2018. júl. 10.

Balassa Bálint



(Született 1551-ben - † 1594-ben)

I.

A magyar világi lantos költészet Balassa Bálinttal kezdődik.

Kétség kívül minden korszakban voltak a nemzetnek költői, előbb igricek majd lantosok, hegesődök neve alatt; de ezek művei vagy csak töredékekben maradtak ránk, néha csak pár rímben; vagy oly csekély eredetiséget mutatnak fel, hogy költőknek csak ráfogással nevezhetők, vagy végre annyira túlnyomó költészetökben a tárgyilagosság, hogy műveik az elbeszélő költészet egy vagy más alosztályába sorozhatók. Legrégibb e nemű nyelvemlékeinknél az alak is annyira szabálytalan, hogy ezekből a költőt, mint apró tükör-darabkákból az arcot felismerni nem lehet.

Gyarmati Balassa Bálint, bár műveinek nagy része elveszett, három század előtti korszakunknak oly költője éspedig az epicai elemek mellett is lantos és magyar lantos költője, kinek nevére büszkén tekinthetünk, s kivel egy egész század múlva és utána alig mérkőzhetik valaki.

Az a benső közvetlenség, mely egyénisége és dalai közt létezik, s mely szerintünk a lantos költő létfeltétele; az a mély vallásos érzelem, mely élete korszakát jellemzi, s azon még határozottabb, csaknem rajongó honszeretet, melyben a szigeti Zrínyivel és Dobóval együtt nőtt fel, műveit még ma is meghatókká teszik, s az alak tisztasága, mely nála kezdődik, hű folytatóra még egy század múlva sem talál: nem csak kíváncsiságunkat elégíti ki, mint történeti hagyomány; hanem élvezetet nyújt, mint minden, amit a költészet örök szépségei közé soroz.

Mert természete a valódi mély érzelemnek salak nélkül jelenni meg a lantos ajkain s egyszerre születni azon alakkal, mely az eszméhez nem úgy tapad, mint köntös, hanem mint növényhez a héj, mely éltető nedveit hordozza.

Nem egy szellemdús író állítá már, hogy költő  és műve azon viszonyban állanak, mint tárgy és az előtt álló tükör, s bár részemről e felvételt az összes költészetre kiterjeszteni majdnem oly merésznek tartom, mint Lavater és Gall tanának a lélektanban föltétlen igazat adni. a lantos költőre nézve, kinek önkeble belsejét kell költészetében visszatükröznie, leghajlandóbb vagyok elfogadni; s merném állítani, hogy bármely irodalomnak azok a legelső lantosai, kiknek műveiben keblök érzelmeit legközvetlenebb kifejezésben találjuk.

Említém, hogy Balassa szellemi terményeinek csak egy része maradt fenn; de e részlet is annyira jellemző, hogy belőle az olvasó minden magyarázat nélkül eljuthat költője életrajzának nevezetesebb mozzanataira.

Tekintsünk végig e költeményeken ily szempontból: s egyúttal vezessük a költő életrajzát ezekkel viszonyítva.

**

Balassa Bálint főúri családból, a már századokkal azelőtt virágzott, fontos államhivatalokat viselt gyarmati és kéklői Balassákéból származott. Atyja János zólyomi főispán s főkomornok, anyja Sulyok Anna volt.

A kor szokása szerint udvari szolgálatra adatott János Zsigmond fejedelem udvarába, s itt, mint a lovagi nevelés igényei kívánták, a „nemes inasokkal” harci ügyességben és tudományokban rendszeres oktatást nyert; a nemes inas majd „bejáró” fokra hágott, s lovaggá léte idejében, alig 24 éves korában, már megszólítá lantját, egész kötetkét állítván ki költeményeiből „Beteg lelkeknek való füveskertecske” cím alatt. E versfüzetke azonban, melyet Sándor „Könyves háza” még mint létezőt említ, nyomtalanul eltűnt, mint gyanítni lehet, nagyobb kárára az irodalomtörténetnek, mint a költészetnek.

Az ifjú költőt, még mielőtt valódi eszméletre jutott volna, már csapások sújták. Atyja összeesküvéssel volt vádolva, s e vád alól csak az országos rendek kérésére mentetett fel, Rudolf királlyá koronázásakor. Ez alkalommal történt, hogy az udvar előtt mesterségesen eljárt juhász táncával először tűnt fel, melyet alkalmasint inkább hálából, mint jókedvéből lejtett el.

Az ország szét vala tépve, mint tusakodó vadak hitvány martaléka. A török már Budán fészkelt; az osztrák ház saját belügyeivel annyira elfoglalva, hogy tetemes haderőt Magyarország védelmére nem fordíthatott; míg spanyol és német vezérei telve voltak magyargyűlölettel, a törökpártiakat, kivált a nem-katholikusokat még a pogánynál is pogányabbnak tarták, s alkotmányos érzelmeikért még a leghívebbeket is rebellis, cselszövő és áruló címmel illetgeték, ezeknek hőstettei által ellenszenvökben inkább emelkedve, mintsem megjuhászodva. Ellenben a magyar urak el voltak keseredve a haza végházainak gyáva feladása, a császári hadvezérek túl óvatos, gyakran gyáva hadfolytatása miatt; a nemzet megalázásának tekintették, hogy a legnevezetesebb várak oltalma magyar kezekből kivétetett s kétségbe estek a nemzet és ország jövője felett, melyet a két párt tusakodása mindinkább átjátszott a harmadik hatalmas: a török kezeibe.

A fiatalabb, vérmes reményű hősök, lelkesedve az egri Dobó és szigeti Zrínyi magasztos példáján, melyek oly szembeszökő és felemelő tanúi voltak annak, mit tehet maroknyi erő is, ha igaz hazafi szellem lelkesíti: még hitték, hogy nemzetök szívét lángra lobbantva, sikerülni fog a haza közellenségét, ha ki nem verni, legalább eléhaladásában megakadályoztatni. A költő, vagy „hegedős” felragadta kobzát s a hű ősi fegyverrel együtt megjelent ama várakban, melyek a török hódítmány erődjeivel állottak szemközt, s – bár most az ország közepén felül – „végházaknak” neveztettek. Itt dallal és tettel lelkesíté társait, kik utána zengték a vidám riadót, melynek hangja gyakran elfeledteté velök a hónapokig elmaradt katonai zsoldot, néha még az eleség szűkét is.

Ezekre gondolva lehet megérteni Balassa szép harci dalát „In laudem confiniorum”.* (* Egy 1681-ki kiadásból, Veresegyházi Mihály által. Az Erdélyi Múzeum tulajdona: „Az néhai tekintetes és ngos Balassa Bálintnak és annak jó emlékezetű nemzetes Rimai Jánosnak igaz hazafiának és a magyar nyelv két ékességeinek istenes éneki. Mostan újabban a kis formában kibocsáttattak Kolozsvárott. Veresegyházi Mihály által. 1681.”)

A VÉGHÁZAK DICSÉRETE

Vitézek! mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?
Holott kikeletkor
A sok szép madár szól
Melylyel ember ugyan él.
Mező jó illatot
Az ég szép harmatot
Ad, mely kedves mindennél.

Ellenség hirére
Vitézeknek szive
Gyakorta ugy felbuzdúl.
Sőt azon kívül is
Csak ó kedvéből is
Vitéz próbálni indúl.
Holott sebesedik
Öl, fog, vitézkedik
Homlokán vér lecsordul.

Véres zászlók alatt
Lobogós kópiát
Vitézek ott viselik;
Roppant sereg előtt
Távoly a sík mezőt
Szélylyel nyargalják, nézik;
A párduc kápákkal,
fényes sisakokkal,
Forgókkal szép mindenik.

Jó szerecsen lovak
Alattok ugrálnak
Hogyha trombita riad
Köztök ki strázsát áll
Ki lováról leszáll
Nyugszik reggel hol viradt
Midőn éjten éjjel
Csataviseléssel
Mindenik lankadt, fáradt.

A jó hirért névért
A szép tisztességért
Ők mindent hátra hadnak (hagynak)
Emberségről példát
Vitézségről formát
Mindeneknek ők adnak.
Midőn, mint jó solymok
Mezőn szélylyel járnak
Vagdalkoznak, futtatnak.

Ellenséget látván,
Örömmel kiáltván
Ők kopiákat törnek
S ha sulyosan vagyon
Az dolog harcokon
Szólitatlan megtérnek
Sok vérben fertézvén,
Arcul reá térvén
Üzőt sokszor megvernek.

A nagy széles mező
S a szép liget erdő
Sétáló palotájok
Az útaknak lese
Kemény harcok helye
Tanuló oskolájok.
Csatán való éhség
Szomjuság s nagy hévség
fáradtság, mulatságok.

Az éles szablyákkal
Méltán örvendeznek
Mert fejeket ők szednek.
Viadal helyeken
Véresen, sebesen,
Halva sokan feküsznek.
Sok vad, madár gyomra
Gyakran koporsója
Vitézül holt testeknek.

Oh végbelieknek
Ifju vitézeknek
Dicséretes serege
Kiknek e világon
Szerte szerint vagyon
Mindeneknél jó neve:
Mint sok fát gyümölcscsel,
Sok jó szerencsékkel
Áldjon isten mezőkbe’!

Az ilynemű költeményeket ezen időben „Vitézi énekeknek” nevezték. Akként voltak írva, hogy ének- és zenekíséret mellé egyaránt alkalmasak legyenek.

Balassa Bálint itt közlött költeménye egyike irodalmunk legjelesebb vitézi énekeinek. A benne nyilatkozó költészet mellett, történeti élethűsége teszi különösen becsessé.

Ki hazánk krónikáját a török hódítás idejéből részletesebben tanulmányozta, meglepetve szemléli azt az utósó vonásig igaz élethűséget, mellyel itt a portyázó hadfolytatás egy rövid költemény szűk körében ecsetelve van.

Mily szépen vezet be a költő mindjárt éneke elején magas törekvése titkaiba, melynek két iránya van: lelkesíteni magokat a vitézeket, s becsületet szerezni részökre a nemzet előtt.

Ahol nemértő előtt prózainak, vagy erőtetettnek látszik is, mint a második versszakban:

Sőt azon kívül is,
Csak jó kedvéből is
Vitéz próbálni indul.

mily híven festi a végházi ősök vállalkozó szellemét.

Aztán áttér a vitézi élet képeinek festésére s azok oly hűk és elevenek, hogy a századokkal később írt Gyöngyösi bő beszédű leírása sokszor lapokon keresztül nem bír ily eleven képet állítni előnkbe.

Mennyire szép például:

„A nagy széles mező
S a szép ligeterdő
Sétáló palotájok!”

A lelkesítő dal széthangzott a hazában, énekelték azt a végházakban, s évtizedeken keresztül nem egy vitézt lelkesített az a nemzet önmentő harcaiban.

De maga a költő nem elégedett meg a lant vívmányaival; tettekkel akarta megmutatni, hogy a megénekelt vitézi erényeket gyakorolni is tudja.

ez időben halt meg János Zsigmond, kit még az ország tetemes része magyar királynak ismert. Most azonban még a hű hazafiak véleménye is megoszlott. Némelyek a nemzetiséget s annak jogai megőrzését tekintvén elsőnek: Erdélyben magyar fejedelmet óhajtottak. Mások a haza földének szétdarabolásától s az örökös viszálytól irtózva, célszerűbbnek látták a török által még el nem foglalt részek egy kézben egyesítését s a szintúgy fenyegetett német császári trónhoz támasztását.

Az elsők Báthori István részére állottak, az utóbbiak kornyáti Békes Gáspárt segítették, ki a császári hadak által is gyámolítva, Erdélybe tört.

Ennek zászlója alá sietett kisded dandárjával Balassa is; de útközben Kornizs Gáspár serege által, ki tetemes csapattal Báthori segélyére sietett, meglepetvén, Hagymási lovasainak fogságába került.

Ekkor csak rokoni közbenjárásnak s valószínűleg ismert szép tehetségeinek köszönheté, hogy Báthori István, ki legyőzött ellenei iránt vérengzően kegyetlen eljárást követett, ifjú életének megkegyelmezett, sőt szabadságát is visszaadta.

Úgy látszik, nemsokára tapasztala is az ifjú hős, melyik részen van a jog, s melyik mellett szól a nemzeti politika.

Rudolf kormánya köszöntött be, a legszerencsétlenebb politikájú kormány, hol papi és katonai hatalom vasigája nehezedett a nemzetre; midőn magyar hazafinak lenni egyértelmű vala a lázadással; midőn minden gyűlölt volt, ami csak magyar.


Az inquisitio rémes leckéi által elfásult spanyol és vallon kalandorok portyáztak le s fel a hazában, magánál a töröknél iszonyúbban dúlva, embervadászat folyt az ország minden részén s évtizedeken keresztül a nemzet testének minden tagján csak sebet üttettek, anélkül, hogy csak egyetlenegy behegesztetett volna.

Vétek volt hinni, vétek remélni, szólni és szeretni.

Lelketlen parancsnokok vesztegették a drága, mert megfogyott magyar vért, áruba bocsátották a végvárakat, s lábaik nyomán elszáradt még a fű is.

II.

E szomorú körülmények hatása alatt készült Balassának „Az magyar nemzet megromlott állapotjáról” szóló éneke, melyet ma is lehetlen mély hazafi fájdalom érzete nélkül olvasni.

Ez ének Balassát annyira kortárai fölé emeli, hogy Berzsenyi Romlásnak indult hajdan erős magyar”-áig nincs ily nemű költemény a magyar irodalomban; ez pedig mintha csak ennek lenne egy későbbi, klasszikus formában megzendülő visszhangja. De beszéljen maga a költemény:

„Oh szegény megromlott s elfogyott magyar nép!
Vitézséggel, névvel, hirrel vagy igen szép;
Kár, hogy tartatol ugy, mint senyvedendő kép,
Elmenetedre nincs egy utad is ép.

Kedvvel böcsült véred lött csufoltságossá,
Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Neved ékessége nagy utálatossá.

Föld reménségére felnevelt urfiak
Szemétre vettettek, ugy mint köztyúkfiak;
Zsírokkal hizódnak az idegen fiak,
Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.

Hazádnak szép vége mindenütt csorbán áll
Sereged szép száma fogy, romol s szállton-száll
Inséged nő s árad, s veled egy ágyban hál,
Bő étkeid helyett, rakodik apró tál.

Ki szánhat? Bánd meg nyomoruságodat
Mert nézi, nem érzi az csak romlásodat
A ki épithetné te szép országodat
Könnyen mula(sz)tja el csak záloglásidat.

Sem pénz, jószág mostan,s méltó árú posztó*
Nem indít, hogy szolgálj; megszükült az osztó,
Csudáld, hogy minden rend nem koborló s fosztó
A nagy orv,mert kicsinyt szörnyebb felakasztó.

Oh kedves nemzetem, hazám, édes felem,
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem,
Keseregj, sirj, kiálts Istenedhez velem;
Nálad, hogy szeretlek, legyen e vers jelem.”

(* A posztó itt nem a rím kedvéért van erőszakolva, hanem teljesen helyén van. Még egy századdal későbben is udvari hivataloknál a posztó nevezetes részét képezte a fizetésnek. P. Sz. K.)

Ki a háromszáz évi különbséget megfontolja, elbámul e költemény nyelvi és költői szépségein.

Az elkeseredés és hazafi bánat nemes érzelme mint említők, le egész Berzsenyi „Romlásnak indult hajdan erős magyaráig” ennyire igaz hangot nem ád.

E sötét kedély fellegeit azonban, úgy látszik, megaranyozta pár évre a szerelem fényesen ragyogó napja.

Az egri hős Dobó Istvánnak leánya, s Balassa unokahúga Krisztina volt az, ki e mélyen érző szívet első, egy és örök szerelemre gyúlasztá.

Ez érzelem hatása alatt írható Hymnus ad spiritum sanctum pro felici Conjugio*, Hymnus a sz. Lélekhez boldog házasságért című költeményét, (* Az idéztem kiadás 39-40-dik lapján) melyből az erre vonatkozó pár versszakot ide iktatom:

„Régi szentek házasságát te szerzetted,
Az én szivemet is csak te ébresztetted,
Egy árva szép szüzhöz mostan gerjesztetted, -
Érnem engedted.

Könyörgök te neked, hogy szentelj meg engem
Tulajdon templomod, hogy lehessen lelkem,
Szeplő nélkül tiszta legyen én életem,
Lakozzál én bennem.

Add meg azt is társul énnekem boldogul
A kit mostan kérek tőled én uramtul;
Hadd vehessek búcsut immár bánatimtúl
Legyek vig ezentul.” stb.

A költő kedélye mellett mély vallásos érzelemmel bíró Balassának, úgy látszik, egy pár kedvező évet nyújtott a sors. Dobó Krisztinával 1584-ben csakugyan összekelt, s ettől a következő évben fia János, s később egy leánya is született.

De a szerelem édesítette pár évet csaknem egy évtized szenvedéseivel kellett megváltania.

Magán érdek, vagy talán még mélyebben is fekvő okok szolgáltak üldöztetése alapjául, vagy éppen mindenik? e felett homály borong.

De ha e kor szellemét a költő lelkületével összevetjük, csaknem teljes bizonyossággal merhetjük állítani, hogy főleg vallási és politikai nézetei voltak azok, melyek mindennemű megtámadás és elkeserítés tárgyává tevék.

A húga örökségét visszatartó Dobó Ferenc, kinek most több évi együttlét után jutott eszébe sűvét, nejéhez közel rokonsága miatt vérbűnnel vádolni, VIII. Henrik angol királyt juttatja eszünkbe, kit 17 évi házassága után kezdett furdalni lelkiismerete, hogy Arragoniai Katalintól a szép Boleyn Anna kedvéért elváljék.

Eszerint a harcot szerencsétlen költőnk ellen az egyház kezdette meg. Ha jól következtetünk, az egyház fenyegetései és vádjai alatt keletkezhettek azon költeményei, melyekben iszonyú önváddal fordul maga ellen.

Megható és szép például szolgál azon éneke* (* Az idéztem kiadás 18-19-dik lapján), melynek pár szakaszát elevenebb színezésül ide iktatjuk:

„Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Tétova bujdosik, mint madár a szélvészben.
Tőled elijedett
Tudván, hogy vétkezett
Akar esni kétségben.

s alább:

Legörögvén könyve (könye) orcáján, ugy megkövet
Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
Mert zokogásokkal
Siralmas szép szókkal,
Kér fejének kegyelmet.

s végül:

Éneklém ezeket megkeseredett szivvel
Várván úr kegyelmét fejemre szent lelkével
Tétova bujdosván
Bünömön bánkódván,
Tusakodván ördöggel.

A pör mind ellene, mind neje ellen megindult, s ellene úgy látszik egyszerre politikai indokból is. Legalább a búcsúénekében lévő utósó versszak „Ti penig szerzettem átkozott sok versek, Búnál, kik egyebet nekem nem nyertetek” stb. erre gyaníttat.

Az üldöztetéshez betegség is járult s nemsokára az ítélet is kimondatott reá, mégpedig határozott év számra, melyet „Bujdosónak való énekének” egyik verse tanúsít:

„Hogy bujdosásom ideje tölte után
Én édes hazámba térjek ismét vigan, stb.

Nem volt hát mit tennie, búcsút kell venni bajtársaitól, nejétől, gyermekeitől, s édes hazájától. Száműzetése alighanem a szentföldre szólott, mert a vezeklő zsoltárok csaknem felét teszik költeményeinek.

Bucsú-éneke egyik legszebb darabja régibb költészetünknek; véteknek tartanók azt ez ismertetésből kihagyni.

E költemény címe, az általam használt kiadásban ez:

Valedicit patriae, amicis iisque omnibus, quae habuit charissima”* (Búcsút vesz hazájától, barátitól, és mindazoktól, kik legkedvesebbek valának előtte.) (*Az említett kiadás 48-49-dik lapján)

„Oh én édes hazám, te szép Magyarország!
Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő iskola, immár Isten hozzád!

Egriek, vitézek, végeknek tüköri.
Kiknek vitézségét minden föld viseli,
Régi vitézekhez dolgotokat veti.
Istennek ajánlva legyetek immár ti.

T is ráró* szárnyan járó hamar* lovak,
A kiknek hátokon a jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek s hol penig szaladnak.
Adassék egészség már mindnyájatoknak.
(* Sólyom-madár/?/), (* Hamar, gyors, sebes helyett.)

Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség
Katona-találmány, uj forma ékesség,
Seregben tündöklő és fénlő frisesség
Én tőlem s istentől legyen már békesség.

Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
Kikkel sok jót töttem, tartottam, s neveltem,
Maradjon nálatok jó emlékezetem
Jusson eszetekbe jó tétemről nevem.

Vitéz próbahelye, kiterjedt síkmező
Fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
Kit a sok csata jár, s jó szerencse leső
Legyen Isten hozzád sok vitézt legelő.

Igaz atyámfia s meghitt jó barátim,
Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
Ti jutván eszembe, hullnak sok könyveim
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

Ti penig szerzettem átkozott sok versek,
Búnál egyebet kik nékem nem nyertetek,
Tüzben mind fejenként égjetek, veszszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.”

S valóban, úgy látszik, hogy elkeseredésében ez utósó versszakban érintett fenyegetést versei iránt beváltotta; azok nagyobb részét emésztő lángoknak adta martalékul.

De azért nem minden költeménye veszett el; a jelesebb egyházi s világi énekek egy része élt már a nemzet ajkain, - szerteszét zengett a hazában.

Ezeket s a szerző emlékét fenntartá a kegyeletes hagyomány.

De egy század múlva, mint amidőn először kerültek nyomtatás alá,már annyira összevegyültek azok későbbi költők műveivel, hogy a kiadók különválasztva nem is igen adták, hanem csak együtt Rimai és Beniczky jóval gyengébb versezeteivel.

A kezemnél lévő 1681-i kiadás előbeszédje e körülményről ekként ír:

„Mivel az néhai jó hírrel névvel tündöklő vitéz úrnak a tekintetes és ngos gyarmati Balassa Bálintnak istenes éneki; amaz jó emlékezetű, Istenben boldogul kimúlt néhai nemes és nemzetes Rimai János ékes énekivel annyira edgyűvé voltak elegyedvén, az előbbi bártfai, lőcsei, sőt még a váradi kibocsátásban is, hogy, melyek legyenek a megnevezett úr elméjének istenes rajzati, a más főszemélynek viszont idvességes találmányai, aki ugyan gyakran olvasta légyen is a két rendbeli munkát, alig tudhatott (avagy ugyan nem is) választást közöttök tenni. stb.”

Ez egy adat is elég szembeötlő bizonysága annak, hogy költőnk sok elmeműve elveszhetett, vagy másokéval elegyedhetett össze; ez utóbbi penig annyival könnyebben történhetett, mivel Balassa költeményei akármelyik ekkori gyűjteménynek csak előnyére váltak. De térjünk költőnk életrajzához vissza.

Balassát a feje fölé tornyosult vészfelhők még 1585-ben végrendelete megírására ösztönzék, melynek végrehajtását, vagy inkább hajtatását ifjúkori ellenére, a már ekkor Európa által bámult lengyel király Báthori Istvánra bízta. E bizalom is sokat megfejt. Meg legalább azt, hogy melyik oldalról várta a csapást, s hogy a haza határain belől nem kereshetett gyámoltalan családja számára védnököt.

1589-ben végre ütött az elválás órája; kibujdosott, - merre? határozottan nem tudhatni.

Lantját bujdosásában sem pihenteté.

Külső országon, mint ő írja, az Oceanum mellett írta „Bujdosónak való ének”-ét, mely bár szintén jeles, előbb közlött búcsúdalánál jóval hátrább áll. Beszéljen maga a költemény:

„Pusztában zsidókat vezérlő jó Isten,
Ki előttök mentél tüzes oszlop képben,
Igért földére vezérelvén szépen,
Kalauzok voltál minden szerencsében.

Te adtál csillagot ama mágusoknak,
Vezérül is angyalt ifju Tóbiásnak,
Heródes előtt futó szüz Máriának
Te voltál vezére minden zarándoknak.

Könyörgök, hogy nékem is légy már vezérem
Mert im bujdosni üz nagy bú és szemérem
Én Istenem ebben ne veszszen el vérem,
Őrizz meg gonosztúl, felségedet kérem.

Épits(d) fel elmémet a jó bölcsességgel,
Szivemet peniglen hittel, reménséggel,
Bujdosó fejemet töredelmességgel,
S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel.

Jártomban, költömben, hogy csak reád nézzek
Búmban, örömemben reád figyelmezzek.
Jó s gonosz szerencsét csendesen viseljek.
Soha semmi helyen el ne felejtselek.

Hogy bujdosásom ideje betölte után
Én édes hatámban térjek ismét vigan.
Mindazokat jó egésségben találván,
A kik szomorkodnak én tőlem búcsuzván.

Én édes hazámból való kimentemben
Szent Mihály nap előtt való harmadhétben
A másfél ezerben és nyolcvankilencben,
Az szerint szerzém ezt ilyen énekben.”

E költemény a figyelmes olvasót még inkább meggyőzi azon korábbi állításomról, hogy költőnk kibujdosása inkább egyházi, mint világi büntetés volt.

A vezeklőt, kinek „lelke nyavalyás testében tétova bujdosodik, mint madár a szélvészben”, tehát kinek az egyház kárhoztatása lelkét önmagával is meghasonlásba hozta, ki „fertelmes bűnét” sok „istenek énekben” bevallja: e költeményben is a „nagy bú és szemérem” űzi bujdosni.

Bujdokló vezeklése több évig tarthatott. Legalább még három év múlva is még mindig az Oceanum mellett írja egyik költeményét, melyben „könyörög Istennek, hogy bujdosásában viselje kegyelmes gondját, s terjeszsze is reá újabb áldását”:

Kegyelmes Isten,
Kinek kezében
Életemet adtam;
Viseld gondomat
Vezéreld utamat
Mert csak rád maradtam.

Gyermekségemtül
Fogván egyedül
Csak tetőled vártam;
Mint atya után
Fiu kiáltván,
Könyörögve jártam.

Most is csak benned
Reménységemet
Uram helyeztettem
Magam rád hadtam,
Rád támaszkodtam,
Te alád vetettem.

Mi hasznod benne
Hogyha veszélyre
Jutok kétség miatt?
Kit fiad által
Hozzád váltottál
Mint fogadott fiat.

Hallgass meg azért
Te nagy nevedért
Én könyörgésemben
Mutasd meg jódat
Sok áldásodat
Az én szerencsémben.

Add meg énnekem
Én reménségem
Szerint való jódat
Áldd meg fejemet
Ki bizik benned
S viseljed gondomat.
A szép harmatot
Miként hullatod
Tavaszszal virágra;
Sok jódat uram
Ugy hullasd reám
Te régi szolgádra.

Hogy mind holtomig
Szivem legyen vig
Téged magasztalván;
Mindenek előtt
S mindenek felett
Szent nevedet áldván.

Ezeket irám
A tenger partján
Oceanum mellett,
Kilencvenegyet
Mikor jegyzettek
Másfél ezer felett.”

Hogy 1591 után sokáig volt-e még bujdosásban, életrajzi adataiból, melyek összeállítását Toldy Ferencnek köszönhetjük, nem tudhatjuk meg.

De úgy látszik, hogy akinek élni nem volt szabad a hazában, szabadságot vett magának visszatérni, hogy hazájáért, melyet „mindenek felett” szeretett – meghaljon!

1594-ben Pálfy vezérlete alatt részt vett Esztergom ostromában, s a török golyók záporában egyszerre mindkét combján megsebesült.

Úgy látszik, huzamosabban szenvedett, mert sebeiben fekvése alatt ideje volt Béra egyik szép zsoltárát magyarra fordítani, mely azonban már hattyúdalául tekinthető.

E költemény ily cím alatt van kiadva:

„Ezt a Psalmust a Béra verseiből fordította,  csak halála előtt való betegségében.”

A zsoltár kezdete ez:

„Végetlen irgalmu
Oh te nagy hatalmu
Isten! Légy már kegyelmes.”

Különben nem nagy költői beccsel bír, még többi zsoltár-fordításait sem közelíti meg.

A költői kebel utolsó akarata szerint hamvai hazája legmagasabb bérce, a Kriván bérce alá Hibére vitettek, mintha azt a tömérdek bánatot, mely lelkét érte, e roppant hegytömegek súlyával akarná példáztatni.

**

Balassa több mint másfél századig a nemzet legkedvencebb költője volt, s hozzátehetjük, hogy ezt valóban meg is érdemelte.

Művei sok kiadást értek. Maga Nadányi János nagyenyedi tanár s a „Florus hungaricus„ szerzője négyszer adta ki egymás után Nagy-Váradon. Ezeken kívül Faber Mihály 1676, Veresegyházi Mihály Colosvárott 1681. (az erd. muzeum sajátja) 1700, 1701, 1702, 1720, 1730-ban kétszer 1731, 1744, 1776, 1777, 1790, végre 1806-ban jelentek meg kiadásai. Tehát eddigelé tizennyolc kiadása ismeretes, többnyire Rimai és Beniczkyvel együtt.
P. Szathmáry Károly

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 9. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. március 1.

**

MÉG NÉHÁNY SZÓ BALASSA BÁLINTRÓL

A „Figyelő” 9. és 10-dik számában egy rövid ismertetés olvasható első lírai költőnk I. Balassa Bálintról P. Szathmáry Károly tollából. Melegen üdvözlöm e kis dolgozatot azért, m mivel abban a régi magyar irodalomnak egyik derék munkása van méltányolva akkor, midőn ezeket a napi sajtó majdnem teljesen elfeledte. De noha örömmel olvastam is ama tanulmányt, mégsem – sőt talán éppen ez indokból nem – nyomhatok el néhány megjegyzést Balassa működésének külső adataihoz, Balassa munkáinak könyvészetéhez, mint amely részletéhez a szóban forgó cikknek szó férhet. Ezt megtenni kötelességemnek érzem, már csak azért is, mivel úgy látom, hogy nálunk most minden nagyon csendesen m egy és a bírálatnak még nyoma sincs. Pedig az állóvíz hamarabb megromlik, mint a mozgásban levő. Mert a mozgás: élet, a mindent helybenhagyás pedig halál, különösen az irodalomban. Miért látszik meg Bajzáék működése nálunk, s miért fájlalhatjuk leginkább Arany János lapjait? Azért, mert mindegyik kor és kör – hogy úgy mondjam – ránehezedett kritikájával az irodalomra, s e jótékony nyomás csak növelte a pálmafát.

De ha e visszaemlékezés nem szolgálna is elég indokul arra, hogy a könyvész helyreigazítsa a szakmájába vágó hibás adatokat s tegye ugyanezt az aestheticus, ha talál olyakat: minden bizonnyal indokul szolgálhat a kötelesség-érzet, mellyel mindegyik tartozik saját tanulmánya iránt. aztán meg, ha mi magunk nem igyekezünk minél teljesebbé és pontosabbá tenni múltunk adatait: akkor soha és senki nem fogja ezt megtenni. Irodalmunk nem világirodalom; nyelvünket Európában s az egész földön csak magunk értjük, s ha mi is elhanyagoljuk azt, ami egy nemzet életében a legbecsesebb: az irodalmat, akkor az a kincs el fog veszni örökre.

E bevezetés immár célunkhoz vezetett. P. Szahtmáry Károly a „Figyelő” 101-dik lapján így szól: „(Balassa) alig 24 éves korában már megszólítá (megszólaltatá) lantját, egész kötetkét állítván ki költeményeiből „Beteg lelkeknek való füves kertecske” cím alatt. E versfüzetke azonban,melyet Sándor „Könyves háza” még mit létezőt említ, nyomtalanul eltűnt, mint gyanítni lehet, nagyobb kárára az irodalomtörténetnek, mint a költészetnek”.

Sajnálattal kell kijelentenem, hogy e tételnek egyetlenegy állítása sem való. Balassa ugyanis említett munkáját 21 és nem 24 éves korában adta ki; továbbá ama „Füves kertecské”-ben nem az ő lantja szólalt meg, hanem egy Bock Mihály nevű németnek erkölcsi prózája; de az sem való, hogy e munka nyomtalanul eltűnt, miután három kiadása ma már ösmerve van s még kerülhet elő több is. E kiadásokból immár tudjuk – s e részben szívesen csatlakozhatunk P. Szathmáry Károly sejtelméhez – hogy e munkában többet talál az irodalom -, mint a specificus költészettörténet, miután ennek körén egyáltalán kívül esik.

És e könyv nem a legközelebbi időben lett ismét föltalálva. Nagyérdemű tudósunk Toldy Ferenc már 1864-ben megérinti (A magyar nemz. irod. története. Pest, 1864-5. 47. l.), imétli ezt részletesebb leírással egy másik műben (A magyar költészet tört. 2. kiadás. Pest, 1867. 193., 194. l.) s olvashatunk róla végül „Összegyűjtött munkái”-ban is (Pest, 1870. III. kötet, 74, 85. l.), minélfogva elveszettnek már közismeretű forrásink után sem mondhatni. De kitűnő történészünk Szabó Károly egy önálló közleményben is tárgyalja e munkát („Budapesti Közlöny” 1870. 281. szám. 8340. l.) – melyből néhány adatot átvenni szükségesnek látok.

Szabó Károly közleménye szerint a kérdésben levő mű címe, az eredeti helyesírással a következő. „Beteg Lelkeknek való fwues kertecyke meliben sok fele io szagu, es egesseges fwuek talaltatnak, mely fwuek altal az lelkek mindennemö beteghsegekben, fogiatkozasokban meg elevenedhetnek, es megh Vyulhatnak: Ehez foglaltatot egy szep tudomany: Tudni illik mikeppen kellien embernek magat biztatni, az niomorusagnak wldeözesnek es kennak ideieben. Melyet Gyarmathy BalassyBalint forditot Nemetből Magiarra az ő szerelmes szwleynek haborwsagokban valo vigaztalasara. Bock Mihaly altal zereztetett Nemeteöl.” 12 rétben 180 lap. Zársorai a végső levélen így hangzanak: „Cracoban. Nyomtattatott Kiraly eö Felsege Nyomtatoya Wirzbieth Mathias altal. 1572. esztendeöben.” Egyetlen ismeretes példánya a sárospataki ref. főtanoda gyűjteményében van.

Második kiadása Bártfán 1680-ban jelent meg s ennek egy példánya a magyar Akademia könyvtárában van; végre a harmadik kiadásból, mely német- vagy Felső-Lövőn (akkori helyesírással: Sicz) jött ki 1593-ban, egy csonka példány van ugyancsak Sáros-Patakon, melynek szövege azonban már némi részben eltér a korábbi kiadásokéitól.

Ez adatok által tisztába van hozva mindaz, amit föntebb Pl. Szathmáry Károllyal szemben állítottam. Most költeményei kiadására jegyzek meg annyit, hogy azok eddigi ösmereteink szerint nem tizennyolc – miként szerző állítja -, hanem a váradi négy kiadást is odaszámítva, Toldy adatai szerint huszonnégy ízben jöttek ki, sőt, ha a kolozsvári 1681-diki kiadás előszavában (l. „Figyelő” 114. l.) érintett bártfai és lőcsei editiokat is figyelembe vesszük, akkor huszonhat kiadásról van tudomásunk, habár mindegyiknek nem is ösmerjük példányát.* (* E sorok írója csakis négy külön kiadást látott, de ezek mindegyike említve van már Toldynál is.)

Végül legyen szabad hozzászólnom Balassa „bujdosásá”-hoz is, habár ennek tisztába hozatalát én nem is kísérhetem meg. Mind Toldy, mind újabban Szathmáry azon föltevéshez hajlanak inkább, hogy Balassa törvény által volt száműzve s ezt egyik költeménye alapján vélik indokolhatónak.

De a költemény azon ontja nem oly világos, hogy az arra alapított véleményhez kétség ne férhetne. és íme e kétségnek ezennel kifejezést is adok. Tudjuk ugyanis, hogy Dobó Krisztinával való házassága vérbűn vádját vonta fejére; azt is tudjuk, hogy e családi kötelék miatt évekig tartó, igen kellemetlen perbe volt bonyolítva, mely a zabolátlan Dobók és hihetőleg Balassák ellenében az ő veszteségével végződött, miután hozzájárulhatott súlyosító körülményül protestáns volta is, ami kétség kívül nem volt jó ajánlólevél részére a szentszék előtt, mely az akkori rendezetlen egyházi viszonyok közepette alighanem éreztette hatalmát és részrehajlását vele is; az sem lehetetlen, hogy 1589-ig bensőleg szeretett neje is meghalt s ha most már e részben megbélyegző, részben lesújtó körülményekhez odaképzeljük az ő mélyen érző lelkét: nagyon könnyen fölfoghatjuk elkeseredését – vagy mint maga kifejezi: „a nagy bút és szemérmet” -, mely túlűzte hazája határain is.

Ez önkénytes száműzetés nyilvánulását látom én a „bujdosás” kifejezésben is, mely korábban nem a mai száműzött értelemben használtatott, „Bujdosik” például Szepsi Csombor Márton kitűnő régi írónk, midőn 1616-ban Európa nagy részét önszántából beutazza; „bujdosók” a XVII-ik, sőt még a múlt század elején is azon magyar ifjak, akik külföldi egyetemeken hospitálnak és „bujdosó” mindazon magyar ember, akit egy vagy más ok hosszasabban künn tart a haza határain kívül. És én Balassánál is így értelmezem ama szót, mely az ő életkörülményeinek is inkább megfelel, mint a törvény által egy bizonyos időtartamra megállapított száműzetés. De ily kérdésben adatok nélkül nehéz dönteni. Ha majdan a Balassák és a rokoncsaládok levéltárai teljesen átbúvárolva lesznek: akkor talán e kérdést is tisztázni lehet teljes biztonsággal, de eddig csak okoskodni lehet.

Legutójára még egy szót. Toldy Ferenc több művében érintette már, hogy a két Balassa Bálint költői hagyományainak közrebocsátására legilletékesebb egyén a „művelt lelkű b. Balassa Antal.” Vajon nem most lehetne-e legméltóbban keresztül vinni ama több ízben megpendített eszmét, midőn 1872-ben a Balassák első irodalmi működésének háromszázados évfordulója lesz s midőn Thaly Kálmán fölfedezései által I. Balassa Bálintnak néhány eddig nem ösmert költeménye is előttünk fekszik? Meg vagyok arról győződve, hogy erre nézve sem alkalmasabb idő a mostaninál, sem lelkesebb utód Balassa Antalnál, ki már Török János „Hazánk” című vállalatában is élénk jelét adta ősei iránti nemes buzgalmának, nem fog találkozni később.
Eötvös Lajos

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 12. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. március 24.