milyen szeretettel, milyen bensőséggel ölelik és csókolják meg egymást. A szobában, ahol vannak, minden olyan barátságos, olyan meleg, olyan jól érzi magát az ember. Imre a tenyerén hordja az asszonyt, figyelmes, kedves, áldozatkész s a felesége is maga a jóság. Szereti, imádja az urát. Egy bájos, édes, aranyos kis asszonyka. S ez a kölcsönös, nagy szeretet mindenen, mindenből meglátszik, az ember érzi, hogy igaz és őszinte, hogy a szívükből jön…

Nemsokára hozzátette:

- Hívlak, hogy látogasd meg őket te is. Míg szép idők járnak, fel is mehetnél hozzájuk egypár hétre. Eredj fel lelkem, hiszen nekünk most már ez a legnagyobb örömünk, legnagyobb boldogságunk!

Az asszony egy hét múlva el akart utazni. Mindene készen volt már, de hirtelen beállott az őszi esőzés. Gyenge, beteges asszony volt, az ura nem engedte el ilyen ködös, egészségtelen időben. Majd ha kiderül, hiszen lesz még szép idő. De hiába vártak rá. Az egyik október végi napon ugyan elállott az eső, de másnap megint hidegre fordult s leesett az első hó.

Bodonyi vigasztalta a feleségét:

- Hiszen nem késik a tavaszon sem. Majd akkor felmegyünk!

A csendes, falusi nyugalom rájuk szakadt. Majdnem mindig a fiukról, a kedves, jó Imréről beszélgettek, aki szüleit is annyira szerette és tisztelte. Becsületes, derék, okos fiú az Imre, lám, Isten áldása van a házasságán is.

Karácsonytájban egy rokonuk látogatta meg. A szomszéd faluban volt a birtoka.

- Nem akartam úgy átmenni a falun, hogy be ne jöjjek. Fent voltam Pesten, meglátogattam Imrééket is. Nincs semmi bajuk, boldogan élnek, öröm rájuk nézni is…

Elmúlt a tél. Kezdett tavaszodni. Bodonyiék már tervezgették az utazást, mikor egy napon levél érkezett Edittől, az Imre feleségétől.


Bodonyi felbontotta, olvasni kezdte nagy örömmel, de hirtelen elsötétült az arca, reszketett a kezében a levél.

A felesége aggódva sietett hozzá:

- Mi baj? – mit ír Edit?

Bodonyi nem felelt, csak átadta a levelet.

A levélben azt írta a menyük, hogy jöjjenek fel Pestre haladéktalanul. Nem tudja, mi juthatott Imréhez, de az utóbbi időben egészen megváltozott. Ő hiába kérdi, nem mondja meg. Hátha a szüleinek elárulja. Azért jöjjenek mielőbb.

Harmadnapra megérkeztek Bodonyiék Budapestre. Imre hivatalából még nem jött haza, Edit volt egyedül a lakásban.

- Mi az? Mi történt? – kérdezték Bodonyiék.

Edit leültette őket.

- Nem tudom. Valami egy hónapja kezdődött. Imre késő este jött haza s nagyon levert volt. Valami bánthatta, valami keserűség érhette, de nem mondta meg, hiába faggattam. Attól kezdve mindig ilyen volt. Figyelmes, előzékeny maradt, de a jókedvét elvesztette. Komolyan, szótlanul járt-kelt a szobában, ha idehaza volt, de mind gyakrabban kimaradozott. Szomorúan, kimeredt szemmel bámult maga elé s ha néha lopva hosszasan rám nézett, felugrott a helyéről, bement a szobájába és magára zárta az ajtót. Ilyenkor lábujjhegyen az ajtóhoz lopództam, a lélegzetemet is visszafojtva s hallottam az ajtón keresztül, hogy sír.

- De miért? Valami okának csak kell lenni? – vágott közbe az öreg Bodonyi.

- Egyszer azt mondta, hogy a hivatalában volt valami baja. Nem egyezett a felfogása a főnökével. De ez nem igaz. Ebben a házban lakik Csathóné, az ura ugyanabban a hivatalban van, mint Imre. Ez a Csathó beszélte a feleségének, ő meg nekem, hogy Imre példás, kitűnő, megbízható hivatalnok. Hogy ott is mindnyájan szeretik. Hogy nemsokára elő is fogják léptetni, mert a főnök jobbkeze.

- Hát akkor miért?

- Ekkortájban találkoztam az utcán Szemzővel. Orvos. Medikus korában sokat udvarolt nekem. Egy ideig még vetélytársak is voltak Imrével. Hozzám csatlakozott, elkísért, elbeszélgettünk. A búcsúzásnál kért, engedjem meg, hogy meglátogathasson. Nem tudtam, mit válaszoljak. Elutasítsam? Hiszen az apám meg az ő apja testi-lelki jó barátok voltak. Szemző gyerekkori ismerősöm. Gondoltam, hiszen az egész csak udvariassági látogatás lesz, semmi más. S mint minden más ilyen esetben, azt mondtam neki, hogy igen, jöjjön el, Imrével szívesen fogjuk látni. Mikor eljött, maga is mondta, hogy a múlt emléke hozta fel. A látogatás után Imre kitört. Mintha valami megáradt folyó gátja szakadt volna el.

- Féltékeny lett?

- Azzal vádolt meg, hogy megcsalom Szemzővel. Hogy én is olyan könnyelmű, hitvány asszony vagyok, mint a többiek. Hogy most kiismert s nagyot csalódott bennem. Azóta rosszul bánt velem…

Az asszonyka megállott. Sápadt volt az arca, szomorú a két nagy szeme s az ajka szegletébe fájdalmas, szenvedő vonás húzódott.

Az ajtón hirtelen Imre lépett be. Nagyot nézett, mikor a szüleit meglátta, de azután szívélyesen ölelte meg őket.

- Mikor érkeztek? Miért ilyen váratlanul? Csak nincs valami baj?

Az öreg Bodonyi köhécselt és azt mondta, hogy nincs, csak már az ősz óta készülnek fel Budapestre. Hát most itt vannak.

Beszélgettek,majd a vacsorához ültek. Imrén tényleg látszott a változás. Komoly volt, ideges volt és nem lelte a helyét. Bodonyiék azonban nem hozták elő a dolgot

A másnap vasárnapra esett és szép, langyos, tavaszelői nap volt. Az öreg Bodonyi sétálni hívta a fiát. Mikor kiértek a szabadba, az apa megállott, hosszasan a fia szemébe nézett és csendes, nyugodt hangon megkérdezte:

- Mi bajod Imre? Miért változtál meg?

A fiatal Bodonyi nagyot nézett.

- Én? Ugyan, kedves apám. Honnan veszi ezt?

- Edit írta. Mindent megírt.

- Edit? – kérdezte tágra nyílt szemmel Imre.

- Igen. Ezért jöttünk fel. Légy őszinte, mondd el.

Imre sokáig hallgatott. Azután szakadozva beszélt.

- Nem egyezik a természetünk, nem férünk össze. Én nem nézem el a hibákat, ő pedig túlságosan érzékeny…

- Nem így láttam a múltkor.

- Hiszen akkor még a mézesheteket éltük. Azóta lekopott ez a zománc a házasságunkról, most már látjuk az élet szürkeségeit…

- Edit szeret. Még mindig nagyon szeret!

- Azért fogadja a régi udvarlóját!

- Hiszen az csak udvariassági látogatás volt. Edit nem ilyen asszony, nem képes ilyesmikre…

- Hagyjuk el ezt a dolgot apám. Valami nagy kiábrándulást, csalódást, fásultságot érzek… Nem tudom, mit hoz a jövő…

Az öreg Bodonyi igyekezett a lelkére beszélni a fiának. Azt mondta, hogy ilyen kicsinyes okok ne zavarják meg a házasságát. Felejtse el, essen túl rajta. Ne engedje, hogy az ellentétek kiélesedjenek. Tekintsen az öreg szüleire, akiknek a legnagyobb örömük az volt, hogy gyönyörködtek a fiuk boldogságában…

Azalatt az egy hét alatt, míg ott voltak, igyekezett is az öreg a fiatalokat összeboronálni De mikor hazautaztak, Imre nagy haraggal támad a feleségére.

- Hát leveleket írogatsz a hátam megett! Hát árulkodsz rám?

Ettől kezdve teljesen felfordult a békesség. Az asszonyka eleinte sokat tűrt, sokat szenvedett, de aztán ő is megelégelte a dolgot. Mikor belátta, hogy a régi boldogságuk sohasem fog már visszatérni, mikor megtudta, hogy Imre szenvedélyes kártyás lett, hogy kávéházban mulat reggelig korhely cimborákkal, céda nőkkel, mikor érezte, hogy szerelme Imre iránt már kihűlt, összepakolt, otthagyta az urát s hazament a szüleihez.

Imre egy ideig egyedül maradt. Azután szabadságot vett és leutazott ő is a szüleihez. Gyönyörű, szelíd napsugaras őszi idők jártak. Egy nagy kert tartozott az udvarhoz. Itt járt-kelt Imre szinte egész nap. Egyedül, szótlanul, magába roskadva. Alig beszélt a szüleivel is.

Szeptember végén beállott az esős időszak,köd ülte meg az egész tájékot. Imre beszorult a szobába, s egyszerre csak köhögni kezdett. Szárazon köhögött és sípolt a melle. Láz ütött ki rajta, ágynak esett.

A szülei orvosért akartak küldeni. Imre nem engedte. Nem sokáig tart – mondta.

De a láza egyre növekedett, az arca beesett, az egész teste lesoványodott. Nagyon rosszul volt.

Az ágyhoz hívta a szüleit. Az anyját leültette az ágy szélére s megfogta a kezét. A kidülledt, fénytelen szemét a szoba mennyezetére meresztette, a melle zihált és az egyes szavakat szinte lihegve mondta:

- Ne ijedjenek meg… de úgy érzem, hogy nem érem meg a reggelt… Nem tudnék addig meghalni, amíg el nem mondom… amíg meg nem magyarázom… Mert nem voltam rossz ember, azért kell hát megmondanom hogy én ezt tudtam, hogy így lesz… A télen mondta egy orvos, hogy tüdőbajos vagyok, hogy húzhatom egy ideig, de menthetetlen vagyok… Azért tettem, ami történt… Hogy Edit elhidegüljön, hogy ne gyászoljon, hogy lehessen még mással is boldog, hiszen fiatal… Hogy ne kísértse, ne akadályozza az emlékem, hogy ne sirassa azt…

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 3. sz. 1912. jan. 14.)