2018. jún. 6.

Váradi Antal (1854-1923): A „Talpra magyar!”


Váradi Antal 


Márczius tizenötödike 1848-ban szerdai napra esett. „A fővárosnak nem mindennapi szine van” irja a Pesti Hirlap”. A mozgalmas szellem, mely egész nyugaton fölemelé zászlóját, itt is nyilvánulni kezd. Azon késlekedés, melyet a fővárosi tábla temporizácziója az alsó tábla teendőink iránti feliratának tárgyalása körül okozott, itt is peticzióra adott alkalmat. Márczius 15-ikén reggel tizedél órakor az ifjuság az egyetem három szakjabeli kortársaival egyesült, kikhez még számos, mindenkoru és rangu férfiak csatlakoztak s Landerer és Heckenast nyomdája előtt megállván, követelték a peticzió 12 pontjának úgy Petőfi Sándor egyik költeményének rögtöni kinyomatását. A nyomda tulajdonosai engedtek a kivánatnak. Az összegyült tömeg pedig, daczára a sürün hulló esőnek, példás türelemmel bevárta a czenzura nélkül kinyomatott első magyar példányok elkészültét, ami megtörtént délelőtt 11 és fél órakor. A nyomtatványok idegen ajku polgártársaink iránti tekintetből németül is elkészültek. Örömmel jegyezzük fel, hogy a 12 és fél óráig tartó csoportozatot a legkisebb rendetlenség sem zavará meg!”

Ime, az események hű krónikása; igy irja ezt az idézett lap 1848 márczius 16-ikán, csütörtökön megjelent száma.

Az iskolák ezen a napon zárva voltak, az egyetemi ifjak kikérték és meg is kapták az egyetem zászlaját, amely alatt vonultak; a pesti nép örömében Buda is osztozott s este illuminiált ablakok előtt vonult a vigan zajongó, éneklő, éljenző menet, mely csak az imént kisérte le Táncsicsot diadalmenetben a várhegyről s vitte családja körébe.

A márczius 16-ikán megjelent lap homlokán kövér betükkel nyomva ez áll:

„A sajtó szabad!”

A sajtó lánczainak letörését a helytartó-tanács elnöksége márczius 16-ikán közölte a nyomdatulajdonosokkal. Este a nádori lak is ki volt világitva!

Petőfi márczius első napjaiban Veszprémben volt. Ott értesült a párisi forradalom eseményeiről és igy kiált föl: „Oh, mikor én meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elüzték s Francziaország republika!? Egy Pestről távollevő megyében utaztam s ott egy fogadóban lepte… rohanta meg e hir fejemet, szivemet, lelkemet, idegeimet. Vive la republique! kiálték föl, aztán némán, merően álltam, de égve, mint egy lángoszlop. Amint eszméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani, a jelszó ki van kiáltva, gondolám, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én haza érek? Nélkülem kezdődjék a forradalom? Hah!

Nyakra-főre siettem a fővárosba… reszketve, lélekzet nélkül értem haza… Általános volt a lelkesedés, de még semmi sem történt… Nagyot lélekzettem, mint a buvár, midőn a víz alól fölmerül.”

Márczius 7-ikén ért Pestre. Itt mindennap részt vett az ifjuság gyülésein s az itt elhangzó beszédek, de leginkább a fönt idézett lelkes hangulat, szivének égő szabadságvágya adták tollára a földetrázó dalt, a nemzeti ébredés harsona-szavát, a „Talpra magyart!”

A „Talpra magyar” márczius 13-ikán született, a Julius Caesar és Attila legendaszerű halála napján. Márczius idusa, a zsarnokhalál-születésnapja hozza világra a leglángolóbb szabadságdalt!

„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt irtam” – mondá Petőfi – „feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.”

A nagy napok rövid történetét Ferenczi igy adja elő: Márczius 14-ikén az „Ellenzéki kör” közgyülést tartott, melyen az ifjuság oly elhatározással jelent meg, hogy mint Francziaországban tették a reformokkal, ugy itt is követelni fogja, hogy a 12 pontot peticzió alakjában a reform-lakoma résztvevőinek aláirásával terjeszszék föl egyenesen a királyhoz. Ezt elfogadta ugyan a gyülés, de Klauzál Gábor inditványára elhatározta, hogy előbb az országban köröztetvén, nagyobb suly kedvéért több százezer aláirást szerez. Ez a halogatás mélyen elkeseritette az ifjuságot, el Petőfi is, ki nem lévén jelen, Jókai által értesült a határozatról. Az ifjuság esti 7 órakor szintén ülést tartott a Fillinger kávéházban, az ugynevezett „Közvélemény-asztala” mellett. Itt hallották meg először tiz óra tájban, hogy márczius tizenharmadikán kitört a bécsi forradalom és Metternich elüzetett. Ekkor vége volt a halogatásnak. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy addig nem távoznak el, mig nem határoznak; Vasvári pedig kivonván tőrét, igy szólt: „Esküszöm a szabadság istenére, hogy mindaddig nem fogok nyugodni, míg a zsarnokság fenéjét gyökerestül ki nem irtottam!”

Ez hatott. Az ifjuság lelkesülten ismételte az esküt s elhatározta, hogy követelni fogja a szabadságot!

A márczius 14-ről 15-re beállott éjszakát Petőfiék ébren töltötték, a Jókai társaságában. Anyja is ott volt s mikor az ifju, lángoló szivü költő lelkesülten hangoztatta, hogy tudatában van a következő nagy nap egész jelentőségének, hogy el van készülve szembeszállni az erőszakkal s ha kell a szuronyokkal is szembeszáll,d e kivivja a sajtószabadságot, az ő vágyainak eszményképét, a szerető anya és feleség nemhogy lebeszélték volna, de lelkesitették a küzdelemre!

Alig hajnalodott, fölklészült s ment a Fillignerbe, az ifjuság gyülekező helyére. Utközben Vasvárit, Bulyovszky Gyulát találta s fölvitte őket Jókaihoz, akinél megegyeztek, hogy a sajtó felszabaditását fogják elsősorban sürgetni s megszerkesztették a 12 pontot (Mit kiván a magyar nemzet?) a proklamácziót.

Nyolcz órakor értek a kávéházba, ahol nem sokan voltak még. De azért az egyre-másra gyülő ifjuság előtt felolvasták a proklamácziót, amelyet elfogadtak.

Ezután következett a történelmi nagy pillanat!

Petőfi felállott s elszavalta a „Nemzeti dalt”.

… És fölkelt a szavalat harsogása nyomán „rabágya kőpárnáiról” a bilincsbe vert gondolat. Templommá lett a homályos, szük helyiség s a lelkes hallgatóság egy szivvel, egy lélekkel harsogta utána a refraint:

„Eszküszünk,
Eszküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”

Ez a pillanat a forradalom, a szabadságban, a nemzeti megujulás, a csoda-idők s a legendás esztendő szellemi kezdete!

Éppen a Józsefnapi vásár közeledett, tehát a pesti utczáknak a szokottnál sokkal mozgalmasabb képe volt. A lelkes ifjuság az egyetemre ment, ahol a tanárok beszüntették az előadásokat s az egyetemi ifjak kitódultak az udvarra. Ott a szitáló esőben Jókai székre állott, fölolvasta a proklamácziót, utána Petőfi elszavalta lángoló lelkesedéssel a „Nemzeti dalt”. Hatása az ifjuságra elképzelhető!

A vásáros nép is impozáns tömegben csatlakozott az egyetemi ifjusághoz, mely az egyetemeket mind bejárván, a censorhoz akart menni, hogy vele is aláirassa a proklamácziót. De Petőfi kijelentette, hogy censort többé nem ismer, ennek folytán censorhoz nem is mehet, ellenben megy egyenesen a nyomdába.

Ebbe mindnyájan beleegyeztek s nem találván ellenállásra sehol, odavonultak a régi Hatvani-utczába, mely később „Márczius 15-ike utcza” nevet kapott (én még láttam a barátok temploma sarkán ezt a fölirást) s a régi Horvát-ház előtt csoportosult. (A mai Pálfy-ház, amelynek földszintjén, a Szép-utcza s Hatvani-utcza sarkán volt a Landerer és Heckenast nyomda.)

Jókai, Vasvári, Vidács és Petőfi, mint az ifjuság küldöttei, bevonultak a nyomdába s lefoglalták a sajtót „a nép nevében”. Landerer óvó szavai után az ifjak a felelősséget magukra vállaltak. Nyomban szedésbe adták ugy a proklamácziót, mint a Nemzeti dalt, Jókai tudatta a várakozó tömeggel a történteket. Mindenki türelmesen várt, szakadt az eső, s kezdték kifesziteni az esernyőket. De Vasvári azt kiáltotta a tömegnek, hogy mit fog csinálni, ha majd golyók és bombák potyognak? Mire az esernyők kezdtek eltünedezni.

Vasvári, Degré, Bulyovszky Gyula tartottak ezalatt beszédeket, Petőfi pedig ujra elszavalta a Nemzeti dalt, a tömeg pedig esküre emelt kézzel dörögte utána a refraint. Egy tanú szavát idézi Ferenczi, aki ezt mondja: „A dicsőitett fiatal népköltőben itt, ezernyi sokaság előtt, a szabad ég alatt bátor homlokával s eltökélt arczkifejezésével egy őskori látnokot képzeltünk magunknak, ki rabigába vert honfiait, véreit, lánczaiknak összetörésére szólitja fel s ösztönzi – hozzáképzeltük a halhatatlanság örökzöld borostyánjait halántékára!” Utána Irinyi, Egressy, Irányi és Vidacs beszéltek, majd Gyurkovits Máté, előkelő pesti polgár, szücsmester (aki később városi hivatalnok lett s közel százéves kort ért el) német beszédet tartott, melyben a nap s az események jelentőséget magyarul nem értő polgártársainak lelkesen tolmácsolta.

Fél tizenkettő volt, mikor Irinyi bemutatta a népnek a szabad sajtó első szülötteit, a 12 pontot s a Nemzeti dalt, amelynek német forditása is elkészült. A sajtó-gép, melyen e történelmi napon a lelkes ifjak keze által (nehogy a nyomda valamely alkalmazottját terhelje a felelősség) az első szabadsajtó-példányok nyomattak, a Franklin-Társulat (Heckenast utóda) tulajdonába ment át s jelenleg a Petőfi-ház muzeumának fogja a tulajdonos jóságából, mint szent ereklye, örök diszét képezni!

Ezrivel osztották szét a nyomtatványokat, melyet egy-egy példányát most becses ereklye gyanánt őrizik –eljárták a szerkesztőségeket, felszólitván őket, hogy ezentul lapjaikat ne censuráztassák – vittek egy példányt a szabad-sajtó első termékeiből Kubinyi Ágostonnak a Nemzeti Muzeum igazgatójának azzal a kéréssel, hogy örök emlékül tétesse el.

A Muzeum előtt folyt le a délutáni népgyülés, amelynek alkalmával ujra nyomtatványokat osztogattak s Petőfi elszavalta gyujtó hatásu Nemzeti dalát, mely azóta e nap hymnusza lett s a kőlábak,melyen állva az eskü szavait menydörögte, ma márvány-emléktábla jelöli, melyet a magyar ifjuság emelt az „ifju magyarság” lelkes hőseinek.

A kivilágitás alatt örömmámorban uszott a város, ének, éljenzés, beszédek zaja hangzott s ragyogó transparensek hirdették az ünnep jelentőségét.

„Feltünő volt azonban – irja a Pesti Hirlap -, hogy a magyar tudós-társaság lakásán, hol miden más kivilágitás alkalmával feliratok, transparensek szoktak lenni, most, midőn a sajtószabadság ünnepeltetett – semmi sem volt.”

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.