2018. jún. 5.

Váradi Antal (1854-1923): Gyermekévek




„Gyermek vagyok,
gyermek lettem ujra,
Lovagolok füzfasipot
fujva…”
Petőfi.


Hét hosszú szekér van megrakva almáriommal, ágyfával, asztallal, székkel, ruhanemüvel és a jó Isten tudja még mi mindennek. Amit a jó Mari asszony, Petőfi Sándor édesanyja kinnal, fáradsággal öszszecsomagolt, szekérre rakatott, hogy Félegyházára szállittassa, azt viteti maga Félegyháza városa, érte küldvén hét szekereket, amelyek hosszú nyikorgás után ott állottak meg a Bánhidy Gáspár háza előtt, melyet Petrovicsék kibéreltek. Ez a Bánhidy-ház a római katolikus templom mögött feküdt, nagyon alacsony, nádfödeles házikó vala, ma már csak egy része van meg, az elejét kiépitették kőháznak. A tér, melyen fekszik, Petőfi-tér nevet visel s a ház térre néző homlokzatán szürke márvány emléktábla díszeskedik ezzel a fölirással: „Itt élte gyermekéveit Petőfi Sándor.”

Ennek az emléktáblának története van. 1860-ban, mikor az ötvenes évek sötét boruja után egy kicsit kezdettünk föllélegzni, Reményi Ede, a világot járt hegedűművész Félegyházán járt hangversenyezni.

November 18-ikán volt a hangverseny és Reményi, aki rajongó tisztelője volt költőnknek - hiszen a Petőfi-szobor költségeinek nagy részét is ő hegedülte össze – a lakomán, mely hangversenyét követte s melyben felköszöntő felköszöntőt ért művész-hazánkfia tiszteletére, fölkelt s egy tósztban azt inditványozta, hogy a Petőfi gyermekéveinek tanyáját, a Bánhidy, akkor már Szabó-féle házat jelöljék meg emléktáblával. Ő maga kezdte meg a gyüjtést s rövid időn száztiz forint gyült egybe, amelyen Gerenday Györgynél meg is rendelték az emléktáblát. 1867. október 13-án leplezték le ezt az emléktáblát azon a téren, amely ugyancsak Reményi inditványára, Petőfi-tér nevet kapott.

Huszonkét hónapos volt Petőfi Sándor, mikor Félegyházára került. „Nyurga, barnás, vézna gyereknek” irják le a „Sándor gyereket” s följegyzik róla, hogy a ház előtt szeretett a pajtásaival a homokban játszani és sokszor rohant el vesszőparipáján pajtásaival a téren át. Mintha általhangzanék az évek ködén:

„Gyi lovam… gyi betyár…
Cserebogár, sárga cserebogár…”

És visszasir a nóta, a „Szülőföldemen” utolsó strófája, melyet Petőfi 1848-ban Félegyházán irt s amely bucsuüdvözlete a gyermekkori évek kedves tanujához, amelyben régi, édes emlékek ujra éledtek.

Megkondul az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló
Haza megyek… ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán
Hallgatom s félálomban vagyok már
„Cserebogár, sárga cserebogár…”

Ott van a téren a Szent János kutja, ahová vesszőparipáján ellovagolgatott – hja „ lovam inni kiván!” – meg vissza, füzfasipot fujva, melyet az öreg Fazekas bácsi fabrikált neki, meg a maga unokájának, Gergelynek.

Igy teltek a gyermekkor szép napjai Félegyházán. Nagy néha kimentek a fiuk vagy az öreggel, vagy egy legénynyel a vásárba, néha tovább is, ki a tanyákra, szállásokra, ahol a végtelen róna először ölelkezett össze a gyermeklélekkel, hogy sohase bocsássák el többé egymást, együvé forrva maradtak egy egész életre – Petőfi lelke, meg a róna.

Akaratos egy fiu volt a Sándor. Nem egykönnyen volt kapaczitálható, sőt ugyancsak falra hányt borsó volt a jó tanács nála. Makacs volt és sokszor engedetlen. De Petrovics gazdát sem olyan fában ringatták, amely tulságosan puha. Egy-egy odavetett komor vagy zordon szóra Sándor meg juhászkodott és hamar letörtek a szarvai. Egy az öreg Petrovics mészárszékében alkalmazva volt legény, Tőri József beszéli 1827-ből, hogy „a kis Sándor apja nevenapján köszöntő-verset mondott s midőn elvégezte, apja szemeiben könnyek csillogtak. Nem bánta aztán a gyerek beszélgetéseit.” Mindez adatokat Pásztor Ferencz mondja el Petőfi gyermekkori lakhelyéről.

Ez a gyermekkori lakhely, amilyen egyszerű volt, olyannyira kedves lett a mi költőnknek. A virágzó akáczok a homok szélén, a törpe-füzek odakinnt a mezőn,a távol fehérlő szikes s a hajló aszu-fü nyári alkonyatkor, a piruló hajnal tündérvilága a végtelen rónán, a fényes, fülledt napsugárban rengő délibáb, a kolompoló gulya s „pattogása hangos ostoroknak” megmaradt a fejlődő lélek mélyén kitörölhetetlenül. Azok a kis nádfedelű házak, a deszkapalánkok, a juhnyáj, meg a gémes kutak vele mennek majdan világgá s övezzék bár a Kárpátok bérczei vagy Erdély őserdeje, lelke visszavágyik a rónára, a Kiskunságba, amely olyan neki, mint egy nyitott levél s vannak belé irva szép, nagy gondolatok.

Orlay Petrich Soma, aki annyi jó és rossz napot töltött el Petőfivel, azt irja gyermekkoráról emlékezvén, hogy meglehetős  élénk, pajkos gyerek volt és egy kicsit engedetlen, ami az apát sokszor kemény bánásmódra kényszeritette.

A költő kedves barátja és lakótársa Orlay még egy kis epizódot beszél el, mely a bordalok későbbi költőjét sejteti a fiuban. Négy esztendős volt a Sándor gyerek, mikor egy Salkovics nevü ismerősük Petrovicsékhoz vitte a fiát mészárosinasnak. Salkovics ott maradt ebéden és Sándor volt a szomszédja. Ebéd alatt a Salkovics tele poharát olyan ügyesen csusztatta a magáé mellé s öntötte át a bort a saját poharába, hogy Salkovics alig vette észre. Végre mégis rájött a dologra, látván a bornak indokolatlan fogyását, de amint kaczagva elmondja az esetet, az öreg Petrovics csaknem megverte a Sándor gyereket, aki alaposan becsipett a szomszéd borospoharából. Ezen aztán nagyot nevettek s a kaczagásba fuladt az apai harag.

Mari asszony pedig arról panaszkodott Orlaynak, hogy Sándor fia olyan furcsa izlésű. Nem tesz czukrot a kávéjába, hanem keserüen iszsza. Azt jövendölte róla, hogy az élete éppen olyan keserű lesz, mint a kávéja.

Hat esztendős korában pedig Varga Benedekéknél levén névestén, a nagy társaságban Sándor elaludt. A katolikus papok korábban távoztak s a Sándor gyerek arra ébredt föl, hogy nagy zajjal kisérik ki és bucsuztatják a papokat. Amint a szülők visszajöttek, a kis Sándor azt mondja: Elmentek a papok? Ezek a papok! mindenkinek asszonyt adnak, magoknak egyet sem hagynak! Varga Benedek a házi gazda az erre támadt általános derültségben azt mondta Petrovicsnak: „Barátom! ezt a fiut tanittasd, ebből tudós ember lesz!” Igy jegyezte ezt föl Behm Mari tanitónő, aki Varga Erzsébettől, a Benedek leányától hallotta.

Félegyházán járt először iskolába. Még áll az iskolaház, amelyben első tanuló óráit töltötte. Sallay Lajos volt az első tanitója.

A szülők 1830-ban Félegyházáról Szabadszállásra költöztek. Ott született 1827. augusztus 28-án Petőfi öccse, István. Sándor a költözéskor Kecskeméten tanult, onnét Szabadszállásra hozta az apja, hogy ott tanuljon tovább. Ujlaky István volt itt a tanitója, aki ezeket jegyezte föl Petőfi iskolás koráról: „Iskolámba a gyermeket befogtam s mivel korához képest mélyebb tudományra volt fogva, én őtet tanitványaim legkisebb osztályába soroztam, hol többen voltak nála jelesbek. A gyermek szelid magaviseletű, de kissé nyakas, önfejű, minden nagyobb vétség nélkül magába vonuló, közlekedni egy tanulótársával sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egyik kőlábához vonva, minden vágy nélkül nézte társai vigságát és felszólitásomra: „EREDJ, Sándor, játszszál te is!” „nem szeretek”-kel válaszolt.” Igy van ez idézve Ferenczi Zoltán kitünő Petőfi életrajzában is, amelyből minden adatot idézünk, „Bár tanuló nem volt a legjobb” – mondja tovább Ujlaky – „erkölcse sohasem adott okot keményebb feddésre.”

Sárszentlőrinczen, Tolnamegyében is járt iskolába Petőfi. Ott Hittig János jegyzőnél volt ellátáson. Itt barátkozott meg Sárkány Sámuellel és Sass Istvánnal, aki Petőfi gyermekkoráról irt emlékezésében elmondja ismerkedésük és barátságuk történetét. Lehr András volt itt a tanitójuk.

A szünidei diák-játékokban itt már tevékenyebb részt vesz, ügyes, hajlékony, jó futó, ugró. Szeret a nagyobbakkal barátkozni s merészen vállalkozik mindenre, kivált, ha kételkednek annak kivitelében, amire vállalkozik. Ferenczi a következőket beszéli el róla: „Egy alkalommal, tavasz felé, a jég már lágyulóban volt s a nagyobb tanulók „csicsonkázni” akarván, hosszabb jégpálya keresésére indultak a falu alsó végén elfolyó érre.

Petőfi is velük ment több kisebb tanulóval; de közülök csak annak engedték meg, hogy tovább is velük tartson, ha átugorja az ért, mely sokkal szélesebb vala, hogysem megbirták volna tenni. Sándor azonban nem tágitott, hátrált, nekifutott s a közepén tul ugrott ugyan, de a jég beszakadván alatta, térden felül vizesen jutott a tulsó partra; ám azért konokul ott maradt, estig hordta a vizes ruhát.” Orlay pedig pápai tanuló korából mond el egy hasonló esetet, amely vakmerő vállalkozásaira vet éles világot: (I. Ferenczi Petőfi Életr. L. 53.) „1832-ben julius 8-ikán teljes napfogyatkozás volt. Fél hét és fél kilencz óra közt, midőn a tanulók mindnyájan a város végére mentek ki, hogy teljes pompájában láthassák a tüneményt, amint a nap tányérja fogyni kezdett, petőfi föltette magában, hogy teljes elfogytáig le nem veszi róla a szemét s csakugyan, Orlay intése daczára állandóan rászögezte a szemét. De mikor az első sugár kilövelt, elvakulva csapta szemére kezét s egész hazáig karon kellett hazavezetnie őt Orlaynak. Szemei csak napok mulva szüntek meg káprázni s a ballal sohasem látott többé egész tisztán.”

… A fiatal sas a napba nézett, büszkén, kihivón… Az ég sugaras királya elkápráztatta vakmerő szemeit, de lelkében ott maradt a nap képe, az a csudálatos sugárforrás, mely egy nemzetre öntötte onnét beszivott aranyát s egy egész világ poézisét világitotta be!

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.