Debreceni kollégium de
magos,
Vonul felé a vaskalapos.
Húsz professzor elé
kiáll
Csokonai Vitéz Mihály,
Húsz professzor,
okulárés, haragos.
Szól az egyik: A te
vétked szörnyű nagy,
Professzornak studiumnak
réme vagy.
Mindenre tudsz
kádenciát,
Bolondul a többi diák,
Nótás kedved mindenikre
ráragad.
Szól a másik. Nagy a
vétked, világos.
Rettentő vagy, ha a
kedved virágos.
Köntösgáti kurta kocsma
Beszélni de sokat tudna,
Valamint a csicsogói
csapláros.
Húsz professzor
libasorban kivonul,
Aztán megint libasorban
bevonul.
Kimondják a szentenciát,
Kicsapják jó Vitéz
Mihályt:
„Itt ne legyen, mire az
est leborul.”
Vitéz Mihály botra köti
batyuját,
Úgy ballag a lármás
pércsi soron át.
Esti harang búsan
kondul,
Az öreg kollégiumbul:
Híres diák, nótás diák,
jójszakát!
Ahogy beér a Darabos
uccába,
Valahonnét nóta csendül
nyomába:
„Este jött a
parancsolat,
Violaszín pecsét alatt…”
Az ő kedves, szerelmetes
nótája.
Vitéz Mihály most a
fejét felveti,
Az a nóta annyi szépet
mond neki.
Hátra tekint nagy
kevélyen,
Az alkonyi fényességben,
Ott mered a kollégium, —
— neveti.
„Professzorok,
tógátusok, diákok,
Bánom is én, akármit is
csináltok;
Por lepi be írásotok,
Idő őrli tudásotok,
A feledés leselkedik
tirátok.
Ágálhattok,
szavalhattok, hiába,
Kiűzhettek százszor is a
világba,
Fakadhattok mérges szóra
—
Csak élni fog ez a nóta,
Míg tavasz lesz, s nyit
az akác virága!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése