2018. jún. 5.

Váradi Antal (1854-1923): Bucsú a szülői háztól*





Egy kőnyomásu képem volt fiatal koromban, amely tanuló-asztalom fölé volt akasztva. Petőfi bucsúját ábrázolta a szülei háztól. Ott állt a füzes mellett a kis kunyhó, ajtajában egy siró öregasszony, aki könnyes szemeit a kendőjébe rejti, míg az előtérben magyar ruhában, kis görcsös botjával, batyujával induló Petőfi bucsút int visszafelé. mintha azt mondaná: Isten veled, boldog ifjukor, apám, anyám, nyugalmam, békességem… Megyek a harczba, küzdelembe, vándorlásba, nyomorba… nem von engem vissza semmi, mert nekem nem kell béke, nyugalom, de üz tüzes erővel egy nagy hivatás, nekem küzdés kell és harcz, süvöltő ellenségek és hétfejü hydra, amelyet meg fogok fékezni, mint Arion a lant erejével a szörnyetegeket!

„Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó… hat esztendeig volt két sötét árnyékom, a nyomor és a lelki fájdalom… és mikor? Ifjuságom kezdetén, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömöknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.”

Ezt irja úti leveleiben s ennek minden szava fájó, szivtépő valóság!...

Apjától Selmeczen keserű hangu levelet kapott, melyben a haragra gerjedt Petrovics azt irja fiának, hogy „hanyagsága, rendetlensége, korhelysége és kicsapongásai miatt érdemetlenné teszi magát arra, hogy róla többé, mint fiáról gondoskodjék, hanem egészen sorsára bizza.”

Összeszedte sátorfáját és elhagyta Selmeczet.
A bucsú-éjszakát máshol irom le. Most elkisérem utján a mi szomorú vándorunkat…

A szabad természet szent ölén teli tüdővel szivja a balzsamos levegőt… Könnyű neki a kis vászontarisznya. Könnyű szivvel mond bucsút a bérczeknek.

- Mit nekem, te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája?...

Tovább! le, a róna felé… Uton-utfélen bólingat az ezernyi száraz, lombtalan bokor, a hideg hajnal levegőjében „reszket a bokor, mert madárka szállott rá…” s a borzongó ifju vándor nem érzi a hideget, mert belül a vándorló kedv, a szabadság tüze melegiti!

A piruló keleten kicsattannak az első sugarak… „Indulóban vagyok én is – s nem megyek magamban. Holddal esti csillag – velem égő szerelem van…”

A rögös országut mentén ráér gondolkodni. „A halál két neme áll előttem, nem tudom, melyiké leszek; nem tudom, pedig szeretném tudni: Éhen, vagy szomjan halok-e meg?” De hát megvigasztalódik, mert nem egyedül utazik, van egy kisérő társa, barátja. „Ez egy barátom a költészet. Ő volt mindenkor énvelem, verseltem én minden bajom közt – a szinpadon s az őrhelyen.”

És elgondolkozva a mulandóságról és a halhatatlanságról… „Leend-e haszna verseimnek? Tulélik-e majd apjokat? Ragyognak-e holdként fölöttem, ha sirom éje befogad?”

Elfárad… De nem fárad a röpülő gondolat… „Felröpülök ekkor gondolatban, túl a földön, felhők közelébe, s mosolyogva néz rám a Dunától a Tiszáig nyuló róna képe.”

Száll le a hegyekről a szabad vidékre. „Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény, mely parancsolatját, menydörögve adja, csak az égiháborunak zeng koronként Istentiszteletre buzditó szózatja.”

„Távozni… a gondolat ugy fáj… Pajtásaim! értetek a bú; elhagyni fiuk titeket – Ez fáj nekem, ez szomorit el – ez ver kebelembe sebet…”

De megint kárpótolja a szent természet, amelyben „megannyi páholy mindenik bokor, amelyben ülnek ifju ibolyák, miként figyelmes hölgyek, hallgatván a primadonna csattogó dalát. És minden hallgat és minden figyel és minden a legforróbb érzelem, a kősziklák, e vén kritikusok maradnak csak kopáran, hidegen.”

A tavasz és az ő fülemiléje azonban csak a költő fantáziájában élnek, mert a februári szél tépdesi a tar galyakat… Valaki felkötötte tán magát, az hozta ezt a rut időt… Összébb huzza vékony ruhácskáját s elkeseredésében megkérdezi a végtelent, hogy „mért vagyok én még a világon, ha már átéltem minden szenvedést? Végeztem pályám, … mert hiszen az ember, hogy szenvedjen, csak azért született… Mért vagyok én még a világon? Míg már láttam mindent, mi látható van itt, láttam a jónak örökös bukását s a rossznak örök diadalmait…”

Ne higyjétek, hogy ekkor, ezen az úton irta, vagy költötte ezeket a lángoló sorokat… Korántsem… De amint az ébredő tavasz első mosolyában benne van a virágos mezők és illatos kertek minden csirája, úgy az ő ébredő lelke magával hordozta égi burkában mindazon eszmék s nagy gondolatok csiráit, melyek később dalos lelkében fakadtak s mikor lantra kerültek, a visszaemlékezés adott azoknak szárnyat, melylyel kiröpültek a világhir utjára, a nemzetek szivébe, az örökkévalóság felé!

Ez a nagy sziv, melyet a fehéregyházai mezőn a kozák dárda vert át, milliókért érezett… „Kivágom én keblemből szivemet, ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket, kivágom és a földbe ültetem. Talán kikel babérfa képében, koszoruja lesz a bajnokoknak, kik a szabadságért harczolnak.”

Sötét gondolatai a beboruló éggel versenyeznek. „Fejemben éj van, éjek éjjele s ez éj kisértetekkel van telve. Agyamban egymást szülik a gondolatok s egymást épik szét, mint vadállatok. Lázzal verő szivemnek vére forr, mint boszorkány üstjében a büvös víz, gyúlt képzeletem, mint meteor fut át a világon és magával visz… Laktársam a kétségbeesés, szomszédom a megőrülés…”

Egész eddigi rövid, szenvedésteljes életének a képe elvonul előtte a szitáló havas esőben. Örömtelen, komor, szomorú s a költő-ajkon megfogan az átok… „Legyen átok a földön, hol ama fa termett, amelyből énnekem bölcső készitteték; legyen átkozott a kéz, mely e fát ülteté és átkozott az eső és a napsugár, mely e fát fölnevelte.”

„De áldás legyen a földön, hol ama fa termett, melyből nekem majd koporsó készül; áldott legyen a kéz, mely e fát ülteté, áldott az eső s a napsugár, mely e fát felnövelte.”

De az a fa nem termett sehol s az a kéz nem született soha. Az ő koporsója egy ország és fejfáját milliók keze emelte s ha Heine szerint a bércz legmagasabb fenyőjét a Vezuv torkába mártanók, tüzes hegyével nem irhatnók nevét a magyar égre fényesebben, mint ahogy ő azt dalaival oda följegyezte.



Elmegy vándorutján az utszéli kereszt mellett. Elgondolkozik a maga keresztjén s mindazokon a kereszteken, amelyek a földön csillognak vagy sötétednek… „Kereszt jutalma a fáradságoknak, mindenféle keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tüznek a fejedelmek jobbágyaik mellére… a földmivesnek oszt a természet buzakereszteket… Fakereszt illet, megváltók, titeket!”

S mikor a prencsi csárdában a korcsmáros kegyelméből álomra hajthatja a fejét, még álmainak a himporát is költészete adja. „Az álom a természetnek legszebb adománya. Megnyilik akkor vágyainak tartománya, mit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény nem fázik és nem éhezik, bibor ruhába öltözik s jár szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király nem büntett, nem kegyelmez, nem birál, nyugalmat élvez. Álmában az ifju elmegy kedveséhez, kiért epeszti tiltott szerelem s ott olvad égő kebelén. Álmamban én rabnemzetek bilincsét tördelem!”

Ez méltó álma a költőnek, akinek szabadság és szerelem kell. Szerelmemért föláldozom az életet, Szabadságért föláldozom szerelmemet! S erről a pár, világot jelentő sorról Meltzl hét czikket irt külföldi lapokba. Méltán. Nálunk talán százezren olvassák és nem fogják fel e költői hitvallás világraszóló jelentőségeit.

… A legenda beszéli – s a legendáknak szabad glóriával övezni a martirokat – hogy az utszéli csárdába betegen érő költőt a kályhasutba küldte a mogorva csárdás, mikor Debreczenből Pestre gyalogolt. Sulyos baja ölte beteg testét, amikor a betérő betyárok nótára gyujtottak s a nóta – a „Virágnak megtiltani nem lehet…”

És a beteg költő szive feldobogott, az ereje ujra visszatért, vándorutjára ujra aczélozta fáradt izmait, hiszen az ő költészete elhatott már a nép szivéig! Ő betöltötte hivatását s most uj, nagy küldetésre indul. A szabadság nagy napja felé!

… És azért a messze távolban fölmerül a távoli rónán a szülei ház édes képe s az a siró asszony, aki kezeit tördeli, kendőjébe temeti könynyes arczát, mert hiszen a költő érzi és tudja, hogy a nagy világon

„Nekem van a legszeretőbb anyám!”

Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.