2018. júl. 10.

A világfájdalom költészete II.




A világfájdalom uralma e század első tizedére esik, s Lamartine gyöngéd búskomolyságától Werther kétségbeeséseig, Prometheus dacáig és Faust pokoli szövetségeig egész sorozatával találkozunk ama hangulatoknak, melyekben a világfájdalom gyökerezik. De Geothe múló fájdalmától, mely végre is a kedély harmonikus hangulatának enged tért, amaz általános ziláltságig, mely az egész életnézetnek sötét hátterét, s a kétségbeesésnek kész bölcseletét képezi, - a lépés óriási. Goethe, bár költészete az életnek minden tüneményét visszatükrözte, mint a tenger a kék eget és barna fellegeit, az emberi létet végül mégis a kötelesség szempontjából tekinti. Prometheuse Epimetheusnek kérdésére: „Mennyi a tied?” e tartalomdús szavakkal válaszol: „A kör, melyet tevékenységem betölt.” Goethe, e lángszellem, az emberiség égető kérdései elől saját énjébe vonul vissza, de ne irigyeljük, hogy azt tenni képes volt, mert visszavonulásában az egoismusnak hideg vonása nyilatkozik. Goethe gyógyírt talált a világfájdalom ellen, de nem talált a kor. Új nemzedék jött, mely mit sem akart tudni a nyugalomról és resignatióról, a fiatal Németország, élén Heine Henrikkel, ki által a világfájdalom a költészet lelke lőn. Goethe hallgatásra inté dobogó szívét, Heine azt mondá: beszélj! És e szív beszélt, leolvasván az emberiség reszkető ajkáról a fájdalmakat s a barázdás homlokokról a kornak égető kérdéseit. A fájdalmak égetők,a kérdések komolyak valának s midőn a költészet azokat kimondani merészkedett, megteremté – a világfájdalmat.

Lázas nyugtalanság jellemzi e mozgalmas időket. A francia forradalom magasztos eszméi, legalább pillanatra, eredményteleneknek látszottak,a kétkedő emberi elme, újra fölvéve a reformatio munkáját, óriási erővel kezdé megingatni a dogmákon nyugvó hitnek templomát, de mégis fönnmaradtak – a régi formák. A sikertelenség fölötti töprengés, a csalódásnak terhes érzete a kétkedésig emelkedett, a társadalmi formák miatti elégedetlenség tökéletes benső kétségbeesésig fokozódott s megszületett az új kor világfájdalmas költészete, mely nem talál semmit, ami az odaadó önfeláldozásra érdemes volna. Érzékeny keblek emiatt csöndes fájdalomban vérzenek el, míg az erős szellemek szenvedélyüknek egész hatalmával küzdenek a köznapi élet ellen, hogy azért csak olyan nyomorultak maradjanak. Tudásunk, törekvésünk, egész életünk hiábavalóságnak tűnik föl, s bárhová tekintünk, sötét kérdőjellel találkozunk.

Míg Goethe „Faust”-ja a katholikusok egében végződik, s ő csöndes resignatióval saját énjébe vonul vissza, addig Heine vígan rázza csörgősipkáját Páris kövezetén, s a világ nagy kérdésein nem ritkán egy élc segélyével igyekszik átesni. De ha a mély érzelem nála hangos kacajban tör is ki, e kacaj csak előfüggöny, mely könnyeket fed el. Heine rajongó volt, s a rajongó, ha természetétől az élc nem idegen – könnyen gúnyolódóvá lesz. Heine élce éppen azért talál oly erősen, mert érezzük, hogy komoly alapja van. Az ő világfájdalma nem elteltségből támad, hanem a világ és élet mély szeretetéből, s annak fájdalmas összehasonlításából minő lehetne a lét s minő a valóságban. E világfájdalom nem a beteges hangulat, hanem az egészségesebb életnézet bizonyítéka. A beteg megszokja a szobának nyomott levegőjét, míg az egészséges előtt kiállhatlan az.

De van más világfájdalom is, mely elteltségből s a világ megvetéséből származik. Ez a világfájdalom blazírt alakjában  s képviselője gyanánt közönségesen Byront tekintik. Az ilyen világfájdalom azonban csak egyéni betegség, s mint ilyennek kevés jogosultsága van a költészetben. Az irodalom Byron jelentőségét könnyen kérdésbe vonhatná, ha világfájdalmának nem volna egyéb forrása a blazírtságnál, mivel miként Gottschall igen helyesen megjegyzi, „a közöny és életuntság megölője minden költészetnek”. De Byron fájdalma nem csupán egyéni, legtöbb helyen általános, emberi jelleget ölt s kétkedéssé lesz, mely először az élet legfőbb javai, azután maga az élet felett töpreng, s ez által az emberiség sebzett oldalát érintvén egy, minden gondolkozó és érző természettel közös érzelem kifejezésévé válik. ez a skepticismus átvonul Byron valamennyi költeményén s Manfrédben és Kainban a frivol hang dacára is, a költészetnek tiszta, szabad magaslatára emelkedünk. Az az igazi világfájdalom, mely az élet rózsái alatt is csak a halál fájdalmas arcát látja, mely örömest mélyed a nemlét mysteriumaiba s attól mégis megdöbben és visszariad. Ez azon alapérzelem, mely Hamlet monológjában nyer kifejezést. Byron világfájdalmának kiengesztelő, szép oldalai vannak. Míg Heine elégedetlenségét a lét meg nem oldott talányai felett, genialis szabadossággal igyekszik elnémítani, Byron dőre életében mély vágyakozást találunk minden nagy és szép iránt; míg Heine politikai meggyőződésén egy élc kedvéért is módosít, a nemes lord minden blazírtsága mellett is a szabadságnak és emberi jogoknak védelmezője; míg Heine a letűnt hellén világban a szép érzékiség birodalmának megsemmisülését siratja, Byron a példányszerű polgári szabadság elvesztése fölött búslakodik, s míg a demokrata Heine a modern Babel romlott légkörében jut tönkre, az életunt arisztokrata egy idegen nép szabadságáért küzdve, Hellász vértől ázott csatamezején találja halálát. Másik kiengesztelő vonása Byron költészetének a természet szépségei iránt tanúsított ragaszkodás, mely magas szépségű leírásokat csal ki tollából. Ez különben igen természetes. Minél idegenebb valaki a világon, minél sűrűbb homály fedi előtte a lét terhes kérdéseit, annál nagyobb kéjjel legelteti szemeit a természetnek nagy és csöndes vonásain, mely egyedül képes békét önteni vadul dobogó szívébe.

A világfájdalom lehelete az emberiségnek sok szép eszményét romba döntötte, de a szívnek legszebb álmát, a szerelmet, nem dúlhatá szét. Ennek hatalmát még Leopardi, a mély világdájdalmas költő is érezte, ki „Amore et Morte” című költeményében a szerelmet és halált az élet két szép istensége gyanánt dicsőíti s az „emberi nem történeté”-ben a szerelmet a halandó egyetlen és utósó vigasza gyanánt tünteti föl. Ez az egyetlen fénysugár, mely belopózik költészetének sötét éjébe. Nála a világfájdalom a vigasztalan kétségbeesés arcát ölti föl, s pathetikus alakjában nyilatkozik. Hazájának szenvedését azonosítja saját szenvedésével, mely végül az emberi nem nyomorultsága felett megrázó panasszá emelkedik. Kétkedik az életben és emberiségben; reá nem mosolyog a hit, nem vigasztalja a gondviselésnek gondoltta s a nihilizmus az utósó szomorú menhely,melybe sötét szelleme elmélyed.

Épp ily erősen és kiengesztelhetetlenül lép föl a világfájdalom Lenaunál is. Byron költeményeiben a büszke szellem szabad szárnycsattogását érezzük, mely megvetéssel néz le az élet ferdeségeire, míg Lenau megrázó komolysággal a mély és lágy kedély egész borongásával tekinti a világfájdalmat. A költő aggályos búskomorsággal, hit nélkül, gyötrő kétséggel mélyed az élet sötét problémáiba. Még a természet is kísérteties világításban csak fájdalmat tükrözi vissza; sápadt levél, száraz ágak, csöndes tó, melyre a sápadt holdvilág halvány rózsákat sző, - ama képek, melyeknél képzelődése legörömestebb időzik.

Van-e valami esetleges e világfájdalomban? Aligha. Századunkban, a restauratio korszaka alatt Byron, Lenau, Musset Alfréd, Heine, Puskin költészetében ugyanezen hangulatra és bölcseletre, Beethoven és Schumann zenéjében pedig hasonló irányra találunk. Még kevésbé csodálkozhatunk, ha elgondoljuk, hogy e világfájdalmas öltők csaknem ugyanazon sorsnak voltak részesei, amennyiben életkörülményeik több ponton érintkeztek. Leopardi, Lenau, Heine, Byron mind emésztő kínokat szenvedtek; ki voltak zárva a családi körből, sőt egy részök hazáját veszté el s közvetlen szolgálatot a hon és emberiség érdekében egyik sem tehetett. Az elkülönzöttség, száműzetés fájdalmát mindeniknek érezni kellett; mi természetesb tehát, mint hogy e világot, melyben nem kínálkozott számukra hely, jogoslatlannak találták s egyéni fájdalmukat világfájdalommá emelték, mint Faust, ki „az egész emberiség kínját magában hordozá”.

A világfájdalomnak a borongó kedélyű Ányost kivéve, nincs határozott képviselője költői irodalmunkban. Európa szellemi rázkódásai, a világfájdalomnak e gazdag forrásai, közelebbről nem érintették hazánkat s ennélfogva költészetünkben sem hagyhattak nyomot magok után. A nemzet örökös hányódásai közt el volt foglalva saját érdekeivel, s a fájdalom hangja legfölebb csak honfiúi költészetünkben rezdült meg.

Korunk munkás, gyakorlati iránya nem kedvez a világfájdalomnak. Az emberi társadalom égető kérdései mindinkább előtérbe nyomulnak s nem engednek időt arra, hogy csöndes szobánk szögletében csupán kedélyünk álmainak élhessünk. A kor küzdelmei a nyilvánosság napfényére hívnak, s közreműködésünket követelik. Átalakulásuk előtt állunk, melyeknek horderejét most még nem is sejthetjük, s Heinenek igaza van, ha századunkat Messiasnak nevezi a századok közt, mely föláldozza magát a múlt vétkeiért s a jövő boldogságáért. Ha társadalmi kérdéseinket sikerül jól megoldanunk s életünket biztosb alapra állítottuk, a világfájdalomnak éle magától is eltompul.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 8. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. február 24.