2018. jún. 6.

Váradi Antal (1854-1923): A harcz mezején



(Petőfi halála napján.)

„…Ott essem el én…
Ott folyjon az ifjui
vér ki szivemből.”

Magyar-Fehéregyháza Erdély egyik községe. Nagyküküllő vármegyében fekszik, a keresdi járásban, hol a Bethlen grófok műkincsekben gazdag, történelmi nevezetességű kastélya is rejtezik. Rejtezik, mondom, mert oly eldugottan fekszik, hogy alig lehet rátalálni. Innét a neve is: Keresd!     Legalább igy mesélik. Fehéregyháza Segesvár közelében van. Másfélezernél több a lakosa, oláhok, magyarok vegyesen. A Hallerek régi kastélya fekszik ott, melyben az ősz Haller, a segesvári csata térparancsnoka, egyszer fogadott bennünket, az irók és művészek társaságának küldötteit, egy feketére festett kupolás teremben,melyen fölül festett halüsztrád fut körül s arra támaszkodva tekintenek le a Hallerek odafestett hősei, s éppen az ősz patriárka fölött állt Alerius, a római, ősz szakállával, jóságos arczával szakasztott mása az alatta ülő utódnak.

A kastély körül terjed el a mező, azontul a halmok lába, ott jobbra a domboldalon kőemlék jelöli a helyet,a hol Bem jól czélzott ágyugolyóval letörte lováról Skariatni orosz tábornokot. Mégis elvesztették a csatát…

Petőfi halálvágya, prófétai betekintése a tulvilágba számos költeményéből ismeretes. „Sirt nekem, sirt – és koporsót!” – kiált fel. – „Tudom azt az egyet, hogy nem soká élek…” – panaszolja másutt. De sejtő lelke azt is érzi, hogy „ha én majd meghalok – Nem leszen kő siromon…” Azt is dalolja: „Most gomblyukamban a virág – s ha ujra zöldül a világ, Talán sirom halmán fakad…”

Kétféle halált óhajt magának. Ha az Isten ekképp szólna hozzá: Fiam, én neked megengedem, hogy ugy halj meg, mint magadnak tetszik, erre kérném akkor Istenem: legyen ősz, de szép, szelid, derült ősz, sárga lombon fényes napsugár. Sárga lombközt zengje végdalát egy a tavasztól elmaradt madár. S valamint az őszi természetre a halál jön észrevétlenül, én reám is ugy jőjjön, csak akkor vegyem észre, ha mellettem ül…

… De ha ezt nem engedné az Isten, akkor kérném, hogy tavasz legyen, harcz tavasza, hol rózsák teremnek, - véres rózsák, férfikebleken, … ott legyek,s az én szivemből szinte nőjjön egy halálos vérvirág…

Sötét sejtelme nyilatkozik ebben is: „Ha meghalok, ha megfagyok, szememre megkönnyezetlen szemfedő borul, s ültetni nem fog senki egy virágot a sirra, amely rajtam domborul”. Máshol: „Te fergeteg, jöjj! szórd el csontommal szivem s nevemet, - ne tudja senki sem, hogy egykor ilyen megátkozott teremtmény létezett!” Máskor „véres napokkal álmodik, „mik a világot rombadöntik”, mikor ő „megfagy,meghal a csatatéren…”

Koronája ind e vésztjósló látomásoknak az „Egy gondolat bánt engemet”, amelyet Petőfi minden bámulója kivülről tud „Ott folyjon az ifjui vér ki szivemből, s ha ajka örömteli végszava zendül, hadd nyelje el azt az aczéli zörej, a trombita hangja, az ágyudörej…”

S holttestemen át
Fujó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra
S ott hagyjanak engemet összetiporva…

Ugy történt. Ott hagyták őt összetiporva.

Fehéregyháza mezőjén pedig hősök porából kelt füszálak ezreit lengeti a szél, de nem tudjuk: melyik kelt a költő hamvából, mert ahhoz bucsura járna egy nemzet, amely Isten kalapján bokréta, s melyhez hasonlót „Isten nem teremtett!”

*

Petőfit Gyalokay hozta kocsiján a csata szinhelyére. Julius 29-ike volt. A háttér hegyei felől sötét viharfelhők közelegtek.

- Vajjon kit ver meg ma az Isten?Minket vagy az oroszt?- mond Gyalokay.

- Az oroszt – mond Petőfi kurtán.

- Remélem – feleli Gyalokay.

- Reméled? – pattan föl Petőfi. –Én követelem!

Ezt Gyalokay barátom saját elbeszélése nyomán jegyzem föl. Mikor Brassai bácsinak elmondtam, azt felelte rá:

- Est genuine Petőfiánum! (Petőfit jellemző vonása van az esetnek!)

Petőfi, mint Bem tábornok hadsegéde, vászonzubbonyban, gyalog tartózkodott tábornoka körül, többek állitása szerint egy duplapuskával fölfegyverkezve. Bem rendelkezései közben észreveszi, hogy Petőfi mellette jár, holott az ellenséges golyók czélpontja az ő környezete szokott lenni. Annyira szerette a költőt; oly nagyra becsülte s ugy féltette az életét, hogy nyomban a tartalékhoz rendelte. Többen mondják, hogy engedelmeskedve a parancsnak – hátravonult.

Innét kezdve sürű homály száll az ő fényes nyomaira. Tapogatódzva keressük, de nem találjuk. Sejtés, kombináczió, föltevés minden, csak az a szomorú, rettentő bizonyosság, hogy nincs többé.

Ferneczi hiteles előadása a következő: „Utóbb a csatatér külömböző pontjain látták, hol a falu fölött, az ágyuk mögött, hol a faluban a fogadó udvarán, ahol szekere állott. Délután három-négy óra tájban (ez Lengyel dr. állitása) éppen egy hatfontos ágyut hoztak kijavitva Kereszturról, ezzel szemben látták Petőfit ekkor a faluba, a fogadó felé haladni. De már mintegy félóra mulva, míg Lengyel dr. a sebesülteket kötözte, a leégett falu egyik sütőkemenczéjén ülve pillantotta meg, kívül a lőtávolon, honnan a csata menetét figyelte. Időnként fel-felállt,eltávozott, hogy jobb áttekintést nyerjen, de mindig visszatért s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a lecsapódott ágyugolyókat. Közben jegyezgetett egy zsebkönyvbe. E tájban vált véresebbé a csata, szaporodtak a sebesültek. A költő ekkor a falu elé ment ki s egy ott elfolyó árok hidfájára dőlve, mintegy félóráig szemlélte a csatát. Tőle nem messze egy hatfontos ágyu lőtte az oroszokat, azok keményen viszonozták a tüzelést, s egy ágyugolyó alig harmincz lépésnyire hullt le tőle; a fölvert por őt is eltakarván, hihetőleg szemébe is ment, mert zubbonya ujjával hosszan törölgette. Ekkor a falu vetéskapujához tért vissza s annyira elmerült gondolataiba, hogy feledni látszott  a körüle történteket.

Már ekkor ingadozni kezdett a csata sorsa. Bemet ujra meg ujra visszaverték. Minden törekvése, hogy az orosz gyalogság tömegét megbontsa, hiábavalónak bizonyult. Ágyutüzet zuditott rájuk, - maga Bem mestere volt a tüzértudománynak s hires czéllövő – hiába. Az oroszok eddig a védelemre szoritkoztak. Most a mindenünnen visszavágtató örsök jelenthették, hogy a magyarságnak segitségre sehonnét sincs kilátása, mire az oroszok az offenzivát ragadták meg. Támadásuk elöl seregünk hátrálni volt kénytelen. Az erdőben, a cserjés között nagy tömeg orosz katona rejtőzött. Ezek most előrohantak, a mieinkre vetették magukat, s még nagyobb zavarodást okoztak az amugy is megbomlott futó sorokban. Ezalatt az oroszok a jobbszárnyunkat is megkerülték. Ott szétverték a három század lovasságot s a jobbszárny kevésszámu gyalogságát. A mieink ez oldalon is megfutamodtak.

Lengyel dr. ekkor lóra ült s a falu vetéskapuja felé lovagolt. Petőfit még mindig ott találta, a híd karfájára támaszkodva s merengve maga elé. Lengyel ekkor kinyujtotta a jobb kezét s figyelmeztetve a költőt, rámutatott a tőlük alig ezer lépésnyire folyó nagy harczra.

Petőfi meg se mozdult.

- Potomság! –mondotta s ott maradt a híd karfája mellett. Ezalatt teljesen eldőlt a csata sorsa. A megkerült s szétvert jobbszárny után megfutamodott a balszárny is. Bem és egész táborkara menekült.

- Be vagyunk keritve! Be vagyunk keritve! – igy hangzott a kétségbeesett kiabálás, s mialatt a tüzérség a hegynek fölfelé menekült, vegyesen a gyalogsággal, a lovasság az országuton vágtatott Héjjasfalva felé. Nyomukban két ezred orosz dzsidás, míg egy másik orosz lovas-csapat, a futó sereget megkerülni törekedve, a folyó partján vágtatott előre s a Fehéregyháza fölött levő völgytorkolatnál csakugyan elébük is vágott.

Petőfi szekere, mely a falu korcsmájában állott, ez időben már nem volt ott az állás alatt. Kocsisa vagy idejében elmenekült, vagy az ellenség zsákmányává lett.

Gyalokay Lajos most igy adja elő a tovább történeteket: Amint ő a faluból kivergődött, rákiáltott a futó katonákra, hogy sorakozzanak. De a veszély felbontott minden fegyelmet. Ekkor ő is jól elrejtett kocsijához sietett s megpillantja e közben a költőt, amint az országuton hajadonfővel szalad. Utána kiált. A költő megáll s szomoruan visszanéz.

- Jere velem! – mond Gyalokay. – Kocsim ott van a bokrok között.

És kezét megragadva,vonja magával.

Petőfi keserüen kaczagva szólt:

- Azt hiszed, van ebben a pokolban olyan bolond, aki helyt merne maradni? Kocsisod is elfutott.

S ezzel a rohanó lovasságra mutatott.

- Itt nincs szabadulás. Menjünk a jobboldalra! Ott talán menekülhetünk!

S látva, hogy Gyalokay habozik, kirántotta kezét a Gyalokay kezéből.

- Itt nincs idő a gondolkozásra. Én megyek – Isten veled!

Ezzel leszökött az országutról, s a hegy felé menekült. Gyalokay többé nem látta.* (* Szószerint Ferenczi előadása.)

Tehát arrafelé menekült, ahol a másik orosz lovas-csapat a Küküllő mentén felfelé vágtatva, a buni völgy torkolatánál megfordult s a futóknak eléje vágott, őket bekeritvén. Lengyel azt hiszi, hogy tovább is az országuton menekült. (Holott Gyalokay arról leszökni s a hegy felé menekülni látta.) „Mert midőn ő (Lengyel doktor) Kis-Bun irányában, hol az országut egy magaslatra fut fel, visszatekintett, az út egyik kanyarulatában a költőt vélte látni, amint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyában futott!”* (* Ugyanott.)

Heydte, aki másnap a fehéregyházai s az országut melletti sirokba a mintegy ezerharmincz halott eltakaritását végezte, azt beszélte, „hogy a csata után Lüders megtekintvén a csatateret, kilovagoltak Héjjasfalva felé, az emlitett magaslatig s körülbelül ugyanazon a tájon, ahol Lengyel utoljára látta Petőfit, egy halott feküdt az út mellett, ki talán föl sem tünt volna neki, ha nadrága és zubbonya zsebeit kiforgatva s mellette szétszórt irásokat nem látott volna. A halott, amint lovaglás közben megfigyelhette, szőke volt, hegyes állszakállal; egy dzsidaszurás mellén érte. Ő a leirások aután azt hiszi, hogy Petőfi volt.”* (* Ferenczi: „Petőfi életrajza.” 278. Lengyel: „Vasárnapi Ujság 1860-1861.)

Egy sereg epizódot beszéltek el még utólag Petőfi haláláról. Egyik verzió szerint Szkurka nevű közhuszár emelte volna kengyelébe Petőfit, akit futásában ért utól, de a költő leugrott a kengyelvasról s a kukoriczásba futott volna, e szóval: „Engem az Isten se ment meg.” Pár lépésnyi futás után azonban két orosz lovas utolérte s néhány fejére mért kardcsapással levágta. Még a földön fekvőre is mértek volna egy csapást. Haller József gróf szerint Zeyk Domonkos emelte Petőfit a kengyelébe s vitte a kukoriczásba. Petőfi ott leszállott, innét későbbi szemtanuk állitása szerint a buni hidig futott, de aztán dzsidás kozákok utolérték, egyik mellbe döfte s a Küküllőbe fordult. De a folyóból kimászott s reggel egy Csonta Juon nevű fehéregyházai ember kocsiján Héjjasfalváig ment volna, a hol Zeyk Domonkossal és huszonhárom honvédtársával együtt egy közös sirba dobták. Petőfi kiáltott volna, Haller előadása szerint a sirból, hogy ne temessék el, „látjátok, hogy élek,meggyógyulhatok, Petőfi vagyok!” De egy irgalmatlan orosz visszataszitotta s „Dögölj meg Kossuth-kutya!” káromlással hullákat dobáltak rá, később Bader János segesvári lakos oltatlan meszet hintett fölébük s az élők sirját betakarták.

Petőfiné a következő télen – az egymásnak ellentmondó legendák nyomán – keresni indult. De az előadottakról értesülvén,a további keresést abbahagyta.

Aztán keresték… várták… kutatták…Hiába.

Azon az éjszakán megint egy fényes hullócsillag szikrázó íve hullott le a magasból… Egy másik, mindeniknél fényesebb, ragyogóbb csillag pedig visszaköltözött az égbe!



Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.