2018. júl. 10.

Endrődi Sándor: Wagner „Tannhäuser”-éből




Tannhäuser

Bünös nem érzett még oly bánkodást,
Minővel én Rómába készülék.
Egy angyal volt az, ah, ki megtöré
Szivemnek vétkes büszkeségét!

Ő értte keresém az istent
S a megtagadott üdvöt ott,
Hogy könyeit megédesitsem
Miket érettem hullatott.

A vándor, kit tört szive vitt előttem,
Boldog- s vidámnak tünt fel énnekem:
Ha ő a rét lágy szőnyegére lépett,
Tövist kerestem én s metsző követ;
Ha ő a forrásviznél ujraéledt,
Ajkam sorvasztó napfényért epedt;
Ha ő imával szállt a távol égbe,
Az ég kedveért vért hullattam én;
Ha ő pihenni nyájas lakba tért be,
Én testem’ hóba s jégbe fektetém.
Hogy Olaszhonnak bájait ne lássam
Húnyt szemmel mentem át minden virányon.
Megtettem! s mindent ő érette tettem,
Hogy drága könyjét, ah, megédesitsem!
Igy értem Róma városába végre
S lerogytam ott a szentély küszöbére.
Viradni kezdett; zúgtak a harangok,
Bűbájos, rezgő dalok keltek szárnyra;
Mindütt örömzaj s alleluja hangzott,
Mert üdv s kegyelem szállt a sokaságra.
Ekkor látám meg őt, isten főpapját,
Előtte porba hullott mind a nép;
Ezren meg ezren nyerték el malasztját,
Ezren meg ezren föloldó kegyét.
Hozzáhatoltam én is, sirva, esdve,
Elmondám bűnöm’ térdeimre esve,
Elátkozám a vétkes kéjt, a vágyat,
Mit vezeklésem meg nem enyhitett
S ajkam vad kíntól égbe felkiáltott:
Atyám! irgalmat nékem és kegyet!

S ő, kit úgy kértem, igy felelt:
„Ha ily bűnös volt életed
S poklokban töltéd el javát,
Ha szived Venusért epedt:
Nincs ég, mely néked megbocsát.
Mint e bot, melyet tart kezem,
Nem hajt többé zöld levelet:
Ugy a pokolból sem terem
Üdvösség sohasem neked!”

Megsemmisülve, árván, félhalottan
Roskadtam össze. Hogy fölébredék
Éj volt köröttem s puszta semmiség,
Messzünnen hangzott lágy kegyelmi dallam:
Ah, mint utáltam most ez éneket,
Hazugság volt, mi benne reszketett,
Jégként metszette lelkem’ a dal át
S iszonynyal üldött magától tovább.
Hozzá menekszem, hol keblén, szivén
Magát a mennyet százszor érezém!

Ah, Venus, szivem’ ujra vonja
Szerelmed bűvös éjjele
Leszállok ismét udvarodba
Lelkem mosolygó fénye, te!

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 11. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. március 16.