2018. jún. 2.

Egressy Ákos (1832-1914): Megismerkedésem Petőfivel



„Gondoljak reád?! Igen,
fönséges szellem, míg
emlékezet lakik fejemben!”
Shakespeare

A mult század negyvenes éveinek elején, Petőfi költeményei már közismeretüek voltak, midőn vele családom körében személyesen megismerkedtem. Szabad szárnyalású szellemi termékei, a tavasz virágainak üditő, balzsamos illatával hatoltak be iskolánk ódon falai közé s szivünk-lelkünk mámorában, a jelentkező világosság derengését hozsannával üdvözölte az ujhodni vágyó ifjuság. Verseit szavaltuk, daloltuk mindenfelé.

Petőfi, ifjú éveiben szinészszé lenni vágyott. Lenyügözhetlen, szabadságért hevülő lelke egész szenvedélyével ragaszkodott a független szinészi pályához. A szinköltészet remekei után való sovárgása, a burkolt, de föl-fölcsillámló szabad gondolatok nyilvánithatása, a művészet fönséges rejtelmei, a dicsőség varázsa s a mindenekfölött való magyar sovinizmusa, ellenállhatlan erővel vonzották, hevitették nemes érzelmektől duzzadt keblét, nagyratörő szellemét… Hogyne kivánta volna hát megismerni, szinről-szinre látni azt, akit vidéki vándorlásai közben, a „szinészet mintaképéül” hallott emlegetni, a szinészek elsőjét, a legjelesebbnek hirdetett Egressy Gábort. A nagy példány deleje ellenállhatlanul vonzotta lényét, majd hozzáfüzte egész életére.


Ha Petőfit, vándorlásai közben sorsa a városba hozta, utolsó fillérét is a Nemzeti Szinház előadásainak megtekintésére áldozta, hogy atyámat láthassa. Vacsorapénzét – mint ő maga mondá – édesörömmel adat oda egy-egy karzatjegyzért, hogy atyám játékától „részegülten” térhessen haza s éberálomban tölthesse az éjt szinészi ábrándképeivel. Ha pénze nem volt: statisztának vétette föl magát a Nemzeti Szinházhoz, hogy atyám művészetét közelebbről szemlélhesse. Ha erre sem nyilt alkalma: órákig elácsorgott nappal a szinház előtt, hogy atyám jövetelét bevárva, lépéseit némán, észrevétlenül kisérhesse a főváros utczáin.E rajongása atyám művészete iránt nem csökkent egy pillanatra sem, sőt évről-évre fokozódott.

Petőfi, önismeretre jutva a szinészi pályáról, nehezen bár, de végkép lemondott. S mint nekünk később bevallá, e lemondásra főképpen atyám művészetének fölismerése, nagysága késztette leginkább,melyet saját szinészi képességével elérni, de még csak megközeliteni is lehetetlennektartotta.

Költői tehetsége izmosodásával állandóul Pesten telepedett meg. S már, mint az „Életképek” czimű folyóirat munkatársa, a szerkesztőségi szabadjeggyel látogatta a nemzeti szinházi előadásokat, leginkább akkor, ha atyámnak nagy szerepe volt. Ezt mindig végignézte, noha nyugtalan természete a türelemmel mindig erős harczban állt.

Ideáljával, atyám művészetével volt szive-lelke eltelve, midőn „III. Richard” alakitását tőle átélvezte… Érzését, gondolatát nem tarthatta vissza többé. Elhatározását nyomban követte a tett, s ebben nem ismert habozást, ingadozást. Az előadás után felszólitotta a mellette ülő Sükeit, a jeles esztetikust, atyám legrégibb barátját, hogy vezesse őt azonnal a szinpadra, atyám öltözőjébe, s mutassa őt be. A dadogó Sükei a legnagyobb készséggel vállalkozott rá. Atyám öltözőjébe érve, Sükei nagy sebbel-lobbal hozzákezd a bemutatáshoz; de minél hevesebben igyekszik ennek eleget tenni, dadogása annál makacsabbul lekötötte beszélőképességét:

- Va-va-va-van… sze-sze-sze-szer – hegebé.

- Szervusz, Gábor! – kiáltott közbe türelmetlenül Petőfi.

- Kedves Sándor! – viszonzá atyám. Ezzel megölelték, megcsókolták egymást s egy meleg kézszoritással megkötötték az egész életükre kiható barátságot.

Atyám, a szinházból hazajövén, lelkesülten, e szavakkal nyitott be a szobánkba:

- Anyjuk, tudod-e mi ujság? Megismerkedtem Petőfivel! – s a legnagyobb öröm és elragadtatás hangján beszélte el nekünk az egész bemutatási processust.

Barátságuk, ezidőtől kezdve, napról-napra bensőbb, szilárdabb lett. Közös elvek és érzelmek füzték őket egymáshoz mind szorosabban, elválhatlanul. Atyámat épp úgy hevitette a Petőfi költészete, mint ezt lelkesitette atyám művészete. Hévmérőjük nem szállt alá soha, sőt, időről-időre, tehetségeik izmosodásával, folyvást emelkedett.

Atyám épp úgy örvendett a Petőfi sikereinek, mint ez atyám növekvő fejlődésének, melyet, hogy minél többször élvezhessen, gyakran, még vidéki vendégszereplési utjára is elkisérte.

Hazafiságuk, szabadelvüségük, rendíthetlenül egy szinvonalon állt. Ember- és világismeretük, társadalmi és politikai hitvallásuk, erkölcsi és esztetikei érzékük, vasszorgalmuk, előretörekvésük, valamint jellemszilárdságuk, bármily körülmények között összhangzó és változatlan volt.

Erősen demokratikus, köztársasági érzelmüek lévén, rajongásuk a népjogért, a haza függetlenségéért, mit általában minden nemesebb eszméért, egy fokon, egyenlő mértékben nyilvánult. Épp oly csodálattal voltak eltelve a francia és angol forradalom nagy alakjai, mint az amerikai és lengyel szabadsághősök iránt.

Míg Shakespearet és Moliéret bálványozták: lángoló honfiui érzéssel buzdultak nemzetünk jelesei: Vörösmarty, Arany, Tompa, arai, stb. dicsőitésére.

Kossuthot imádták; Bemet istenítették.

Csakis ez egymásban fölismert és nagyrabecsült tulajdonságaikkal forrt egybe – természetszerüleg – oly szorosan barátságuk, melyet nem zavart, nem szakitott meg még – a halál sem.

Mint ernyedetlen szorgalmú emberek, legtöbb idejüket otthonukban töltötték, s a szinházon kívül, más közhelyet alig látogattak. Az éjszakázásnak mindketten rabjai voltak. Petőfi csaknem minden éjszakáját íróasztala mellett virasztotta át; s atyám minden szellemi munkáját az éj csöndjében szerette végezni.

Atyám épp oly sovány és sápadt volt, mint Petőfi, sőt ez, a sok dohányzástól inkább fakószinű. Atyámat épp úgy féltettük a mellbetegségtől, mint ő féltette Petőfit a sorvadástól. De ez aggodalmak daczára egymás társaságában mindketten felvillanyozottak, életvidorak voltak.

Majd együtt látogatták a „Nemzeti kört” a Kunewalder-házban, hová Vörösmarty vezette be őket. Petőfi ujabb költeményeivel, atyám: a Vörösmarty, Petőfi, Garai, Tompa, Czuczor s más jelesünk költeményeinek elszavalásával mutatkozott be. E „kör” segitette később Petőfit az „Összes költeményei” első kiadásához; atyámat pedig minden egyes költemény elszavalásáért egy-egy arany tiszteletdíjban részesítette.

Rokonérzelmeiknek külsőségekben is igyekeztek később kifejezést adni. Egyidőben atyám a német divat ellensúlyozására keleti mintázatú selyem damaszt kelméből csináltatott magának sajátos szabású attilát. Egészen hasonlót készíttetett magának Petőfi is. Termetük csaknem egyenlő középmagasságú volt. Járásuk egyaránt gyors és ruganyos. Egyikük sem szeretett a járdán menni, hanem lehetőleg az utcza közepén, melyet a forgalom, az üzérkedési szellem nem tett oly túlzsufolttá, s a gyalogjáróknak csaknem járhatatlanná, mint jelenleg. Gondolataikba mélyedten, alig vetettek ügyet a járókelőkre, hogy bókolgatásnak, megszólítgatásnak ne legyenek kitéve. Ezért sokan dölyfösöknek, összeférhetetleneknek tartották őket.

Petőfi, mint én ismertem, mindig attilában járt, pantallonban; - nyakkendőt sohasem viselt, hanem lazán begombolt, keményitetlen inggallérja látszott ki csupán, inkább az attilán belül, s nem ficsurosan kihajlitva, mint a hogy vásárra készített arczképein szeretik feltüntetni. Zimankós időben, fekete gallérköpenyét vette föl; más felsőruhát sohasem hordott, télen sem.



Közbevetőleg megemlítem, hogy Petőfi leghűbb arczképe az, melyet Barabás Miklós jeles festőművészünk rajzolt 1848-ban; fringiával az oldalán, a balkarján széles nemzeti szinű szalaggal, s a mellén korona nélküli magyar czímerre, melyet neje: Szendrey Júlia hímzett, veres, fehér, zöldszinű gyöngyökkel; e mintát Etel nővéremtől vette, ki atyámnak hasonlót készitett.


Petőfi hangját a sok éjjelezés s különöse a szakadatlan dohányzás tompává, ércztelenné tette. De azért beszéde kellemesen hangzó, tisztán artikulált, minden tájszólástól ment és bensőségteljes volt. Az „S” betűt kissé öblösen ejtette. Szabatos kifejezései: igazi magyar accentussal – tájszólás nélkül – hullámoztak nagy, hófehér fogai közül. Két szemfoga, ha nevetett, a fogsorából kissé előbbállónak tünt föl; ezt a kényesebb ízlésűek rendellenesnek, kevésbé rokonszenvesnek találták; azonban a mi szemünkben: egyéniségének varázsa, költői lelkülete teljesen eltüntette támadható skrupulusainkat.

Erős állcsontjai, sovány arczának rendkivül határozott jelleget, erős kifejezést adtak, s előhaladottabb korúnak tüntették föl, mint amennyit ifjú éveihez mért vékony bajúsza mutatott.

Szépvágású, tündöklő nagy fekete szemeiben tükrözött egész lelkivilága. Ifjui hév és szellemerő, ábrándosság és férfias akarat, szívjóság és nemes harag gyúpontja volt az. Exaltált perczeiben szórt villámait ma is látni vélem. Bűvösebb hatású, fönségesebb kifejezésű szemeket sohasem láttam.

Magas értelmiséget sugárzó domború homlokát sűrű fekete haj körítette,melyet fölfelé fésült, választék nélkül.

Petőfi azidőben többnyire egy kopott. elnyűtt lovagvesszővel járt, melynek foszladozó végét göcsre kötötte, hogy a továbbfoszlástól megóvja. Nyelét egész marokra fogta s nagyokat suhintott vele menetközben a – levegőbe, s ha tehette, legörömestebb egy-egy utjába tévedt, kudorgó pincsi-kutyára. „E mihaszna fajt ki nem állhatom”, mondá, midőn egy alkalommal vele mentem, - s ritkán mulasztotta el, ha pár lépés kitéréssel is, hogy egész erejével rájuk ne suhintson.

A már említett „III. Richard” előadása után gyönyörű szinbirálatot írt az „Életképek”-ben atyám alakitásáról. Majd megáradt szíve-lelke egész melegségével irta meg hozzá gyönyörű versét:

„Megénekellek, bár te léssz oka,
Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:
Lerészegítéd szomjas lelkemet
Művészetednek édes italával!...” stb.

S a bemutatkozást követő naptól kezdve házunknak csaknem mindennapos látogatója lett. Nálunk csakhamar otthonosan érezte magát. Családunk tagjaival szemben: dévajkodó, vidám, szeretetreméltó s szellemi sziporkázásaival végtelenül kedves, lebilincselő tudott lenni. Ezért mindig örömriadallal fogadtuk megjelenését, a nap bármely órájában. Atyámnak nem lehetett oly szorgos elfoglaltatása, mit a Petőfi jöttekor abba nem hagyott, - s komorságát föl ne derítette volna. Rendesen egy-egy költeményét hozta el atyámhoz, hogy bemutassa, mielőtt kinyomatta. Szerette hallani atyám előzetes véleményét, melyre sokat tartott. S minthogy verseit jobbára éjjel írta meg: a kézirattal azon melegében, olykor már a hajnali órákban atyámnál volt, akit rendesen ébren talált. Nagy hatással volt e közlékenység Petőfire, mert tudta, hogy atyám épp oly őszinte, mint szigorú birálója, - s akit mindig extázisba hozott lángelméjének tökélyesbülő termékeivel.

Korareggeli látogatásaival legelőbb is nekem és Árpád öcsémnek kellett tudomást vennünk; mert mi az atyám előszobájában háltunk s Petőfi – átmenőben – először is minket riasztott fel, ébresztőül rendesen egy-egy hatalmas „baraczk”-ot nyomván csontos ujjaival a fejünkre. S meggyőződésből mondhatom, hogy Petőfi – minden véznasága mellett is – kitünő izomerővel bírt. Parolái, mikben egyszer-másszor részesített, oly ropogósak voltak, akárcsak a Jókai vasmarkú kézszorítása, melyről kiváló humoristánk: Bernáth Gazsi azt jegyezte meg, hogy „még a beszterczebányai prés alatt megedzett rézgaras is óbégatna tőle!” Ám azért e parolák és baraczkok akkor sajogtak nekünk legfájdalmasabban, mikor már nem részesülhettünk többé belőlük.

Nagycsaládi örömünnep volt házunknál. Én és Árpád öcsém egy évi távollét után megérkeztünk Kézsmárkról a „német szó” kurzusáról. Minden oldalról ostromolnak, gyötörtek a német beszéd examinálásával. Persze, hogy sikertelenül; mert a németből alig tudunk valamit.

Forrás: Egressy Ákos: Petőfi Sándor életéből. – Petőfi-Könyvtár – szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XII. füzet –Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása