„Gondoljak reád?! Igen,
fönséges szellem, míg
emlékezet lakik fejemben!”
Shakespeare
A
mult század negyvenes éveinek elején, Petőfi költeményei már közismeretüek
voltak, midőn vele családom körében személyesen megismerkedtem. Szabad
szárnyalású szellemi termékei, a tavasz virágainak üditő, balzsamos illatával
hatoltak be iskolánk ódon falai közé s szivünk-lelkünk mámorában, a jelentkező
világosság derengését hozsannával üdvözölte az ujhodni vágyó ifjuság. Verseit
szavaltuk, daloltuk mindenfelé.
Petőfi,
ifjú éveiben szinészszé lenni vágyott. Lenyügözhetlen, szabadságért hevülő
lelke egész szenvedélyével ragaszkodott a független szinészi pályához. A
szinköltészet remekei után való sovárgása, a burkolt, de föl-fölcsillámló
szabad gondolatok nyilvánithatása, a művészet fönséges rejtelmei, a dicsőség
varázsa s a mindenekfölött való magyar sovinizmusa, ellenállhatlan erővel
vonzották, hevitették nemes érzelmektől duzzadt keblét, nagyratörő szellemét…
Hogyne kivánta volna hát megismerni, szinről-szinre látni azt, akit vidéki
vándorlásai közben, a „szinészet mintaképéül” hallott emlegetni, a szinészek elsőjét, a legjelesebbnek hirdetett Egressy Gábort. A nagy példány deleje
ellenállhatlanul vonzotta lényét, majd hozzáfüzte egész életére.
Ha
Petőfit, vándorlásai közben sorsa a városba hozta, utolsó fillérét is a Nemzeti
Szinház előadásainak megtekintésére áldozta, hogy atyámat láthassa.
Vacsorapénzét – mint ő maga mondá – édesörömmel adat oda egy-egy
karzatjegyzért, hogy atyám játékától „részegülten” térhessen haza s éberálomban
tölthesse az éjt szinészi ábrándképeivel. Ha pénze nem volt: statisztának
vétette föl magát a Nemzeti Szinházhoz, hogy atyám művészetét közelebbről
szemlélhesse. Ha erre sem nyilt alkalma: órákig elácsorgott nappal a szinház
előtt, hogy atyám jövetelét bevárva, lépéseit némán, észrevétlenül kisérhesse a
főváros utczáin.E rajongása atyám művészete iránt nem csökkent egy pillanatra
sem, sőt évről-évre fokozódott.
Petőfi,
önismeretre jutva a szinészi pályáról, nehezen bár, de végkép lemondott. S mint
nekünk később bevallá, e lemondásra főképpen atyám művészetének fölismerése,
nagysága késztette leginkább,melyet saját szinészi képességével elérni, de még
csak megközeliteni is lehetetlennektartotta.
Költői
tehetsége izmosodásával állandóul Pesten telepedett meg. S már, mint az
„Életképek” czimű folyóirat munkatársa, a szerkesztőségi szabadjeggyel
látogatta a nemzeti szinházi előadásokat, leginkább akkor, ha atyámnak nagy
szerepe volt. Ezt mindig végignézte, noha nyugtalan természete a türelemmel
mindig erős harczban állt.
Ideáljával,
atyám művészetével volt szive-lelke eltelve, midőn „III. Richard” alakitását
tőle átélvezte… Érzését, gondolatát nem tarthatta vissza többé. Elhatározását
nyomban követte a tett, s ebben nem ismert habozást, ingadozást. Az előadás
után felszólitotta a mellette ülő Sükeit,
a jeles esztetikust, atyám legrégibb barátját, hogy vezesse őt azonnal a
szinpadra, atyám öltözőjébe, s mutassa őt be. A dadogó Sükei a legnagyobb
készséggel vállalkozott rá. Atyám öltözőjébe érve, Sükei nagy sebbel-lobbal
hozzákezd a bemutatáshoz; de minél hevesebben igyekszik ennek eleget tenni,
dadogása annál makacsabbul lekötötte beszélőképességét:
-
Va-va-va-van… sze-sze-sze-szer – hegebé.
-
Szervusz, Gábor! – kiáltott közbe türelmetlenül Petőfi.
-
Kedves Sándor! – viszonzá atyám. Ezzel megölelték, megcsókolták egymást s egy
meleg kézszoritással megkötötték az egész életükre kiható barátságot.
Atyám,
a szinházból hazajövén, lelkesülten, e szavakkal nyitott be a szobánkba:
-
Anyjuk, tudod-e mi ujság? Megismerkedtem Petőfivel! – s a legnagyobb öröm és
elragadtatás hangján beszélte el nekünk az egész bemutatási processust.
Barátságuk,
ezidőtől kezdve, napról-napra bensőbb, szilárdabb lett. Közös elvek és érzelmek
füzték őket egymáshoz mind szorosabban, elválhatlanul. Atyámat épp úgy
hevitette a Petőfi költészete, mint ezt lelkesitette atyám művészete.
Hévmérőjük nem szállt alá soha, sőt, időről-időre, tehetségeik izmosodásával,
folyvást emelkedett.
Atyám
épp úgy örvendett a Petőfi sikereinek, mint ez atyám növekvő fejlődésének,
melyet, hogy minél többször élvezhessen, gyakran, még vidéki vendégszereplési
utjára is elkisérte.
Hazafiságuk,
szabadelvüségük, rendíthetlenül egy szinvonalon állt. Ember- és világismeretük,
társadalmi és politikai hitvallásuk, erkölcsi és esztetikei érzékük,
vasszorgalmuk, előretörekvésük, valamint jellemszilárdságuk, bármily
körülmények között összhangzó és változatlan volt.
Erősen
demokratikus, köztársasági érzelmüek lévén, rajongásuk a népjogért, a haza
függetlenségéért, mit általában minden nemesebb eszméért, egy fokon, egyenlő
mértékben nyilvánult. Épp oly csodálattal voltak eltelve a francia és angol
forradalom nagy alakjai, mint az amerikai és lengyel szabadsághősök iránt.
Míg
Shakespearet és Moliéret bálványozták: lángoló honfiui érzéssel buzdultak
nemzetünk jelesei: Vörösmarty, Arany, Tompa, arai, stb. dicsőitésére.
Kossuthot
imádták; Bemet istenítették.
Csakis
ez egymásban fölismert és nagyrabecsült tulajdonságaikkal forrt egybe –
természetszerüleg – oly szorosan barátságuk, melyet nem zavart, nem szakitott
meg még – a halál sem.
Mint
ernyedetlen szorgalmú emberek, legtöbb idejüket otthonukban töltötték, s a szinházon
kívül, más közhelyet alig látogattak. Az éjszakázásnak mindketten rabjai
voltak. Petőfi csaknem minden éjszakáját íróasztala mellett virasztotta át; s
atyám minden szellemi munkáját az éj csöndjében szerette végezni.
Atyám
épp oly sovány és sápadt volt, mint Petőfi, sőt ez, a sok dohányzástól inkább
fakószinű. Atyámat épp úgy féltettük a mellbetegségtől, mint ő féltette Petőfit
a sorvadástól. De ez aggodalmak daczára egymás társaságában mindketten
felvillanyozottak, életvidorak voltak.
Majd
együtt látogatták a „Nemzeti kört” a Kunewalder-házban, hová Vörösmarty vezette
be őket. Petőfi ujabb költeményeivel, atyám: a Vörösmarty, Petőfi, Garai,
Tompa, Czuczor s más jelesünk költeményeinek elszavalásával mutatkozott be. E
„kör” segitette később Petőfit az „Összes költeményei” első kiadásához; atyámat pedig minden egyes költemény
elszavalásáért egy-egy arany tiszteletdíjban részesítette.
Rokonérzelmeiknek
külsőségekben is igyekeztek később kifejezést adni. Egyidőben atyám a német
divat ellensúlyozására keleti mintázatú selyem damaszt kelméből csináltatott
magának sajátos szabású attilát. Egészen hasonlót készíttetett magának Petőfi
is. Termetük csaknem egyenlő középmagasságú volt. Járásuk egyaránt gyors és
ruganyos. Egyikük sem szeretett a járdán menni, hanem lehetőleg az utcza
közepén, melyet a forgalom, az üzérkedési szellem nem tett oly túlzsufolttá, s
a gyalogjáróknak csaknem járhatatlanná, mint jelenleg. Gondolataikba mélyedten,
alig vetettek ügyet a járókelőkre, hogy bókolgatásnak, megszólítgatásnak ne
legyenek kitéve. Ezért sokan dölyfösöknek, összeférhetetleneknek tartották
őket.
Petőfi,
mint én ismertem, mindig attilában járt, pantallonban; - nyakkendőt sohasem
viselt, hanem lazán begombolt, keményitetlen inggallérja látszott ki csupán,
inkább az attilán belül, s nem ficsurosan kihajlitva, mint a hogy vásárra
készített arczképein szeretik feltüntetni. Zimankós időben, fekete
gallérköpenyét vette föl; más felsőruhát sohasem hordott, télen sem.
Közbevetőleg
megemlítem, hogy Petőfi leghűbb arczképe
az, melyet Barabás Miklós jeles festőművészünk rajzolt 1848-ban; fringiával
az oldalán, a balkarján széles nemzeti szinű szalaggal, s a mellén korona nélküli magyar czímerre, melyet
neje: Szendrey Júlia hímzett, veres, fehér, zöldszinű gyöngyökkel; e mintát
Etel nővéremtől vette, ki atyámnak hasonlót készitett.
Petőfi
hangját a sok éjjelezés s különöse a szakadatlan dohányzás tompává, ércztelenné
tette. De azért beszéde kellemesen hangzó, tisztán artikulált, minden tájszólástól
ment és bensőségteljes volt. Az „S” betűt kissé öblösen ejtette. Szabatos
kifejezései: igazi magyar accentussal – tájszólás nélkül – hullámoztak nagy,
hófehér fogai közül. Két szemfoga, ha nevetett, a fogsorából kissé előbbállónak
tünt föl; ezt a kényesebb ízlésűek rendellenesnek, kevésbé rokonszenvesnek
találták; azonban a mi szemünkben: egyéniségének varázsa, költői lelkülete
teljesen eltüntette támadható skrupulusainkat.
Erős
állcsontjai, sovány arczának rendkivül határozott jelleget, erős kifejezést
adtak, s előhaladottabb korúnak tüntették föl, mint amennyit ifjú éveihez mért
vékony bajúsza mutatott.
Szépvágású,
tündöklő nagy fekete szemeiben tükrözött egész lelkivilága. Ifjui hév és
szellemerő, ábrándosság és férfias akarat, szívjóság és nemes harag gyúpontja
volt az. Exaltált perczeiben szórt villámait ma is látni vélem. Bűvösebb
hatású, fönségesebb kifejezésű szemeket sohasem láttam.
Magas
értelmiséget sugárzó domború homlokát sűrű fekete haj körítette,melyet fölfelé
fésült, választék nélkül.
Petőfi
azidőben többnyire egy kopott. elnyűtt lovagvesszővel járt, melynek foszladozó
végét göcsre kötötte, hogy a továbbfoszlástól megóvja. Nyelét egész marokra
fogta s nagyokat suhintott vele menetközben a – levegőbe, s ha tehette,
legörömestebb egy-egy utjába tévedt, kudorgó pincsi-kutyára. „E mihaszna fajt
ki nem állhatom”, mondá, midőn egy alkalommal vele mentem, - s ritkán
mulasztotta el, ha pár lépés kitéréssel is, hogy egész erejével rájuk ne
suhintson.
A
már említett „III. Richard” előadása után gyönyörű szinbirálatot írt az
„Életképek”-ben atyám alakitásáról. Majd megáradt szíve-lelke egész
melegségével irta meg hozzá gyönyörű versét:
„Megénekellek, bár te léssz oka,
Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:
Lerészegítéd szomjas lelkemet
Művészetednek édes italával!...” stb.
S
a bemutatkozást követő naptól kezdve házunknak csaknem mindennapos látogatója
lett. Nálunk csakhamar otthonosan érezte magát. Családunk tagjaival szemben:
dévajkodó, vidám, szeretetreméltó s szellemi sziporkázásaival végtelenül
kedves, lebilincselő tudott lenni. Ezért mindig örömriadallal fogadtuk
megjelenését, a nap bármely órájában. Atyámnak nem lehetett oly szorgos
elfoglaltatása, mit a Petőfi jöttekor abba nem hagyott, - s komorságát föl ne
derítette volna. Rendesen egy-egy költeményét hozta el atyámhoz, hogy
bemutassa, mielőtt kinyomatta. Szerette hallani atyám előzetes véleményét,
melyre sokat tartott. S minthogy verseit jobbára éjjel írta meg: a kézirattal
azon melegében, olykor már a hajnali órákban atyámnál volt, akit rendesen ébren
talált. Nagy hatással volt e közlékenység Petőfire, mert tudta, hogy atyám épp
oly őszinte, mint szigorú birálója, - s akit mindig extázisba hozott
lángelméjének tökélyesbülő termékeivel.
Korareggeli
látogatásaival legelőbb is nekem és Árpád öcsémnek kellett tudomást vennünk;
mert mi az atyám előszobájában háltunk s Petőfi – átmenőben – először is minket
riasztott fel, ébresztőül rendesen egy-egy hatalmas „baraczk”-ot nyomván
csontos ujjaival a fejünkre. S meggyőződésből mondhatom, hogy Petőfi – minden
véznasága mellett is – kitünő izomerővel bírt. Parolái, mikben egyszer-másszor
részesített, oly ropogósak voltak, akárcsak a Jókai vasmarkú kézszorítása, melyről kiváló humoristánk: Bernáth Gazsi azt jegyezte meg, hogy
„még a beszterczebányai prés alatt megedzett rézgaras is óbégatna tőle!” Ám
azért e parolák és baraczkok akkor sajogtak nekünk legfájdalmasabban, mikor már
nem részesülhettünk többé belőlük.
Nagycsaládi
örömünnep volt házunknál. Én és Árpád öcsém egy évi távollét után megérkeztünk
Kézsmárkról a „német szó” kurzusáról. Minden oldalról ostromolnak, gyötörtek a
német beszéd examinálásával. Persze, hogy sikertelenül; mert a németből alig
tudunk valamit.
Forrás:
Egressy Ákos: Petőfi Sándor életéből. – Petőfi-Könyvtár – szerkesztik: Endrődi
Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XII. füzet –Budapest, 1909. Kunossy, Szilágyi és
Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése