Bíró Lajos: A nézőtér

Rábay a vonattól a szállodába hajtatott.

- Itthon van még Udvardi kisasszony? – kérdezte a portástól.

- Igenis. Most rendelt kocsit, hogy átmenjen a színházhoz.

Rábay felment a szobájába, azután átküldte a pincért az emelet túlsó végére:

- Jelentse be őnagyságának báró Rábay Pétert.

A pincér futva jött vissza.

- Őnagysága kéreti a méltóságos urat.

Rábay átment. A lány felöltözködve állott a szoba közepén és a kesztyűjét gombolta.

- Jó estét Péter – mondta -, hát mégis eljött.

Rábay megcsókolta a lány kesztyűtlen balkezét és mosolyogva válaszolta:

- Nem bírtam ki. Ha januárban Aradra megy, oda is elmegyek. Debrecenbe is. Ha Ausztráliába megy, oda is.

- Jól van – mondta mosolyogva a lány -, majd szólok annak idején. Most kegyelemben elbocsátom. Megyek a színházba. Előadás után együtt vacsorázunk.

Rábay újra kezet csókolt; kimentek a folyosóra; a leány lefelé indult a lépcsőn, azután visszaszólt:

- Igaz, rezerváltattam magának egy jegyet, a pénztárnál megkapja.

Mosolygott, azután lement a lépcsőn. Rábay utána nézett, rákönyökölt a lépcső korlátjára és a lépcső szőnyegét bámulta egy ideig. Azután rázogatta a fejét és bement a szobájába átöltözködni.

- Tudta, hogy eljövök – mondta magában. – Tudja, hogy szeretem. Nagyon tudja. Nagyon szeretem.

Fanyar kedvvel sétálgatott a színház előtt, azután kiváltotta a jegyét és beült a nézőtérre. Az emberek gyorsan gyülekeztek; hamar megtelt és jókedvűen zsibongott a színház; Rábay rosszkedvűen és haragosan nézegette az embereket és fájt neki, hogy a lány mindenkié, éppen annyira a szomszédjáé, mint az övé.

Előadás után együtt vacsoráztak a lány szobájában. Rábay rosszkedvű volt.

- Mi baja? – kérdezte a lány. – Sajnálja, hogy eljött? Nem tetszettem?

- Elragadó volt – mondta Rábay őszintén. Ezek a budapesti direktorok szamarak, hogy a régi darabokat nem játszatják. Soha olyan megható és édes Nebántsvirágot nem láttam, mint maga. De minél szebb maga, annál jobban fáj nekem…Maga mindenki számára szép… És az én számomra ne jobban, mint akárki más számára.

A lány vonogatta a vállát. Rábay később ezt mondta:

 - Igaz, megvettem azt a csatot, amelyik úgy tetszett magának. Tessék.

A lány kezébe vette a rubintokkal kirakott nehéz arany csatot, megnézte, mosolygott és kezet nyújtott Rábaynak.

- Köszönöm – mondta -, maga igazán nagyon kedves.

- Rábay megcsókolta a kezét. Vacsora után beszélgettek még, azután éjféltájban felállott a lány.

- No, most menjen aludni – szólt nagyon kedvesen.

Rábay felállott, vette a kalapját és ment aludni.

Másnap este Szép Helénát játszott a lány. Rábay megint fanyar kedvvel ment a színházba, bosszankodva méregette az embereket, de amikor a függöny felment és a lány megjelent a színpadon, elfelejtette a bosszúságot. A színházban is halálos csend lett, mindenki elhallgatott, ezer ember ámulta lélegzet nélkül a lányt. A görög királyné fehér ruhája volt rajta, a karja, a nyaka és a melle meztelen volt és a hasított ruhán át kilátszott a lábának –vagy a trikójának – a fehérsége.

Rábay érezte, hogy körülötte még fészkelődni is elfelejtettek az emberek, érezte az egész színház nagy visszatartott lélegzetét, érezte a szomjas, tüzes, nagy pillantást, amely ezer kigyúlt szemből árad rá a lányra. Izgatott lett. Haragot érzett az emberek ellen; felháborodást; de valami büszkeséget is, valami különös, fészkelődő, kiabálni vágyó büszkeséget… A lány lemosolygott rá és neki forró lett a feje és száraz lett a torka.

Előadás után együtt mentek ki a vasúthoz. Beültek a fülkébe, a lány rendezgette a fekvőhelyét, Rábay nézte, azután megszólalt és izgatottan reszketett a hangja:

- Anna… nagyon szeretem magát…

A lány féloldalt mosolygott:

- Tudom.

- Nem… Anna… ne tréfát. Hát maga?

- Én is szeretem magát.

Visszafordult a takaróját megigazítani. Rábay melléje lépett és megölelte.

- Na! – mondta a lány és le akarta fejteni a kezét.

- Anna – szólt Rábay remegve -, akar a feleségem lenni?

A lány engedte, hogy megölelje, odanyújtotta neki az ajkát és nyugodtan válaszolta:

- Igen.

… Másnap összevesztek. A lány azt mondta, hogy ő tovább akar játszani, Rábay kijelentette, hogy nem engedi.

- Féltékeny? – kérdezte a lány.

- Nem. De nem engedhetem, hogy az én feleségemet mindenki tüntetlenül bámulja meg. Ha az utcán nézne valaki úgy magára, akkor felpofoznám. Agyonverném. Nem akarom tűrni a színházban sem. Azt akarom, hogy az enyém legyen. Csak az enyém. Minek akar játszani? Pénzre nem lesz szüksége, azt tudja. És ott élünk, ahol akarja.

A lány ragaszkodott a színházhoz, Rábay tiltakozott ellene, összevesztek és – Rábay elment. Másnap nem jött. Levelet írt:

- Ha szeret – írta -, lemond a színpadról.

A lány egy hét múlva megírta neki, hogy beleegyezik az akaratába. Lemond a színpadról. Rábay ekkor visszajött hozzá és készültek az esküvőre. A lánynak még a ruháit, a kosztümjeit is el kellett adnia, Rábay semmit sem akart tűrni, ami a színpadra emlékezteti.

Az esküvő után elmentek Medgyesre, a Rábay kastélyába, onnan két hét múlva utazni indultak. Félévig utaztak, azután hazajöttek Budapestre, innen tavasszal megint elmentek Medgyesre. Az első hónapjaik boldogok és vidámak voltak. Rábay mámorosan élvezte az asszony birtokát, gyönyörűséggel, megelégedetten, büszkén szerette és az asszony is jókedvű volt és hálás volt hozzá. Az asszony nem is változott meg, csendesen, nyugodtan, megelégedetten élt, élvezte a helyzetét, a vagyonát, a férje szerelmét. Rábay azonban a második év elején megváltozott, megzavarodott, elszomorodott. Az asszonyt éppen úgy szerette, mint azelőtt érezte, hogy bent a szívében éppen olyan gyöngéd szeretet van az asszony iránt, mint azelőtt; az asszony okos is volt, jó is, kedves is, soha egy percre sem adott rá okot, hogy megvonja a házasságot. De amikor az asszonyra ránézett, mégis valami hiányosságot, valami hidegséget, valami idegenséget érzett. Sokszor nézte meg az asszonyt. Megnézte figyelmesen. Végignézte kutató szemmel. Nem olyan szép már? Elvirágzott volna olyan fiatalon? Mi az, ami nincs rajta? Mi az, ami hiányzik róla?

Nem tudott magának válaszolni, de érezte, hogy lehűl. Érezte, hogy meghidegszik, lassanként közömbössé válik az asszony iránt. Nemsokára terhére lesz.

Mindennap rosszabb lett ez a helyzet. Az asszony észrevette a férje elhidegedését, kedves volt hozzá, iparkodott visszahódítani, szép akart lenni, kívánatos akart lenni, de az igyekezete csak arra volt jó, hogy Rábay észrevegye, bosszankodjék rajta, dühbe jöjjön rajta és annál nagyobb felindulással és ellenkezéssel forduljon el az asszonytól. Maga Rábay sajnálta a régi tüzes szerelmét, siratta, kívánta, visszaóhajtotta, de hát néha megpróbálkozott a felidézésével és próbálta az asszonyt a régi szemmel nézni és próbálta benne gyönyörűségét lelni, a vége az volt, hogy kelletlenséget és fanyarságot érzett.

Hallgatva, csendesen és rosszkedvűen éltek egymás mellett. Kímélték egymást, de mindig kitörőben volt közöttük egy elfojtott harc és állandóan köztük lappangott a szakítás.

Egy júniusi napon vendégeik érkeztek. A medgyesi kaszinó háromtagú küldöttsége. A kaszinó nyári mulatságot rendezett a Fehér Kereszt javára; ha a méltóságos asszony kegyes volna segítségére jönni a nemes törekvésnek, ha fel akarná karolni az árvák ügyét, ha ragyogó művészetével a táncmulatságot megelőző hangversenyen néhány dalt akarna elénekelni…

Az asszony ránézett a férjére. Rábay mozdulatlan arccal ült.

- Ha a férjem megengedi, uraim, akkor szívesen – szólt az asszony.

Az urak odafordultak Rábayhoz.

- Méltóságos úr… könyörgünk…

- Kérem – mondta Rábay közömbösen -, nekem semmi kifogásom nincs ellene.

Az asszonynak fájt ez a közömbösség. – Nem törődik már velem – gondolta. Összeszorult a szíve, odamosolygott az urakhoz és megígérte, hogy énekel.

Rábay nagy utálattal ődöngött a kaszinó nagytermében. A feleségét bent hagyta egy másik szobában és unatkozva várta, mikor kezdik a hangversenyt. Egy hosszú és kétségbeejtően unalmas félóra után végre megkezdették.

Rábay be sem ment a terembe. Megállott egy oldalajtóban és onnan nézte a szereplőket. Különböző programszámok után végre az asszonyra került a sor. Az asszony fellépett a pódiumra. Rábay közömbösen nézett végig rajta. A teremben egyszerre halálos csend lett. Rábay felkapta a fejét és körülnézett. Mit hallgattak úgy el? A fészkelődést is elfelejtették.

Nyitott szájakat látott a teremben, tág, bámuló és lassan felgyulladó szemeket. Felnézett a pódiumra. A felesége nyaka fehéren világított feléje a kivágott ruhából. A szőke haja lágyan, aranyosan, hullámosan ereszkedett le a nyakára. Szép asszony. És a teremben milyen halálos csend van.

… Tapsoltak, az asszony énekelt még, azután táncolt és egy óra tájban indultak haza. Beültek a hintóba. Az asszony belebújt a gallérjába, hátradőlt, nézte a világos, csillagos eget és hallgatott. Rábay is hallgatott. A kocsi lassan, puhán gördült velük hazafelé. Rábay egyszerre megmozdult, közelebb húzódott az asszonyhoz, bedugta a kezét a gallérja alá, megfogta az asszony meztelen karját és magához szorította. Az asszony meglepetve rándult végig, felkapta a fejét, azután átengedte a karját és hallgatott.

Egy hét múlva bement a férjéhez. Levél volt a kezében.

- Péter kérem – mondja -, ne haragudjon, ne tiltakozzék, ne szóljon semmit… A jövő héten játszom az Új Dalszínházban. Egyelőre csak egyszer. Szép Helénát. A többit majd meglátjuk. Itt az igazgató levele. Jótékony célra. A színésznyugdíjintézet javára. Kérem, kérem, ne szóljon most semmit. Az előadás után mondhat, amit akar, csinálhat,amit akar, megbüntethet, elhagyhat, elkergethet, - most ne szóljon semmit.

Rábay nem szólt. Dacosan összeszorította a száját és vállat vont. Az asszony intett:

- Helyes. Most egy szót se. Holnap utazom Budapestre. Akar velem jönni?

- Nem.

- Kérem, jöjjön velem. Kísérjen el.

Rábay fanyarul beleegyezett, hogy jó, vele megy, elkíséri. elkísérte, gondoskodott róla, udvariasan kiszolgálta és ellátta, az előadás előtt való napon azután megmondta, hogy a színházba azonban nem megy el.

- Kérem – mondta az asszony, jöjjön el.

- Nem.

- Kérem. Nagyon kérem.

- Nem. Nem akarom magát ott látni.

- Kérem. Könyörgök, jöjjön el. Ezt az egy kérést még!

Összekulcsolta a kezét, szinte letérdelt. Rábay végre haragosan, dühösen, toporzékolva igent mondott. A színházba méreggel teli szívvel indult. Eddig sohasem merte végiggondolni a legbántóbb gondolatot,amely az elméjében bujkált; most végiggondolta, szavakba foglalta, kimondta, maga elé suttogta:

- Nem kellett volna elvennem. Nem úrinő. Komédiásfajzat.

A nézőtérre az utolsó másodpercben ment be, hogy ne lássa senki, és hogy ne lásson senkit. A nézőtér lámpái már kialudtak, behúzta a nyakába a fejét, besurrant a helyére és leült.

Felment a függöny. Rábay kényelmetlenül érezte magát. Nem mert körülnézni, hogy ismerőst ne lásson; nagy harag dühöngött benne, utálta az embereket, akik körülötte voltak és undorodva, meredten, értelmetlenül nézte a színpadot.

A nézőtéren egyszerre zúgó taps harsogott fel, a színpadon virágok, koszorúk jelentek meg, a padlásról rózsalevelek hullottak le, éljenzés, dobogás, üvöltözés, bravózás dübörgött át az egész nézőtéren: - megjelent az asszony, szép Heléna, a görög királyné fehér ruhájában, a karja, a nyaka és a melle meztelen volt és a hasított ruhán át kilátszott a lábának – vagy a trikójának – a fehérsége.

Rábay ijedten, elkábítva, megdöbbenve bámult fel rá. Az asszony hajlongott és mosolygott, a taps, az éljenzés,a dobogás, az üvöltés egyre zúgott, az emberek mintha mind meg lettek volna őrülve, az asszony pedig hajlongott és mosolygott. Rábay kiegyenesedett, félénken nézett jobb felé, azután bal felé, senki nem vette észre, mindenki a színpadra bámult és tapsolt és tombolt. Rábay zavarodottan fordult vissza a színpad felé; az asszony ott állott a hasított ruhában, meztelen nyakkal és mosolygott.

A taps azután elhalkult. Csendesség lett. Nagy halálos csend. Az asszony énekelni kezdett, azután járkált, beszélt, nevetett, ölelkezett, játszott és Rábay meghökkenve, elkábultan,kiszáradó torokkal nézte.

A függöny lement, újra őrjöngő tapsok jöttek, Rábay emlékezett rá, hogy ki akart menni, ki akart surranni a nézőtérről. De most nem ment. Megállott és nézte a tapsolókat. Ismerősöket látott meg. Őt is meglátták. Integettek feléje és tapsoltak. Az első sorból azután odajött hozzá valaki.

 - Fejedelmi! – mondta és tapsolt.

A barátai odagyülekeztek köréje:

- Isteni - Csodás! – mondották és tapsoltak.

Áttapsolták az egész felvonásközt. Mikor újra felment a függöny, akkor lett csak csend. Nagy, halálos csend. Rábay visszaült a helyére. Semmi haragot nem érzett már. Nézte az asszonyt és csodálatosan szépnek találta. Újnak. Vagy a réginek…

Érezte, hogy ezer ember bámulja lélegzet nélkül az asszonyt, érezte az egész színház visszatartott nagy lélegzetét, lefojtott lihegését, érezte az egész színház egyetlen nagy, szomjas, tüzes pillantását, érezte a nagy kigyúlt vágyast, amely odacsúszik az asszony felé. Érezte maga körül a felparázsló izgalmat, amely szinte sütötte őt. Az izgatott emberek között lassanként izgatottá lett, nyugtalanná, remegővé. És egyszerre, hirtelen, váratlanul felgyúlt, fellobbant, feldobogott, felordított benne valami gőgös öröm, valami harsány büszkeség, valami kiabálni vágyó, fejet felfeszítő királyi öntudat.

- Én viszem haza – gondolta megdobbanó szívvel. Az asszony akkor lemosolygott rá. Hideg borzongás futott végig rajta az örömtől és a vágytól. Az asszony újra rámosolygott, a szemébe nézett, titokban neki játszott.

Rábay mámorosan ment ki a színházból. Beült a kocsijába és türelmetlenül várta az asszonyt. Az asszony végre jött, a kocsi elindult, az asszony hallgatott és mosolygott, Rábay megfogta a kezét,megölelte, magához húzta és reszketve súgta neki:

- Anna… Édes… Drága…

Az asszony átengedte magát neki, azután suttogva kérdezte:

- Megtiltod, hogy játsszam?

Rábay megrettent, habozott és szégyenkezve, de megremegve attól a sok örömtől, amely rá vár, súgta vissza:

- Nem.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 9. sz. 1912. febr. 25.)