2018. jún. 5.

Váradi Antal (1854-1923): 1823. január 1.




Csikorgó hideg idő van. Magas hó födi Kiskőrös utczáit, melynek vakitóan csillogó szemecskéit fel-felcsapja az éjjeli szél, hogy halomra hordja itt, félrekotorja másutt. A kis sárvályog, nádfödeles házak teteje szinte roskadozik a vakitóan fényes teher alatt. A hó derengő világossága mintha fehér köddel vonná be a kis mezőváros utczáit, amelyeken, daczára az éjféli órának, van egy kis élénkség.

Majdnem minden ablakból dereng ki egy kis világosság. A templom-közön – a luteránus és a pápista templom közti sikátoron – egy kis házanak két ablaka világos. Több nincs is az utcza elé. Deszkapalánk a folytatása. Hosszában áll a ház e kis telken, a Markovinyi borbély háza, melyet Petrovics István gazda bérelt ki. Egyik-másik házból még énekszó is hallatszik ki.

Nem csoda. Szilveszter éjszakája van. Temetik az ó-esztendőt s várják az ujnak a megszületését.

A templom-közi kis kétablakos házban nem énekelnek. Petrovicsné, Hrúz Mária, csak az imént volt odaát a szomszédban, Digna Sámuelné asszonynál, ahová áldott állapota daczára is átment a nagy havon, egy kis szilveszter-esti beszélgetésre. Elmondták egymásnak a nap sorját-baját, megemlékeztek a lefolyt esztendő sok bánatáról, kevés öröméről, s mialatt a két asszony gazdaságról, jövőről, terveiről beszélgetett, a kakukos óra mutatója ugyancsak iparkodott a tizenkettős felé.

- De már megyek is, lelkem Dingáné, mert nehezen csoszogok haza!

- De hiszen szemközt lakik, lelkem; igaz, hogy nagy a hó, de majd elkisérem én – mondja Dingáné.

- Bizony kisérjen el, mert nem jól vagyok.

S amint a mécses odavilágit a Petrovicsné ábrázatára, halotthalavány az és szemei csukódnak lefelé.

- Jézusom, csak siessünk! – mond Dingáné és karon kapva a sáppadozó szomszédasszonyt, nagy nehezen átczipeli a Markovinyi-házba.

Amint benyitnak a kapun, a kis udvarra, melyre három ablak néz, szemközt jön Petrovics.

- Már éppen utánad indultam, asszony, mert késő az idő.

No hát szaladjon szomszéd uram Leska Istvánné tiszteletes asszonyhoz, azért némiképpen a gyógyitáshoz, rajtam is segitett, az Isten áldja meg, én addig lefektetem ezt az asszonyt. Rosszul van szegény.

Azzal fölsegitette a konyhaajtóig, melyen át barátságos kis tüzhely elé értek. Még pislogott rajta a parázs.

A konyhából két kis szobácska nyilott. Udvar felé az egyik, az utczára a másik. Az utczaiba mentek, ahol a tornyos nyoszolya már ugyis magasra vetve várta az asszonyt.

A gazda pedig báránybőr süvegét jól a szemébe huzva baktatott a paplak felé, melynek asszonya, a szegények istápja, éjnek-éjszakáján sietett a szenvedőkhöz s Szilveszter ide, Szilveszter oda, mikor hallotta és megérette a lihegő Petrovicstól, hogy a felesége válságos állapotban van, összekapkodta a herbateáit, csöppjeit, felhuzta a botosokat és sietett Petrovics után, a csikorgó hóban, hideg éjszakában, a templom-köz felé, Petrovicsékhoz.

Otthon már válságosra fordult az állapot. Nagyon rosszul volt szegény asszony, különben is gyenge, az élet fáradtságaitól megviselt. Kora ifjuságától kezdve a más keze-lába, bácsijánál, Hrúz György aszódi tanitónál volt félig kegyelemből tartott rokon, félig cseléd. Ez Maglódra költözvén át, a házához vette Máriát, amig öreg korára el nem kellett hagynia a hivatalát. Akkor elszegődött a maglódi luteránus paphoz, Martiny Mihályhoz. Később mosóné lett az aszódi Podmaniczky-házban. Petrovics székálló legény volt a mészárszékben, ahol majdnem naponta találkoztak. Igy kérte meg aztán a fiatal mészároslegény, már akkor székbérlő, a lány kezét, aki hozzá is ment.

Szabadszálláson volt az esküvő 1818 szeptember tizenötödikén. Huszonhét esztendős volt Petrovics, széles vállu, jól megtermett legény, de csak test-arányaiban, nem termetében, mert Petőfi azt irja a kis Kunokhoz, hogy „emlékeztek még arra az alacsony, köpczös mészárosra, ki egykor a félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszékeket árendálta. Az az én apám.”

Petrovics gazda kint ült a konyhában, ahová kihallatszott egy-egy fájdalmas jajszó, meg a tiszteletesné vigasztaló szava. Petrovics nézett, nézett a pislákoló tüzbe, elvonult a hunyó szikrákkal lelki szemei előtt egész eddigi élete, a régi pozsonyi keletű Petrovics-familia emléke, melynek czimere – I. Lipót császár adománya Laxenburgból, 1667-ből – hármas zöld halmon, kék mezőben egy pánczélos kar, mely könyökben hajlik és kivont kardot tart Aranyleveles korona van fölötte, meg heraldikus sisak… az egész czimer kék arany, meg vörös ezüst szinekkel tarka.

Az ő czimere pediglen két ökörszarv meg tagló. Ugy eltakarja az armálist, hogy annak még a csücske se látszik ki alóla.

A család ősei, Petrovics Márton és János a tizenhetedik században éltek s kapták a czimert, Pozsony vármegyében. Az armálist is Vágujhelyen hirdették ki 1668 márczius 30-ikán. A család egyik ága a tizennyolczadik század közepén Nyitrába szakadt, 1770 körül pedig Petrovics Tamás és János, Podmaniczky Sándor aszódi birtokos hivatására Aszódra költözött Petrovics Tamás fia, még pedig ötödik fia, István, aki Kartalon született. Ez a mi költőnk édesapja.

Végiggondolja a maga szerény, munkás ifjuságát, keserves vesződségeit, költözéseit. Házassága első öt esztendejét, amelyben eddig fiut hasztalan remélt. Felesége, ez az áldott jó természetű, dolgos asszony, gazdag, szénfekete hajával, hosszúkás, beesett, sápadt arczával, sovány termetével, most élet és halál között vivódik… Ő pedig a pislogó parázsba bámulva elmerülten hallgatja az éjszakai szél sirását, amint fujja a havat egyik háztetőről a másikra.

Fehér kiverte a verejték. Kint olyan keservesen sirt a szél… odabent is csöndes sirás hallatszott, hát csak Petrovics Istvánnak a szeméből is kicsordult egy keserű könny.

… Éjfélt ütött odakint, először a luteránus torony órája, aztán a katolikus templomé! Petrovics olvasta az ütéseket… A legvégsőnél föltekintett a barna gerendára, mintha azon túl keresne valakit vagy valamit, összekulcsolta munkától kérges két kezét és felfohászkodott:

- Én uram, én Istenem! talán már elég a csapásból… Mutasd a te kegyelmes ábrázatodat ebben az esztendőben!

A tüzhely parazsa egyet villant, láng csapott fel, mintha felelet volna a fohászkodásra. A felső konyhaajtó kinyilott – egy erős szélroham kitépte – s a szemközti égen, remegő csillagok között megindult egy fényes, szikrázó, aranyos csillag, mintha most hajították volna az égből s sziporkázó, aranyesős futással végig ívezte a téli eget s ott, a Petrovics István kis háza fölött robbant szét, gyémánt-esőt hullajtva alá az azurkék levegőbe!

Ebbe a pillanatban gyereksirás hangzott a kis utczai szobából. A tiszteletesné örömteljes képpel nyitotta be az ajtót.

- Petrovics uram! Petrovics uram! fia született!

-Fiam!? – kiáltott könnyes szemét megtörölve a mészáros, - fiam?! A jó Isten küldte! Csillagot is küldött vele! Áldást is küld vele! Dicsértessék az ő neve, mert övé az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké ámen!

Azzal berohant s a pihegő kis lelket – 1823. január 1-seje első perczeinek szülöttét – karjaiba kapva odatartotta sápadtan mosolygó szegény felesége elé:

- Sándor lesz a neve… Sándor!



Forrás: Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.