2018. jún. 6.

Váradi Antal (1854-1923): Petőfi ellenségei



Váradi Antal 

- Kortársak följegyzéseiből, egykoru lapokból, stb. –


Petőfi – és ellenség! Elgondolhatja ezt magyar ember? Előttünk olyan anomáliának tetszik még csak föl is tenni valakiről, aki hirét hallotta a „Talpra magyar!” dalnokának, hogy az másképpen, mint a csodáló imádás hangján beszéljen róla! És mégis. Az a szennyes folyó, a politika, mely besározza Krisztust magát, s az irigység, amely előtt az Isten sem szent, hozzányultak a mi bálványunkhoz, s megpróbálják lerángatni magukhoz a porba. Persze, nem sikerült nekik, csak magukat keverték az ingoványba, de a históriai igazság kedvéért fel kell jegyeznünk, hogy voltak ilyenek is, okulásul az utókornak, amely nem becsülné meg eléggé a maga nagy embereit.

Petőfi a Kis-Kunságban lépett fel képviselőjelöltnek. Május harmadikán ir egy Bankos Károly nevű ismerősének, hogy követ óhajtana lenni, mert – úgymond – okos emberek lesznek az országgyülésen, de most lelkesedettek és lelkesiteni tudók kellenek”. Junius elején Pálffy Albert tollából czikk jelent meg a „Márczius Tizenötödike” czimü lapban, mely az ő jelöltségét támogatja.

Szokás szerint bejárta kerületét, volt Fülöpszálláson, Szabadszálláson, Kunszentmiklóson és Laczházán, s szétosztogatván nyomtatott proklamáczióit, visszatért a fővárosba. Néhány nap mulva ujra lement a választókerületbe, ahol választói kérésére beszédeket igérkezett tartani. Időközben azonban a szabadszállási református papnak, Nagy-nak a fia ellenjelöltül lépett fel, s természetesen a „helybeliek” s minden ahhoz tartozó, a pap fiát pártolta. A hatóságok, a hivatalos emberek, a községi belső emberek mind Nagy Károlyt támogatták s Petőfit véres republikánus hirébe keverték, aki csak felforgatásra tör s királynak és felsőbbségnek esküdt ellensége.

Megindult azután a rágalom hivatalos apparátusa is, Petőfi notórius ember, kinek már Pesten beszélni se szabad, amellett tót, királygyülölő és hazaáruló.

Ferenczi Zoltán kiváló Petőfi-életrajzában a legrészletesebben elmondja az egész választás történetét. Petőfi maga a választási kampány lezajlása után a „Márczius Tizenötödiké”-ben egy levél keretében megirta a bukása történetét, melyről aztán a Pesti Hirlap, Életképek, Jelenkor, a költőt pártoló s a balsikeren indignálódó czikkeket vettek át.

Maga a főesemény lefolyása a következő:

- Junius 12-ikén a szabadszállási tanács majd éjfélig ülésezett s népgyülést tartott, melyen sikerült a népet fölingerelni a költő ellen. E mellett hivatalos formában junius tizenharmadikáról a tanácsülésből figyelmeztető és elijesztő levelet küldtek Bankoshoz Szentmiklósra, melyben ovják Petőfit a választás napján a Szabadszálláson való megjelenéstől, mert a nép méltó haragjáról jót nem állhatnak. A költő azonban 14-ikén estefelé mégis átment s nejével egy ismerősükhöz szállt, hol szerfölött megijedtek jelenlétén. Egy rokona (Herpainé) szintén ijesztő hireket hozván, a költő már-már eltávozott volna, de felesége lebeszélte. Sőt ösztönzésére fölment a városházára is. Ekkor az ellenpártiak egész éjjel itatták a népet, mely reggelig zajongott. Midőn reggel ujra fölment a városházára, ott a részeg tömeg körülvette, szóhoz sem engedte jutni, agyonveréssel fenyegette s a követválasztási elnök s a tagok is sértegették, mire elhatározta, hogy távozik s visszamegy Szentmiklósra. Rögtön szállására kisérték, kocsit adtak, felült nejével, s a kocsis a kapott utasitás szerint egy mellékuton vitte Szentmiklósra, nehogy odavaló választóival az uton találkozván, ezek visszahozzák. A szentmiklósiak megérkezvén Szabadszállásra, már előre többen elejökbe mentek s a Nagy Károly pártjára hivták őket, azt mondván, hogy Petőfit agyon akarta a nép verni, s maga kérte a tanácsot, hogy fedezet alatt küldje el a városból. Midőn a szentmiklósiak Bankos vezetése mellett megmaradtak a költő pártján, fenyegetésre fogták a dolgot, hogy félreverik a harangot, ha be mernek menni, s mindnyájukat agyonverik. Sőt a követül bement Bankost, ki Petőfi érdekében szólt, szintén fenyegették. Ekkor a szentmiklósiak hazaindultak, s habár a következményektől megijedt választóbizottság két követet is küldött értük, hogy csak bátran menjenek be a választásra, ezek elkeseredetten távoztak. A költő pedig még aznapról részletes levélben megirta bukása történetét a „Márczius Tizenötödiké”-be, hol 19-ikén meg is jelent. Onnan, némi szeliditéssel, egész terjedelmében átvették a többi lapok és általában a legnagyobb indignáczióval irtak az ellene elkövetett gyalázatos eljárásról. (Ferenczi, Petőfi életrajza. III. k. 253-4.)

Mindegy, megtörtént, nem első és nem utolsó eset Magyarországon, hogy érdemes fiai provincziális butaság következtében ignoráltattak. Ilyenkor száz hasonló eset jut eszembe, nem bukott-e meg számos nagy emberünk a választásoknak nevezett középkori hadjáratok alatt, s nem ejtették-e el Jókait Budapesten, Tóth Kálmánt Baján, sőt volt olyan is, akit szülővárosa addig mindig molesztált ezer kéréssel és kivánsággal, amig egyszer föl akart lépni. Akkor egyszerüen ignorálták.

Mindegy. Akárkivel meg lehetett ennek történni, de Petőfivel szemben örökös szégyenfolt marad ez. Hát még ami aztán következett.

Jókai a legnagyobb megbotránkozással beszéli el a következőket:

- Magyarok istene! Ha ma volna egy Petőfi, ötven helyen választanák meg képviselőnek, akkor pedig megbukott a saját szülőföldén, Szabadszálláson; megbukott oly borzasztóan, hogy menekülnie kellett a városból, mellékutakon, nehogy agyonverje az ellenjelöltje mellett lelkesedő nép, őt, a nép apostolát! Ugyanakkor egy hajduböszörményi poéta kegyetlen verssel tromfolta vissza a „betyár Petőfit”, akinek költeményeit a piacz közepén égette meg a nép.

A nép? Petőfi verseit?

Még csak arra sem érdemesitették, hogy az országgyülés padjai végében valahol helyet adjanak neki; mindenki ellensége volt. Még az édes, jó publikumi s. Az „Életképek”-nek még márcziusban ezerötszáz előfizetője volt, s márcziuson túl, mikor Petőfi is szerkesztőtársnak lett megnevezve, mikor azokat a leggyönyörűbb költeményeit irta, amikor maga körül még Aranyt, Gyulait, Szász Károlyt, Lévait egyesité munkatársakul, leszállt a lap négyszáz előfizetőre, s a kiadó felmondott. S Petőfi költészete akkor kulminált!

E mély elkeseredésében elpanaszolta a szabadszállási bukása esetét lapjainkban,elmondva a visszaéléseket a választás előtt és alatt. Erre az akkor legelőkelőbb lapban az ellenjelölt (ha jól emlékszem a nevére: Nagy Károly) részéről egy válasz lett közzétéve, amiben az Petőfit „gazembernek” nevezi!

Hiszi ezt valaki? Egy Petőfi neve után a „gaz” epitheton? Ugy-e, hogy mese ez?

Petőfi azonnal Pálffy Albertet meg engem küldött mint segédeket a megsértőhöz, lovagias elégtételt követelni. A kihivásra a nagyérdemű hazafi azt felelte, hogy ő bizony pisztolyra senki fiával nem verekedik, hanem álljon elém az a Petőfi egy szál kardra, s tudom, hogy úgy kettéhasitom, hogy fele erre, fele arra esik!

Kettéhasitani egy Petőfit!


Most meg aztán porszemenként raknók össze, csak tudnók, merre fujta széjjel a szél. Mi aztán kiadtuk a bizonyitványt, hogy a képviselő úr nem akar lovagias elégtételt adni, s Petőfinek el kellett tenni az emlékei közé a keserü megbántást.”

Igy Jókai. És azóta száz esetünk van, hogy az iró becsülete a publikum előtt csak addig tart, amig nem kér tőle valamit.

A forradalmának és hazaárulónak kikiáltott Petőfi pedig gyarapitotta a nemzeti kincsesházát gyönyörű költeményeivel, s beszélt a nemzetnek szabadságról, forradalomról akkor, mikor a publikum nagy része még azt se tudta: mi fán terem a szabadság. Jellemző, hogy mikor 1838-ban a győri czigányok Párisból visszajövet a nemzeti szinpadon is felléptek,m int ahogy akkortájt minden kóklert és svarczkinsztlért odaeresztettek, a fiatalság egynémely része a Párisból hazatértektől szerette volna hallani a hires forradalmi dalt, a Marseillaiset. Egynéhányan elkezdik kiabálni:

- Marseillaise! Marseillaise!

Egy csomó zrinyibeli jogászcsemete utána:

- Marczele! Marczali! Marczili!

Azt hitték, valami czigánypurdé-csodahegedüs. A czigányok aztán szégyenszemre kijelentették, hogy nem tudják „azst a nótát”. Lehet, hogy nem merték eljátszani.

*

Petőfinek voltak igazi és képzelt ellenségei.

Az igaziakkal korán meg kellett ismerkednie. Már az iskolából hozott néhányat, akik ott kezdtek rá irigykedni. (Ugyan mi az istencsodáját irigyeltek tőle akkor?) Igy, alig hogy versei kezdtek megjelenni, álnév alatt egy pimasz kritika jelent meg róla. lerántották a sárga földig, megtagadtak tőle minden talentumot. Petőfi felelt a kritikára s mert gyanitotta, honnan fúj a szél, igy végezte a feleletet: Fogadjátok hazám legszebb erényű ifjai hódolatom tömjénét! Amely végsorokban az aláhuzott szavak Szeberényi és Dömjén neveket adnak ki. Lehet azonban, hogy bár az iskolapadokban sok irigykedési tény füződik a nevükhöz,ebben a piszkos kritikában egyiknek sem volt része.

Hiszen, hogy ilyen kritikusok akadtak, azt jól tudjuk. Ime nem kisebb ember tagadta meg Petőfitől a tehetséget, mint Greguss Ágoston. Ő különben csak követte Zerfi, Császár Ferencz és Hazucha példáját. Aztán ott volt a „Honderü”, melynek szerkesztője, Petricseviczh Horváth Lázár minden volt, csak népies nem. Szalon-poétákat szeretett volna nevelni, ha egyáltalán tudott volna nevelni valakit. Erről a lapról irta azt a gyilkos élű költeményt a Honderühöz, amely igy kezdődik:

„Ó honderű, te Lázárok Lázára, Te csak nevednek két bötője vagy, Nevednek vagy csak két végső bötüje… Húzd meg magad, nehogy tovább ragadj! E két bötü elül, hátul olvasva Egyformán mondja meg kilétedet. De én becsüllek, mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet!”

Horváth Lázár aztán kegyetlenül megharagudott Petőfire és az egész társaságra. Széchenyi István a Honderü-t kedvelte s szokott modorában angol calambour-t csinált rá. Azt mondta, hogy a Honderü „Hunterri” (vadászparipa). Petőfiék a Pesti Divatlapban rádupláztak erre a szójátékra s azt irták, hogy a Honderü nem „Hunterri”, hanem francziául „hontedes rues!”, ami átkozottul diffamáns komplimentum.

Horváth Lázár azzal lőtt vissza, hogy kifogyván minden magyar gorombaságból, németül kezdett el ágyuzni, s a Pesti Divatlapot egész pereputtyával együtt elnevezte „Lumpengesindel von Gemeinheiten”-nek. Petőfinek ez annyira megtetszett, hogy egymás közt sokáig ezt a titulust használták. Lett aztán belőle duellum, triellum és az Isten tudja még hányféle „ellum”, de hál’ Istennek, egészségesek maradtak mindnyájan s attól még most is élnének, ha meg nem haltak volna.

Előbb barátai, később ellenségei közé tartozott Kuthy Lajos is, a „Hazai rejtelmek” hires és gavallér irója. Ez az úr zsurokat adott s meghivta rá irótársait is. Egyik zsuron ez a kedélyes diskurzus fejlődött ki Kuthy és Petőfi között:

- Ugyan, te Sándor, szerettél-e te már életedben úgy nőt, hogy pénzedbe ne került volna?

Mire Petőfi igy vágott vissza:

- Hát, te Lajos, szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy annak ne került volna pénzébe?

Egyszer meg le  sem ültette Petőfit, mikor Jókaival viziteltek nála. Állitólag „légyottja” volt valakivel s terhére volt neki a vizit. No, Petőfinek se kellett egyéb, egy úr, aki őt lesem ülteti, mikor nála vizitel! A legközelebbi zsuron az került szóba, hogy ki milyen munkán dolgozik? Kuthy valami új nagy vállalkozáson törte a fejét, Petőfi pedig csipősen vágott oda:

- Én egy regénybe fogtam, amelynek a czime: „Rinaldi Rinaldini”.Tégedet tettelek meg a hősének!

Kuthy az ajkát harapta mérgében, s fölkelve Sándorhoz lépett s a vállára veregetve így szólt hozzá:

- Nagyot nőjj, édes öcsém, ha engem valaminek meg akarsz tenni!

Ezzel aztán vége is volt a látogatásoknak. Kuthy aztán mind furcsább mesterségekbe keveredett, igy teszem föl, a pozsonyi országgyülésből, Jókai szerint azzal a megbizatással küldték le Pestre, hogy kémlelje ki Petőfit, vajon igaz-e az a kolportált sugdosás, mely szerint Petőfi titkos forradalmár,aki bujtogatásban utazik s a parasztságot akarja á la Dózsa György föllázitani, s azzal nagy vérontást kezdeni. Kuthy aztán fényesen adta Conan Doyle-t, a elkezdett Petőfi után kérdezősködni, sőt magához Petőfihez is elment, de ott fura kérdéseibe annyira belébonyolódott, hogy a végén már kinos zavarában a Petőfi iratai közt kezdett turkálni. Azt is mondják, hogy a zavar tettetett volt, a turkálás elpalástolhatására. Elég az hozzá, hogy Petőfi szép csendesen odaszól –megemlékezvén a multkori elutasitásról – a kutató Kuthynak:

- Kérlek, kedves barátom, jöjj hozzám máskor, most a feleségemre várok. Rendez-vous-m van vele!

Kuthy úr megszégyenülve távozott.

*

Ki tudja ma már, ki volt az a Hazucha, meg hogy ki volt az a Zerfi?

Zerfi, mint Ferenczi Zoltán Petőfi életrajzában találóan jegyzi meg: zsoldos. Volt az ujságirónak egy, szerencsére ritka,de annál veszedelmesebb tipusa, a pusztán pénzért dolgozó ember, aki a megélhetés gondjai által sarkantyuzva, aszerint változtatja a meggyőződését, amilyen lap fizeti, s igy megtörténik, hogy kis idő multával ugyanazt gyalázza, amit nem régen dicsért, s viszont. Ezek fajtájához tartozott Zerfi, aki kenyéradó gazdájának szájaize szerint hol ezt ugatta meg, hol amazt, de sohasem meggyőződésből, hanem piszkos haszonért. Ezért nevezi őt Ferenczi jogosan és találóan „zsoldosnak”, aki mint a középkor landsknechtjei, ma megtámadta és levágta ugyanazt, akit tegnap védett, mert ma más fizeti. Ez a Zerfi eleinte a Honderü zsoldjában állott, s akkor Petricsevich Horváth Lázárnak akarván tetszeni, egy tizenegy számra terjedő czikksorozatban, mely legnagyobbrészt akkor irodalmi viszonyaink tudatosan elferditett képe, Petőfit, a régi jelesek utjáról sötét alagutba tévedt átmenő epigonnak tartja. És ilyen emberek informálták a külföldet! A czikksorozat után Zerfi J. Gusztáv aztán folytatta Petőfi elleni támadásait a Budapesti Hiradóban. Legyalázta Petőfit a sárga földig, műveletlenséggel, durvasággal, nevelés hiányával vádolja, s azzal tetézi orczátlanságát, hogy a czikk alá (az Augsburger Allg. Zeitungban) a dr. Falk nevét írja. Elképzelhető, hogy az igazi Falk, a mi nagynevű irónk és politikusunk, sietett kijelenteni, hogy neki ezekhez a czikkekhez semmi köze sincsen.

A Honderü pedig Petőfi ellen tromfnak Haidort akarta kijátszani s állandó rovatot nyitott a jó Haidor dicsőitésének. Ime, egy szemelvény ezekből a dicsőitésekből:

- Hiador munkái a divatos Petőfié felett, csekély véleményünk szerint annyival föntebb állanak, mennyivel egy európai műveltségű kóltér (sic!) fönnebb áll oly költőnél, ki saját hona keskeny szellemkörén tul mitsem ismer.

Pulszky Ferencz igazságosabban itélt Petőfiről, habár Gyulai Pál túlszigorunak mondja kritikáját.

De ami túlszigorú volt a Pulszky birálatában, azt kellő értékére szállitja le Eötvös József báró fölszólalása a Pesti Hirlap-ban, melyet Gyulai viszont a legigazságosabb fölszólalásnak nevez, és méltán.

*

A képzelt ellenségek sorában ott áll Pákh Albert. Egyszer igy mutatkozott be: „Én vagyok az a veszett kutya, aki Petőfit megmarta!” Arra a költeményre czélzott, mely igy kezdődik: Isten veled, te elpártolt barát, veszett ebként ki szivem megmarád! Valami hiábavalóságért haragudott meg rá, s mikor megbékültek, meg akarta semmisiteni a verset, de Pákhnak megtetszett, nem engedte.

Hát maga Jókai? A Petőfi lelki testvére, aki mégis haraggal vált el tőle, haraggal úgy, hogy sohasem békültek ki többé. Az összeveszés oka Vörösmarty volt. Hogy mivel tartozott Petőfi Vörösmartynak, azt nem kell részletesen elmondani. Elég, hogy Petőfi, aki nem szokott dedikálni, a költeményeit Vörösmartynak ajánlotta.

És ezt a Vörösmartyt tudta Petőfi megverselni úgy, hogy ez volt a refrénje: „Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért!” A dolog históriája röviden ez: Vörösmarty tudvalevőleg országgyülési képviselő volt 1848-ban. Kossuth törvényjavaslatot nyujtott be ujonczjutalék és pénz megszavazása iránt, mely látszólag a meglevő osztrák sereg szaporitására látszott irányulni, valójában pedig nemzeti hadsereg fölállitását czélozta. Mindegy volt Petőfinek. A dolog szine az volt, hogy az osztrák haderőt gyarapitják, s gyülölettel fogadta a törvényjavaslatot. Az is szálka volt a szemében, hogy a törvényjavaslatot Kossuth nyujtotta be. A törvényjavaslatot nagy többséggel fogadták el, s reászavazott Vörösmarty is.

Ez éppen elég volt Petőfinek, hogy végezzen Vörösmartyval. Megirta azt az ominózus költeményt, amely miatt eltávolodtak egymástól, a két tetvérbarát: Jókai és Petőfi.

Szerkesztőtársak voltak, Emődy Dániel lakásán gyültek össze még egy megbeszélésre. Ott Jókai kijelentette, hogy Petőfi mint szerkesztőtárs kiadhatja azt a verset, de akkor Jókai megszünik a lap munkatársa lenni. Jókai ezeket mondta neki:

- Vörösmarty neked is, nekem is második atyánk volt. Ő vezetett be az irodalomba; ő pártfogolt, ő szeretett bennünket, ő figyelmeztetett hibáinkra. S aki négyszem közt mondja meg hibáinkat, az nem kritikusunk, az barátunk. Az apánk. Nem szabad őt megtámadnunk.

Petőfi ezt felelte rá:

- És ha igazi apám volna, sem kimélném azért, amit tett!

és kiadta a verset.

A vers megjelenése után Jókai kinyilatkoztatta, hogy a vers az ő helyeslése nélkül adatott ki. Erre elvált a két jóbarát, s úgy el tudták egymástól szakitani magukat, hogy többé egymásnak a nevét sem mondták ki.

„Csak egy nehéz év után jöttünk össze – mondja Jókai. – (Csak nyolcz hónap volt, de beillik egy évnek.) A Buda bevétele örömünnepére tartott lakománál találkoztunk ismét.

Sok minden áldomást mondtak ott. Én csak a magaméra emlékszem:

- Éljenek azok, akik ezután fognak meghalni a hazáért! Éljenek örökké!

Ekkor odafordult hozzám és azt mondá:

- Köszönöm, hogy én értem is ittál!

S összekocczintás volt az utolsó bucsuhang közöttünk.

S elváltunk, anélkül, hogy egymást megöleltük volna. Nagyobb volt a dölyf mindkettőnkben, mint hogy valamelyikünk megvallotta volna, hogy fáj a harag.

S csakugyan jól mondta: az a pohárköszöntő neki is szólt!

Ha én azt akkor tudtam volna.”

És azóta jóbarát és ellenség pihennek az örök békesség országában.

Mennyire mindegy lehet nekik most, hogy ki szavazza meg ezt vagy azt a törvényt, s hogy kinek milyen verse jelenik meg az Életképekben? Vagy hogy talán már meg is szünt az az ujság? Ki bánja? Odalenn, odaát nincsen polémia. Nem lehet ott ellenség, ahol csönd van és pihenés.

Ha visszajöhetnének s ujra kezdhetnék, talán másképp csinálnák. Vagy ujra végigjátszanak ugyanazt a világi komédiát? Ki tudja?

*

S erről a visszajövetelről jut eszembe, ide kell, hogy irjam Jókainak egy jegyzetét, amelynek olvasásakor mindig végigfut rajtam a borzongás. Fönnebb soroltam Petőfinek egynéhány ellenségét. Köztük volt a Hazucha József neve is. Ez a Hazucha, aki kedvezőtlenül birálta Petőfit, államhivatalt viselt, s leszámitva ezt az oktalan balvélekedését, komoly, tisztességes ember volt, s mint emlitém, Petőfinek ellensége volt.

Ez a Hazucha jó barátságban élt Katona főmérnökkel, aki viszont Jókait ismerte, maga is iróember volt s a forradalom előtt egy folyóirat (a „Rajzolatok”) főmunkatársa. Az 1849-iki rémnapok elzajlása után Katona Hazuchánál lakott Budán. Egy este, deczemberben volt, Hazucha szokatlanul felizgatva tért haza.

Katona, aki maga mondotta el Jókainak ezt a történetet, amint észrevette Hazucha egész lényének felháborult voltát, megkérdezte, hogy mi történt vele?

Hazucha a következőket mondotta neki:

- Amint a fedett folyosón jövök hazafelé, egy szögletből elém lép egy ember és megszólit: ismerem-e? Ráismertem: Petőfi volt. Azt mondta: ön nekem ellenségem volt valaha, de azért becsületes hazafi. Én menekülni akarok külföldre, segitse elő menekülésemet mint hivatalnok.

- S mit tett ön? Hová tette őt? – kérdezé Katona.

- Azt nem mondom meg. Mindenki tudja, hogy ellensége voltam; ha elfognák, azt mondaná a világ, én árultam el.

**

Nemsokára Hazucha meghalt, magával temetve el titkát, s mi ismét ott vagyunk a Petőfi-végzettel a fekete éjszakában, amelyből csak nevének csillaga világit elő: porát szétfutta a szél.

A legendának hőse pedig, a csillagkoszorus, ott mosolyog a magasságban, földi hiuságon, baráton, ellenségen, mesén és valóságon egyaránt!

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.