2018. júl. 10.

Csokonai emléke és Kazinczy



- Kazinczy Ferenc kiadatlan levelei nyomán

I.


Egyik legszebb vonást ama nagy szellem földi életében, ki hazai nyelvünk, irodalmunk és főleg költészetünk e századbeli fejlődésének legtöbb sikerrel működő úttörője volt, bizonyára a minden kicsinyes féltékenységtől ment önzéstelenség képezte, mellyel kor- és pályatársainak neve, dicsősége iránt viseltetett. Megannyi bizonyságot tesznek erről nyomtatásban megjelent levelei, irodalmunknak e nemben legbecsesebb kincse, s még szebb világításban tüntetik fel Kazinczy jellemének e ragyogó tulajdonát ama kéziratban levő, még eddig kiadatlan levelek, melyeket ő egy erdélyi főúrhoz s legjobb barátainak egyikéhez, Cserei Farkashoz intézett. E leveleknek Csokonaira vonatkozó részét nemcsak irodalomtörténeti szempontból, de azért is méltónak tartjuk olvasóink figyelmére, mert közleményünket időszerűvé teszi azon körülmény, hogy a Csokonai nevével oly szorosan összefűzött Debrecen éppen ez idő szerint készül a Csokonai-emlék felállítása által tartozását leróvni.

Az 1805. év elején Csokonai verseinek kiadását tervelé Kazinczy, s eziránt bocsátott is ki egy előleges értesítést az olvasóközönséghez. Hogy ez minő fogadtatásban részesült, azt legjobban megítélhetjük egyik levelének*  (* Kelt Ér-Semlyén, 1805. márt. 31-én.) következő soraiból:

„Jelentésemet a Csokonai verseinek kiadása felől a távol lakók örömmel fogadták; kolozsvári professor Buczy Emil úr igen szép verseket külde ez iránt hozzám; vettem más levelet is egy Magyarországon lakó úrtól; és most Váradon egy ott lakó barátom szóval köszönte meg, hogy jelentésem által a Csokonai verseinek kiadására mások felett just szerzettem. Akik a mi Csokonainkat ismerik, azt mondják, hogy igazabban eltalált képét festeni nem lehet,mint az vala, amelyet én festettem az Ujság levélben. S midőn ezek így folyna, Jeruzsálem és az ő Írástudóji (Debreczent értem, az intolerantia műhelyét) kárhozatot kiáltanak reám, s meg nem foghatják, hogy miként vetemedhettem légyen annyira, hogy egy sírba szállott barátomat a Nemzet előtt misanthropiával és cynismussal piszkoljam? – A Bölcsek azt sem foghatják meg, hogy én miként tolám oda magamat kiadónak, nem is szólván előre az anyjával és testvérével, ha az nekik tetszene-e? Ezek a Bölcsek tehát abban az egész jelentésben nem a totus habitus orationis-t, hanem csak két szót láttak. – S ha jól van-e ez így? – Osztán a két görög szó alatt nem francia értelmű mysanthropiet és cynismust értettek, hanem Timonhoz illő embergyűlölést és kutyához illő mordacitást. S mi hát az a mysanthropia, amiből emberszeretet sugárol, mi az a cynismus, amiből aestheticai lélek látszik? Ki szerette úgy az embereket, s ki volt mégis inklább mysanthrop, mint Rousseau? Kinek írásain, kinek magaviseletén volt valaha több cultura (nem értem a conventionalist), mint a Rousseau-én, és kiben volt több cynismus? A Csokonai rendetlen, gondatlan, plánum nélkül való, kevéssel megelégedni tudó, hiú fényt kerülő, nemes tettek, szép munkák által kijegyzett élete kinek hasonlított inkább életéhez, mint a Rousseauéhoz?  Én bizonyos vagyok benne, hogy ha megdicsőült barátom az árnyékok országából hozzánk feltekinthetne, kedvesebben fogadná azt az áldozatot, melyet sírján neki benyújtottam, mint azokat a nyavalyás magasztalásokat, melyek által némely barátja nem őtet tisztelte, hanem magát tette nevetségessé. – Ami a másik vádat illeti, arra én csak a competens Bírók előtt tartozom felelni. A megholt író munkái nem az özvegy vagy árvák tulajdona (nem a nyereséget értem, hanem a munkát magát), hanem a nemzeté, s a kiadásra annak van jussa, aki azt legalkalmatosabban teheti, azaz: Der das ganz in dem Geist des Schriftstellers machen kann. Én Csokonainak személyes barátja voltam s úgy tartom, hogy studiumunk megegyezett; azt pedig immodestia nélkül mondhatom, hogy Debrecenben nincs senki, aki az ő munkáit úgy tudja kiadni, mint én. Csokonainak némely munkái oly szépek (ilyen a három ódája a Lepéhez, Reményhez és a Szemrehányás), hogy a magyar Literatura sohasem fog arra a fő grádicsára fellépni, amelyben azokat a csudálás nélkül olvashassák. De Csokonainak, mint Bürgernek a német poéták közt sok darabjain kitetszett, hogy ő nem mindég forgott szép társaságokban. Az efféle darabosságokon segíteni kell. S azok segítsenek-e, akik még durvábban szólanak?- Íme, ki van adva Diaetai Múzsája, Tavasza, Dorottyája, Anacreoni Versei, Lillája és Rhédeiné felett elmondott versezetje. Aki igaz ízlettel bír, látni fogja, hogy abban sok mázolás van. Ha én majd megjelenendek az én Csokonaimmal, ítélje meg a világ, ha praefidentia volt-e hirdetésem, melyről még csak azt jegyzem meg, hogy az anyjának nem vala híre nélkül. Nagy Gábor barátunk azt állítja, hogy az auctorokat változtatás nélkül kell kiadni. Azt tartom én is, de úgy értvén, hogy az „auctorokat” alatt az auctoroknak tökéletesen elkészített munkájokat kell érteni, nem pedig, azokat, amelyek

de domini funere rapta sui.

Aki a megholtnak halála után azt cselekszi, amit a megholt maga fogott volna velek tenni, ellenem vét. A Nagy Gábor kívánsága szerint kiadott munka instructiv lehet az új Íróknak, mert azt, akit tisztelnek, a maga individualitásában látjuk; de az olvasó publicum nem azt a Csokonait óhajtja látni, aki volt, hanem azt, akit mocskain való felakadás nélkül láthasson.”

Valószínűleg e sorok keltették fel a nemes gondolatok iránt fogékony Cserey Farkas lelkében azt az eszmét, hogy Csokonainak emlék állíttassék. Cserey közlé terveit Kazinczyval, kinek Kázmérról, 1805. aug. 15-ről keltezett válaszából kiemeljük a következőket:

„Amennyire ugyan tudom, még egy írónk sem tiszteltetett meg illy tisztelettel; nem csak poétára, nem csak magyarul íróra czélzok itt. Ha tehát ezt dobra verés mellett cselekesszük, félő, hogy egy részről az ujságlevelek Censora, más részről a (Horatius szavaként) genus irritabile vatum et scriptorum tétetik figyelmessé, és elrontjuk a mit akarunk. Fogjunk hát másképpen hozzá. Dobraverés nélkül szedjünk össze mintegy száz forintot e célra, s ne szólljunk senkinek mindaddig, míg a Cippus felálland a sír felett. Száz forinttal azt felállithatjuk. Faragott követ reá csak azért sem kell tenni, mert azt Debreczenbe, a hol becses a kő, bizonyosan sacrilegus kezek fogják illetni. A téglát meghagyják, s könnyebben reparáhatják. Az én ideám az, hogy vagy egy simplex piedestal állíttassék Csokonainak, vagy egy római ízlésű cippus. Themistoclesnek Athenában egy simplex négyszög állittatott. – A genus irritabile scriptorumtól sok akadályt várhatni.”

„Arra - így ír egy hóval később* (* Kázmért, 1805. oct. 7-én) Kazinczy -, hogy Csokonainak emlékezet-követ emeljünk, nem kell sok. Kevésbe fog kerülni, mert azt kell vennünk eszünkbe, hogy az a debreceni temetőben álland, a hol ha márvány vagy Sandstein lesz a monumentum, vagy fa, soha sem fog perennálni. A téglát megkimélik. A fát a debreczeni temetőkből ellopdossák, lehasogatják a kemény tél napjaiban a fa nélkül szükölödők, hiába minden tilalom, minden vigyázás. A kő és márvány pedig Debreczenben olly becses dolgok, hogy azt hiába igyekeznénk ólommal és vas kapcsokkal oda csiptetni; talán még az első esztendőben letördelnék, levájnák róla. De ellenkező itéletben vagyok a Platanus és populus italicak iránt is.* (* Cserey hat ily fával óhajtotta volna az emléket körülvétetni.) Az aestheticai unitas hat fa helyett eggyet kiván. A Platanus hamar kivész a hidegben. Példák bizonyítják. Osztán ez a szép fa bizonyosan zsákmányává lenne a zsiványoknak, ha megmaradna is. Én azt tartom, hogy az egy babyloniai fűz elég lenne a monumentumhoz,s az a gondolat, hogy ennek ágát religiosus tiszteletből is sokfelé fognák elhordani szaporitás végett, még inkább tüzel ennek tanácslására. A populus italica Debrecenben vesztegetve áll mindenfelé, s elvesztette az ujság kecsét (Die Reize der Neuheit). Osztán Csokonai szorosan fekvén mások közt, ezek a populus italicak és a platanus másoknak lennének tiszteletökre. Térek a Medenczére, melynek megcsináltatását igérni méltóztatol. A halotti Medenczéknek szorosan antik rajzolatok szerint kell készülve lenni, különben megbántják a szemet. Ezeknek egész gyüjteményét adta ki Hamilton Nápolyban. Ezek közül kellene választani eggyet, és megfaragtatni minden változtatás nélkül, sőt azon szoros parancsolattal, hogy a modulusok minden részeiben szentül observáltassanak. Csokonai poéta volt, és felcser fija volt. Mint poéta és felcser fija, czímer kevélységére sem nem vágy, sem számot nem tarthat. Annak tehát a Medenczéről egészen el kellene maradni. Ha boglár hagyatik ott, abba a czímer helyett egy lepét (Schmetterling) kellene metszetni, mely jelentené 1) Psychét, azaz a lelket, 2) a Csokonai költeményét a lélek halhatatlansága felől, 3) gyönyörű dalát a Lepéhez (Pillangóhoz). Szeretném, tisztelt barátom, ha ezen criticáim előtted javallást érdemelnének. Én ezt iratnám a táblára

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
                                                        a homlokköre
             HAMVAI
                   -
Született…   Megholt…                            az egyik oldalra

ARKADIÁBAN ÉLTEM ÉN IS!     a másik oldalra.

Horatz azt kívánja, hogy a mi tetszeni akar, légyen simplex duntaxat et unum. Jaj azoknak a czifra sírköveknek, melyek hosszasan magyarázzák a megholt érdemeit. Ki volt legyen Csokonai, mindig tudni fogja a maradék. Az a „et in Arcadia ego!” – igen jól illene sírkövére, meg érdekelve fogna az olvasó eltávozni sírjától. Ez aránt hosszasan levelezhetünk. Aprilisban hozzá foghatnánk a kőrakáshoz. Gyüjtök költséget én is.”


II.

Barátjához intézett későbbi leveleiben ismételve visszatér Kazinczy  a Csokonai-emlék tervére, értésére adván Csereynek, hogy arról hírlapilag felszólítást fog közzétenni.

„A Csokonai monumentuma eránt – így ír Ér-Semlyénről, 1806. máj. 19-ről – nemsokára meg fogod kapni a rajzolatot tőlem, de azt declarálom, hogy Tied levén a szép gondolat. Tiednek kell lenni z egész dicsőségnek is érte. Az Ujság Írónak én irom meg a dolgot, mert már most látván, hogy Bécsben Magyar nyelv Prof. van az Universitásban, s hogy Herczegeink Magyarul tanulnak, nem szükség lopva tennünk a jót. Én irom meg, édes barátom, s örvendek, hogy erre kiválasztottál.” – „Csokonainak sirköve eránt – olvassuk egy későbbi levélben* (* Széphalom, Szent Ignácz napján 1806.) – a tudósitást Kultsár leveleiben fogod olvasni. Meg akarnám azt neked küldeni, de az juta eszembe, hogy annál kedvesebb lészen a meglepés, ha azt mingyárt nyomtatásban olvasandod. Várd tehát azt a napot, a melly azt hozzád is elviszi” – „Örvendek, édes barátom- írja Kazinczy ugyanazon év sept. 23-ról – hogy a Csokonai sirköve eránt tett jelentés megnyerte javallásodat. Most ismét ment egy hosszacska Aufsatz Kultsárhoz a Csokonai sirköve eránt. Debreczen nem tudja, mit akar a márványon az Arkádia? s csak azt tudja, hogy Calepinus azt mondja felőle, hogy az derék marhalegelő volt, kivált szamarakra. Azt feleltem nekik, hogy miért nevezi hát Virgil a két kedves éneklőt: Arcades ambo? Miért Arcadok az olaszországi, poézist tárgyazó Társaságok tagjai? etc. Igy értem Schillerre, Poussinra.”

Későbbi leveleiben az általa megindított gyűjtés eredménye – s a terv gyakorlati kivitele felőli nézeteiről is tudósítja Kazinczy barátját. „Kikerestem – úgymond* - az Ujságlevelekben a Csokonai sírköve eránt való jelentést. (* Széphalom, sept. 25. 1806.) Van benne, mégpedig nem egy-két szó, amit most másképpen írnék: de meg lévén írva, hadd álljon! Barátságunkat is hirdeti, hirdeti azt a tekintetet is, amellyel erántad viseltetem, s tudatja a Puclicummal, ki fija, veje, testvére vagy, az pedig valóban nem kis ok a dicsekedésre – az eszes dicsekedésre, és spargit semina virtutis. me Kultsár tapsoló örömmel vette a tudósítást; azt mutatja a mellé tett Jegyzés és vers, melly, úgy vélem,  a Virág Benedek verse. Debreczenben négy ember 20 frtot, Fabchich maga 5 frtot, egy valami Nagy János 1 ftot conferáltak. Azon Magyarázatomban, melly most van talán sajtó alatt, gr. Ráday Pál, Mocsári Antal és gr. Desőffy Jósef barátaimnak neveiket tettem még a Collectoroké közé. Meglátjuk Aprilisig mi jő be. Akkor igen szeretném, ha a Debreczei vásárra megjelennél, s egy Gyülést vagy vacsorát tartanánk, hol én egy Elogiumot olvasnék fel Csokonaira, s megszabnám az ő poétai és emberi becsét. Ez sok jót fogna szülni, s halhatatlanná tenné nevedet, s fentartaná barátságunk emlékezetét, melyet, ugy szem azt az én Csereym felől, hogy ő nem néz kicsinységnek; én ugyan ugy nézem, mint igen nagyot. Akkor számot adnánk a bejött pénzről, Kis Imre barátunkra biznánk a munka véghez vitelét, s az első követ a fundamentomba te tennéd le. A dolog emlékezetét fenntartaná azon editionak praefatioja, mellyet a Csokonai verseiből én tennék. Azonban, édes barátom, azon Károlyban lakó Bitterwasser vagyis micsoda Istenkáromló nevű német Architectus hadd tenné meg a rajzolatot az állitandó oszlophoz. Altichierot közlenéd vele, és hagynád meg neki, hogy ne czifrázzon. Je einfacher, desto schöner. Alle Lezénen, Capitäler, dorische Verzierungen sollten wegbleiben. Osztán meg kell gondolni, hogy azon a helyen marha is fog legeltetni; hogy azt öszve tördösik; ha drága kő lenne, ellopdossák. A márványtábla csak olly nagy legyen, hogy az Ujságban levő irás férjen fel reá.”

Kazinczy hírlapi felszólalásai, s főleg azon nem egészen indokolt kíméletlenség, amellyel Debrecen felől nyilatkozni szokott, egész tollharcot idéztek elő,mely, mint jellemző s eddig ismeretlen adalék a kor történetéhez, kiválóan érdekelheti az olvasót:

„A napokban – írja Kazinczy Széphalomról 1806. sept. 30-ról – itt volt Nagy Gábor úr Debreczenből. Előhoztam Kis Imrét neki, ha válaszomért nem neheztel-e? Azt felelte, hogy nem épen; de ez azt jelentette, hogy igen. Mondtam neki, hogy róla nem tehetek. A ki engem tudatlanabbnak gyanit, mint vagyok, köszönje magának, ha osztán azt veszi feleletül, hogy ő tudatlanabb, mint maga hitte magáról. Nagy Gábor tudta az Et in Arcadia ego történetét és értelmét, látván nálam a Laudon Annálisaiban, s mondta nekik, hogy képzelhetetlen gyengeség a hamvain való felakadás azért, mert ma temetnek, és nem égetnek, s igaznak lelte egyéb czikkelyeit is feleletemnek: de még ő is ellenkezik a hely czikkelyében, s mondta, hogy ez eránt hozzád, édes barátom, irt – Nálam levén Nagy Gábor úr, mondta, hogy az a debreczeni lélek irtóztató lélek, és megvallotta, hogy azt levetkezni lehetetlen; úgy hogy ő tudja, hogy az ő benne magában is sokszor tudta nélkül üti ki magát. Valóban ez, hogy Nagy Gábor úr, a ki nekem barátom, ebbe ártja magát, és nem nekem ir, a ki a Jelentést tette, és a kivel szorosb barátságban van, mint Veled, eggyik jele a Debreczeniségnek. Ki vagyok, mi vagyok, én mindent tudok, nekem mindenben van helyem, és ezt vagy amazt én szint úgy tudom, mint a ki azt különös studiummal tanulta: ez Debreczeniség. – Kérdtem tőle, megvallom, egy kis megbántódás érzésével, hogy ha tehát nem a sirnál kell neki lenni, hol legyen? az utczán? Azt felelte, hogy az sok volna Csokonainak, és azt remélni nem lehet. Hát a Nagy Erdőben? Megvallotta, hogy az is sok volna Csokonainak, és hogy azt sem lehet reményleni. Hát hol? Bibliothecában? S azt hiszi az úr, hogy a debreczeni Bibliothecában az irigység vandalismusától bátorságosabb lesz a kép, mint a sirnál? Nem, ugymond, de a Széhenyiében? Ugy, kérdém én fulánkkal; hiszen ha ott kell, csinálja hát Széchenyi, mi pedig tiszteljük meg azt a szent helyet, és tegyük azt örökké tiszteletessé, a hol egy jó ember fekszik. – Ugyde elrontják, két esztendő alatt semmi sem lesz belőle. Jó, mondám, de legalább mi megtettük, a mi rajtunk állott, és ha elhordják is némelly darabját, legalább a ruderája meglesz, s az perennizálni fogja mid a Csokonai emlékezetét, mind a Cserei patriotismusra buzditó tettét. S nem lehet-e reá calculalni, hogy lesz ismét egy Cserei, a ki az oszlopot renoválja? Az oszlop felállitása után ismét hir tétetik a dologról az ujságban, a Csokonai emlékezetére felolvastatandó Elogium kinyomattatik, a kő figurája rézbe fog metszetni az Elogium elébe, s igy a dolog emlékezete örökké valóvá tétetik, s ez Csokonainak elég áldozat. -  - Minden városok közt Debreczen, s minden helyek közt az ő sirja kivánja ezt a tiszteletet."

„Mondottam neked – olvassuk egy későbbi levélben -, de tudod a Nagy Gábor leveléből is, hogy Debreczen mint akarja felforgatni igen szép plánumodat. Semmi sem jó, sem a hely, sem a forma, sem a felyülirás. A Bölcsek! hogy nekünk az ollyat Debreczentől kell tanulnunk! Nagy Gábor már jobb akart lenni náloknál, s tudta, hogy valakinek a sirjára már irták az Arcádiát etc., de jobb, legalább sokkal jobb náloknál csakugyan nem volt. Ő azt óhajtotta, hogy a Monumentum a Széchenyi Bibliothecájába állittassék. Vallyon mit mondana most, ha Consiliarius Vay Józseftől azt hallaná, a mit a napokban tőle én hallottam, hogy a Széchenyi Bibliothecájának már helye sincs, mert azt az épületet, a mellyet az Udvar e végre rendelt, tőle ismét elvette, ugy hogy most már kénytelen a Gróf házat venni a Bibliothecának. Ezen ugyan örvendek. Nem kellett volna az Udvarnak adni a Bibliothecát nem tudom micsoda végből, s elkerültük volna, hogy bizonyos munkák megtekinthetlenekké tétessenek. – utolsó postával Fő hadnagy Fazekas urnak vettem levelét; megtámad, hogy miért bántom én Debreczent azon felsóhajtásimmal, melyekkel Debreczenbe irt leveleim eltelve vannak? s azt mondja, hogy én mindazt, a ki az én cselekedeteimet rostálni, s azokban hibát csak képzelni merészel is, Debreczeninek tartom, az az bántásim tárgyává teszem. Legszebb az – csak képzeld! – hogy azt mondja, hogy a Debreczen megtámadása olly gyerkőczség, mint midőn valamelly oskolába járó gyermek valakinek a háza fedelére gyülölségből vagy utálatból hajigál, s annak az udvarát a lehullott nád teremorájával bészemetezi. Ismered az embert, s a mit itt irok, annál interessánsabb lészen előtted. Feleltem, hogy az ellenkezést, midőn nem leczkéző hanggal mondatik, minden értelmes ember eltüri, s megbántásnak nem veszi; de a leczkéző hangra, kivált midőn a leczkézés oly nevetséges, mint az volt, a mellyet nekem Debreczen adott az Arcadiáért, hamvaiért, Római simplicitású kőért etc., a maga érdeme szerint felelhet az, kinek a leczke adatik. A gyerkőczségre pedig igy feleltem: Fő hadnagy úr azt, hogy én Debreczent a Kis Imre urnak adott válaszban felsóhajtásimmal bántom, gyerkőczi vásottságnak nevezi, mint midőn az a más háza fedelére gyülölségből vagy utálatból hajigál, s az udvart a más teremorájával beszemetezi. Én az urat oly culturájú embernek ismerem, a ki, ha én valóban ily pajzán s vásott gyerkőcz volnék, a Buberey-t nekem s akárkinek másnak nem lökné oly minden tartózkodás nélkül az orra alá! Most pedig, midőn cselekedetem nem gyerkőczi házfedélhajgálás, hanem azzal való szabadon szóllás, a ki engem arra provocál, és gondolt tudatlanságaimat velem éreztetvén, arra kénszerit, hogy én emlékeztessem, hogy a tett Criticák Debreczennek climájától jönnek, most, mondom, azt nem nézem egyébnek, hanem Debreczenismusnak, s minthogy annak nézem, nem látom méltónak, hogy azt nehezen vegyem. Debreczentől az ily dolgok kitelnek. – Mit mond erre Fazekas Mihály, azt én nem tudom, De magának köszönje, ha fáj.

Kis Imre gyüjtött 20 frtot, Fabchich 11 frtot – 31 frt. Fabchichnak neve fordulván elő, jelentenem kell, hogy Fazekas a levelében, mellyet leirnék, ha megérdemlené, nékem 4 kérdést tészen. – A hárma az Arcadiát illeti: 1) hogy az et in Arcadia ego nem inkább azt jelenti-e, - hogy én sarcophagus (szóról szóra görögül testevőt teszen) is ezen a szép tájon állok, mint azt, hogy a benne fekvő is Arcadiában élt; s azt veti mellé, s azt veti mellék, hogy ő, Fazekas, nem láthatja által, hogy azt igy lehessen forditani: Én is Arcadiában éltem. – S ki tehet róla barátom, hogy azt Fazekas úr át nem láthatja? – 2) Kérdi, hogy ez nem lesz-e Plágium? Feleltem, hogy nem; épen úgy nem, mit midőn a Classicusoknak valamelly szép mondása előhozatik; sőt az eruditus olvasó, ha sírkő elébe jut, s ott az irást megpillantja, édes fantaziába fog vissza emélkeztetni. – 3) Azt mondja, hogy az Auch ich war in  Arcadien geboren–t nem igy kell forditani: éltem én is, hanem születtem én is! Mondom, mondom! És még is leczkéznek. A szót nézik, nem az értelmet. Hiszen Schillerben az ott születés alatt az ottélés értettetik. Osztán ugy a hogy én forditottam, vers a sor: 
 Ugy a hogy azt Fazekas mondja, nem volna vers:
* (* A negyedik kérdést, mint tárgyunkhoz nem tartozót, mellőzzük.) Ne rettenjünk el édes barátom, sőt ingereltessük magunkat a feltétel végrehajtására. Jól van meggondolva mind a hely, mind a forma, mind a felyülirás. ha ürességet kapok, magam teszem meg a rajzolatot, s beküldöm hozzád. Ha jónak leled, maradj meg mellette, ha nem leled jónak, csináljon mást Tieftrunk vagy kicsoda Károlyban.”



Fazekas Mihály észrevételei ellen Kultsár István „Hazai Tudósitásai”-ban, mely körül akkor leginkább csoportosultak irodalmi erőink, szintén felszólalt Kazinczy.

„Mit szólasz – kérdi barátjától* - Magyarázó Jegyzéseimre, mellyek a Kultsár ujságainak XXX-dik levelében jelentenek meg? (* Ujhelyi borházamban, oct. 21. 1806.”) s mit gondolsz, mit mond arra Debreczen és főhadnagy Fazekas Mihály úr? Meggondolva irtam, a mit irtam, illetlennek tartom magamhoz a gorombaság-tételt, és mondást; de valamint Wesselényi szólott, a mikor kellett, a Diétán élesen is, ugy mertem azt én itt, impertinens emberekkel levén dolgom, a kik a magok elhittségekben fel nem teszik, hogy esze és tudománya másnak is lehessen, s mindég praeceptoroskodnak, holott nekik kell abban a dologban, a melyben szóllanak, hogy az ő gondolatjok süljön el, ellenkeznek a más gondolatjaival, s azokkal a kritikákkal azt cselekszik, hogy contribuálni osztán senki sem fog. Ezen utolsó czikkelyben maga Nagy Gábor sem tiszta.Ellene szegezte magát a sirkőnek azon tekintetből, hogy ott a vandalismus mindent elpusztit, s azt sürgeti, a mit soha el nem ér, hogy Bibliothecában állittassék neki emlékezetkő. Mi pedig menjünk elrettenthetlen lépésekkel czélunk felé.”

Molnár Antal

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 14., 15. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 8., 16.