2018. júl. 4.

Farkas Imre (1879-1976): Maupassant utolsó levele




Oh, Marie, gyöngéd, fehér liliom,
Megösmeri-é e kuszált betűket?
Sietve írom, mert a percek tűnnek —
Halálordítás lesz a sóhajom,
S ön, ki rajongva szereti a szépet
Talán elfordulna kelletlenül —
Most csönd van a lelkemben. Csönd. Az élet
Elhagyni készül, halkul, kimerül.

Igen. Most nincs körülöttem a Horla,
Ez a fekete, néma, szörnyü rém.
De már valahol duzzad a vitorla,
S tarajos habokon röpül felém.
Most a szívem, a száz asszonytól sebzett
Nem kínoz, zaklat… csöndesen dobog.
Az ablakon egy lámpa fénye reszket…
Fehér rózsákra s önre gondolok.

Arra a néhány eldobott levélre,
Marie, mit egykor ön küldött nekem.
Az ön karcsú, előkelő kezére,
Melyet nem ért az ajkam sohasem.
Egy alkonyatra… csukott zongorára,
Melyben a dal sóhajként elcsitul,
És az ön piros, tiszta ajakára,
Amely szerelmes csókba sohse fúl.

Marie! száz asszony réme jár körültem,
Táncolnak, gúnyolódnak, bántanak,
Piros ruhákban, lázban, fölhevülten,
Marják a szívemet s az ajkamat.
Száz asszonnyal röpít a légi gálya…
Ugy-e bár, önnek fehér a ruhája?
Ugy-e önnek tiszták a csókjai?
Ha! Jönnek ők! Isten vele, Marie…