2018. jún. 2.

Váradi Antal (2854-1923): Petőfi kortársai




Nemcsak a czigányasszonyok jövendölnek. Megteszi azt mindenki, anélkül, hogy a tenyerébe nézne az embernek. De sehol sem röpül annyi jövendölés a levegőbe, mint a szinház körül. Ott nemcsak azt tudják, ami történt, hanem abban is csalhatatlanok, ami történni fog.

Minden darab, minden föllépés sorsa előre el van döntve. Nem is ül össze az areopág. Nincs arra szükség. Támad a szinházi közvélemény, mint a subagallér. Afféle is aztán.

Az öreg Jauner, a hires bécsi direktor azonban sohase szokott jövendölni. a hányszor kérdezték tőle, hogy mi lesz a mai darab sorsa, vállat vont és hallgatott. Ha aztán kérdezték, hogy mért nem nyilatkozik, azt mondja:

- Es kommt immer andersch! (Midig másképp sül el!)

Ez a legtalálóbb. Hogy azonban a szinészekre és irókra mondott jövendölés is sokszor e fajta, álljon itt erről egy história.

1835-ben a veszprémi gimnázium negyedik osztályában egy padban, egymás mellett két vad nevű diák ült. Az egyiknek rácz neve volt, a másiké német. Apjuk, anyjuk papnak szánta a kettőt. A professzorok szerették őket, mert nagyon jól tudtak a kedvükben járni. Az egyik mindig olvasott, a másik meg olyan szentelt vizzel mosott képeket vágott, mintha a kánoni kongegráczió előtt állana. Mintául is állitották föl őket a többi nebuló előtt.

- Látod, gazember – mond a professzor az egyik fülönfogott diáknak – te is olvass szünetlenül, mit ez itt, ni! Még sétáláskor is könyvet visz magával. Gyere csak ide, mutasd, mit olvassz?

A göndörhajú diák szeretett volna a pinczébe sülyedni, de nem lehetett. Igy hát rajtacsipték, hogy nem a katekizmust olvassa, hanem Rontó Pált. Oda volta renomé örökre.

A szomszédja lett aztán a kedvencz. Ezt állitották föl például a többieknek, a mignem egy idomtalan pékgyerek sirva panaszolta be amit a szomszédot, hogy úgy elprodukálta őtet a többi diák előtt, hogy azóta ő rajta nevetnek úton-útfélen.

No, erre már igazán elkeseredett a professzor.

- Nem is lesz ebből a két gazemberből soha semmi!

Persze, amit egy tanár mond, az szentirás – az iskolában. El is hitte neki mindenki. Szomorú is volt az estvéli csillag mind a kettőnek. Az egyiket otthon, Tripammerék-nál verték meg, a másikat a Radákovichék portáján porolták ki, mert ez volt a két megbélyegzett nebuló neve. Ma más név alatt ismeri őket a magyar művészet és irodalom története. Az egyikből Vas Gereben lett, a másikból Szigeti József.

Az egyik a magyar regény oszlopa, a másik szinpadunk disze. Azé a szinpadé, amely akkor még ifjú volt s első évtizedeit élte későbbi diadalmas történetének. A mi szinészetük azonban nem Kelemen Lászlóval kezdődik. Annak nyomai –már többnyire mint műkedvelői előadások – visszanyulnak a tizennyolczadik század hetvenes és nyolczvanas éveibe.

Ime, előttem fekszik egy lőcsei tudósitás, amely szerint: „Itten, Lőtsén, a mult farsángi napokban nem lévén a szokott mód szerént mesterséggel tanult és ezáltal élelmet kereső komédiások, tehát az ifjabb vármegyei urak magok német nyelven minden héten kétszer jelesen játszottak és szép komédiákat produkáltak. Egyszer olyannemes gondolat ötlik az eszébe méltóságos consiliárius és Ord. Viczispán Horváth Imre úrnak, aki máskülönben is mint igaz magyar vér a magyar nemzetnek díszét és érdemét vele született hajlandósággal kivánja előmozditani és öregbitni, hogy ne csak a német fiak, de a született magyar fiak is a magok élő nyelveken, magyarul játszodnának valami szép játékot a közönséges theátrumon, akik, szinte, mint más nemzet, minden jeles dolognak elkövetésére alkalmasak.

Nem is hagyá füstbe menni ezen fent emlitett tekintetes Szepes vármegye érdemes V. ispánja gondolatját, hanem mennél hamarább komédiákat foglaló magyar könyveket szerezvén, az itten mulató magyar nemes ifjúságot arra birá, hogy a németek közt is magyar nyelvünk dicsekedne és magyarul játszana.

Meg is történt ez már kétszer. Az első játék húsvét harmadik, vagy húsvét után való nap, amelyben is sok körül-belül nemesi renden kívül még a kassai kerületbeli comissárius Szent-Iványi úr ő ecczellentiája a szepesvármegyei, szepesvárallyai püspök méltóságos gróf Révay úr ő nagysága az alkáptalannal együtt jelen lenni méltóztattanak. Melyet is egy német komédia meg nem nyerhetett. Oly jelesen mene pedig véghez ezen magyar komédia, hogy mindenektől az örömkiáltást jelentő tapsolás nagy harsogással hallatszott, ahonnan következett az is, hogy másodszor is pünkösd után való nap sok-sok idegen uraknak jelenlétekben produkálhtatnék. Hogy pedig azt is megtudhassa az úr, micsoda játékot játszottanak és az ezért esett fizetést – mire forditották? Ime egy azt megtanitó jelentést is nyomtatásban levelembe zárva küldök. A komédiát jelentő czédula a következő: „Szomorujáték, Konstantinus vagy Konstantinusnak Leo római császár Artémiuszszal, a Romanos fiával való elcseréléséről. Beszélgető személyek:

Konstantinus, Artemius neve alatt… I. A. Romanus, az ország gondviselője… O. I. stb.”

A nevek nem lévén kiirva, ma nincs érdeke a találgatásnak. Tény az, hogy 1789-ben Lőcsén már magyar darabot játszottak az úri műkedvelők. Nemesebb passzióik voltak, mint hetven esztendővel később élő utódaiknak, akikről egy szinházi lapnak 1863-iki folyama azt irja, hogy: „Minap egy fővárosunkban lakozó úrtermeiben igen érdekes rébusz- és jelenet-ábrázolások voltak láthatók, pompás jelmezekben. Nagy mulatságot idézett elő a poloska-jelenet, tudniillik egy nagy poloska jött elő, melyet féregporral hintettek be, s a poloska igen ügyesen vonaglott és azután – fölfordult.”


A mult szinész-ujságai sokszor a legkülönösebb ujdonságokat őrzik. Ma már nem érthetjük, micsoda izgalmakat kelthettek akkor a külföld ide érkező művészei, el nem tudjuk képzelni, micsoda felbuzdulás vitte rá az ifjuságot, hogy Elsler Fánny-nak, a Nemzeti Szinházban szereplő ballerinának fáklyásmenetet rendezzenek? De hát, megtörtént. Ütik a direkcziókat akkor is, több-kevesebb sikerrel, irnak a Diána-fürdő első emeletén lévő műtárlatról s közlik nemcsak a Nemzeti Szinház, meg a budai alagut szájánál álló Molnár-féle budai Népszinház szinlapjait, de gyakorta a Gizella-téri német szinházéit is, kivált mikor valami nevesebb bécsi vagy külföldi szinész, énekesnő vagy tánczosnő vendégszerepel. A nemzeti szinpadon is egyszer-egyszer konczert szakitotta meg a rendes előadás menetét, hegedüművészek s egyéb virtuozok tarkitják az estét. Sőt előfordult az is, hogy idegen nyelven játszottak idegen művészek,ami nem olyan furcsa, mint mikor Egressy Gábor kezdésére a Nemzeti Szinház tagjai francziául játszottak el egy franczia vigjátékot (Maséres „Fiatal férj” czimű vigjátékot, 1840-ben), Egressy Gábor jutalomjátékául, csak azért, hogy megmutassák az örökké csipkelődő kritikusoknak, akik a franczia nyelvben vaaló járatlanságukat vetegették a szemükre, hogy mennyire tudnak ők francziául, úgy hogy egész franczia darabot képesek franczia nyelven előadni. Ez sem történt azóta.

Volt rá eset, - Pályi szinigazgató alatt – hogy egy társulat kiment Romániába s a pártolásért való hálából betanult egy román darabot s előadta románul. Horvát nyelven is játszottak magyar szinészek és nem sikertelenül. Németül azonban, tudtommal, még soha.

Volt azután olyan szinészünk is, aki egy szót sem tudott angolul, mégis a Shakespeare nyelvén produkálta magát. Lám, Korcsek, kezdetben komikus, később kardalos és segédszinész, olyan mesterségesen tudta a nálunk vendégszereplő Ira Aldridge-t utánozni, hogy egy társaskörben Ira Aldridge helyett produkáltatták s csak a végén sült ki, hogy Korcsek úr magyarul is tud!

Az öreg régen örök nyugalomra tért, miután az itt fenn való nyugodalmat nem sokáig élvezte. Nem volt szerencséje az öregnek. Másokat jobba kegyelt a sors. Volt olyan szinész, aki néhány hónapig fizette a nyugdíjszázalékot és aztán –nyugalomba ment. Az uj nyugdij-egyesület ambicziót helyezett rá, hogy életképesnek mutassa magát. Mutatta is és vagy tizenhat esztendeig fizette a nyugdíjat olyan tagnak, aki alig pár száz forintot fizetett be s akinek éppen háromszázszorosan fizette vissza a befizetett forintokat.

Régi nóták már ezek. Vagy mit szólanak az ilyen ujdonsághoz, melyet a Szinházi Látcső április tizediki száma hoz, hogy:

„Ápril hatodikán a Nemzeti Szinház uj előadási sorozatát (a szinházi esztendő április elsején kezdődött; máig is úgy van diéken!) Jókai szép nyelven s a hazaszeretet melegével megirt szinpadi költeménye „A szigetvári vértanuk” nyiták meg,melyben Jókainé mindig szépen játszsza Annát. Kisebb szerepekben Odry és Sántha uj tagokat láttuk, az elsőnek mély hangja van, a másik ügyes szinész. Sajnos, hogy csak kis közönség jelent meg, stb.”

Odry már a túlságos korán elkezdett nyugalmat élvezi (bizony még bátran énekelhetne gyönyörű baritonján), míg Sántha Tóni ott ült a Nemzeti Szinház kasszájában és uralkodott a sárga és zöld biléták fölött. Abban a kasszában sokjeles szinész ült, ott kuczorgott az öreg Balogh István, ott ült Némethy, a népszinműénekes, öreg éveire, ott ült aztán ő is,a jókedvű inasok páratlan ábrázolója, s helylyel-közzel a –multról ámodott.


A nálunk vendégszereplő külföldi művészekről jut eszembe Lagrange asszony, aki most halt meg olaszországi kastélyában s aki ami Nemzeti Szinházunknak 1850-ben volt hosszabb ideig vendége. Erről a művésznőről beszéli Szigeti József azt a csodálatos dolgot, hogy ünnepeltetése, a rajongó lelkesülés, amelylyel körülvették, annyira a szivébe véste nemzetünket, hogy egy uj szerepet tanult be hálás viszonzásul, a Hunyadi László Erzsébetjét, még pedig magyarul. Erkel Ferencz az ő bámulatos hangjára szabta azt a nagy nehézségű és kiváló virtuozitást kivánó áriát, melyet ma is „Lagrange-ária” néven ismernek a zenészek,s melylyel valóságos furórét csinált, ahogy abban az időben nevezték. A szinház hálából neki ajándékozta a Szilágyi Erzsébet fényes és drága jelmezét, azonkivül emlékét az irodalom is őrzi, mert Lévay József egész füzér költeményt irt hozzá. Vele történt meg az is, hogy Madridban vendégszerepelvén, Fernan Numez herczegasszony – a spanyol királynő előleges beleegyezésével – estélyre hivta magához a világhirű művészasszonyt.

A spanyol hidalgók nejei pedig kijelentették a herczegasszonynak, hogy királynő ide, királynő oda, de ha Langrange ott lesz, ők nem jelennek meg az estélyen!

Pedig ennek csak ötven esztendeje. Vagy azt hiszitek, hogy ma nem történhetik meg az ilyen?

Maga a jótékonyság volt ez az asszony. Annyi rejtett könnyet száritott fel, s annyi szegényen segitett, hogy nagy jövedelmei egy része erre ment el. Mégis milliomosnőül halt meg. Jut is, marad is.

A jótékonyságról szólva, könnyű azoknak jótékonykodni, akik ezreket kapnak egy föllépésért. De hát, akiknek egész esztendei fizetésük csak egy pár száz forint – és mégis jót tesznek?

Halljátok csak az öreg Udvarhelyi esetét. Nem én beszélem el, rólam azt hinnétek, hogy a régi szinészek iránt való szeretetem mondatja velem. Vas Gereben bátyámnak adom át a szót. Szava szentirás.

„… Öt évvel ezelőtt (1863-ban irja ezt) a hatvani utczában összecsoportosult néhány száz ember, bizonyosan valami megbámulni való végett, mit a közönség egykönnyen el nem enged.

Az öreg Udvarhelyi-vel mentünk együtt. Beszélgettünk a világ járásáról, mely oly régen annyira bomlott, hogy a mennyei órás maholnap kénytelen lesz uj kereket rakni egynémely elavult helyett. Az öreg szokott mély érzelmével hasonlitgatta össze a jelent a multtal, panaszosan mondván, hogy az egykori lelkesülés is alvófélben van, közönségünk elálmosodott irodalom és művészet iránt és a szinészt megint komédiásnak kezdni nézni,  mint a mult század végén.

Amint tudtam, vigasztaltam öreg barátomat és ki akarván tériteni buskomorságából, mondám:

- Komédia az egész élet! Reggel korán mi ujságirók komédiázunk,kitalálván az ujdonságéhes közönségnek a vett, kapott és talált hazugságokat,reggeli után kezdenek komédiázni a kereskedők, ügyvédek és több effélék, kivánva a vásárlók- és ügyködőknek „jó napot”, s mondván „alásszolgáját” a megszokott szólásmódok szerint, hogy feleikből kikapják a mindennapra valót. Délben komédiáznak a korcsmárosok, valamivel később a kávésok és igy tovább,- hol az egyik néző és a másik komédiás, hol meg az utóbbi cseréli föl szerepét a másikéval. Alkonyat felé kisétál az úri világ, a lányos anya fölcziczomázott leányait mutogatja, láttatja övéit és ézi amazokat, kik férfi-ruhában szintén a piaczra siettek, hogy a hiuság vásárában szinté elkeljenek. Végre hetet üt az óra, és bátyám, kinek reggel az ujságiró kivánta a jót, kit a boltos oly szépen beédesgetett, a vendéglő és kávés megsüvegelt, a kereskedő jó szóval tartott, estére, mondom, kedves bátyámra került a sor, hogy maga is komédiázzon és vagy megnevettet, vagy megrikat: de elvégzi szakmáját, mint mindenki, reggeltől estig! Azért ne busuljunk, az egész világ egy óriási komédia!

Megnyugodtunk s mire az utczai bámész csoporthoz értünk, megvigasztalódtunk.

De mit néz ez a sok ember?

Háromszáz ember néz egy szegény cselédet, akinek a kezéből a szélkikapott egy kétforintos bankjegyet s a házak tetején keresztülvitte. A körülállók bizonyitják, hogy igenis, úgy volt és ha a bámész csoportból mindenik adott volna egy krajczárt, a szegény cseléd vigasztalódva mehetett volna tovább.

Azonban senki sem mozditja kezét zsebe nyilása felé,- csak az öreg komédiás nem nézheti egykedvűen a dolgot; a fájdalom oly élénk, hogy komédiába ezer szem kegkönnyezné, s az öreg komédiás maga áll be közönségnek, egymaga indult meg a szegény cseléd könnyei és zsebébe nyúl, hogy odaadja a kesergőnek a kétforintos bankót.

Nem ismerte senki az öreget, aki hirtelen eltávozott. Hanem ott álltam én és tisztán hallottam, mikor a még könnyes szemű leány azt mondja:

- Adjon Iste helyette ezerannyit!

És én nem feledtem el azt a kis történetet. És évek óta  furja az oldalamat, hogy a közönségnek kitálaljam egy sereg régi képpel. Azonban vannak szűk idők, mikor az ilyen megtakaritott pénzt ki kell adnunk, mert most hallom, hogy az öreg komédiáshoz betekintett a szükség, és ha a jó Isten meghallgatja a cselédleány szavait, úgy most már jöhet a segedelem.

- Én tehát – végzi Vas Gereben – ide mellékelem a magam részét, adok két forintot és ha leszünk ezeren, kik az emberi kötelességet teljesiteni akarjuk, az Isten megadja, hogy az „ezerannyit” az öreg komédiásnak nemsokára kézbesithetjük. Jelszóul ez legyen adományunkra irva:

„Adjon Isten ezerannyit!”

Eddig Vas Gereben. Én pedig sajnos, úgy tudom, hogy jó bátyánk maga maradt a két forintjával.

Forrás: Váradi Antal: Az elzárt mennyország. Rajzok a szinészéletből Petőfi korában. Petőfi-Könyvtár  Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XIX. füzet  - Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása