Motto:
Kiábrándulás a szerelem halála.
Wohl Janka.
Volt
egyszer egy kis százszorszép, olyan zöldleveles kis százszorszép, sárga
fejecskével s ragyogó harmatcseppel kelyhében. Az egész magában élt a száron,
egy öreg aszott nagynénjével. Apját, anyját még midőn százszorszépecske bimbó
volt, leszakasztotta a botanizáló professzor s öreg nagynénje nem tudott soha
másról beszélni, mint arról, milyen jó az, professzor által leszakasztatni,
könyvbe préseltetni és így egy herbárium alkatrészévé válni. Egész nap
veszekedett, zsémbelődött, hogy a száron hervadt el s kis unokatestvérét egyre
intette, tegyen meg mindent, hogy a professzornak megtessék, leszakasztassék és
bepréseltessék.
Százszorszépecskének
ám sehogy sem volt kedve hozzá. Inkább körül szeretett nézni a szép zöld
erdőben, bujósdit játszani szent Mária bogárkákkal, enyelegni napsugárral,
egyszóval szabadon örülni és boldog lenni, mint ott benn valami herbáriumban
összezsugorodva, unalomból meghalni.
De
ezt nem mondhatta nagynénje előtt, mert az bizonyosan hosszú prédikátióval s
azzal felelt volna: hogy a dicsőségért még préseltetni
is kell magát!
De
százszorszépecske idővel öregebb lett s nagynénje idővel meghalt, miután kis
unokatestvérét megáldotta s erősen lelkére kötötte volna, hogy az egyetlen út,
mely a boldogsághoz vezet, ha professzor kezein át herbáriumba visz.
Százszorszép
sírt, midőn nagynénje meghalt, de aztán megnyugodott, játszott, nevetett,
boldog volt, örült tavaszának, s az öreg forrás, melynek partján virult,
komolyan bólintotta ezüst fürtös fejét s azt szokta mondani, hogy annál
könnyelműbb, vidorabb teremtést életében nem látott, pedig a forrás már jó
ideig élt.
Mindennek
oka ám abban rejlett, hogy a kis százszorszép szívében aludt egy gyermek, és az
az érzelem volt s a virág boldogsága
s dalai mindig mélyebben altatták azt el.
Mert
az öntudatlan, gyermekes boldogság az érzelem bölcsődala. Egy éjjel, midőn
minden csöndes volt s százszorszép fejét lehajtá aludni, arcocskáján egyszerre
égető, szenvedélyes csókokat érzett. Egy csillag az égen sugárcsókokat küldött
a virágnak, és az annyi volt, mint egy szerelmi vallomás.
„Szeretlek!”
szólt az első csók. „Szívem fénye vagy s
annak születtem, hogy szeresselek. Szeretlek kis százszorszép, felemellek a
fényes égre, sugárkoronát nyomok homlokodra s a szerelem belőled csillagot
teremt!”
„Szeress!”
szólt a második csók. „Hagyd ott a boldogságot, a szerelem édesebb a
boldogságnál s a halál a szerelem ölén többet ér, mint egy egész élet
boldogsága. A szerelem a szív csillaga, a lélek virága. Egy lét szerelem
nélkül, csillagtalan ég; egy lét szerelem nélkül virágtalan rét. Szeress, kis
százszorszép!”
S
százszorszépecske szívében megmozdult valami. Egy édes, kimondhatlan fájdalom
vonult azon át, és az első fájdalom felébreszti a szunnyadó érzelmet, és a
felébredt gyermek először mosolyog – s ez az első szerelem.
Százszorszép
illata azt felelte: „szeretlek!” s egy szót se többé. Az elég volt, a csillag
megértette, s a virág szerelmi vallomása fellebegett kedveséhez, mint egy
lenge, fehér bárányfelhő.
Azóta
vége volt a gyermekjátékoknak, százszorszép ábrándos és szomorú lőn s az öreg
forrás ismét csóválta ezüstfürtös fejét s azt mondta, hogy olyan szerelmes kis
teremtést még soha nem látott, pedig amint mondtuk, a forrás már jó ideig élt.
És
minden nap és minden éjjel egy imádság rezgett a virág ajkain, hogy kedvesét
bírhassa. Nem akarta a fényes mennyet a millió fénnyel, nem akart semmit, csak
ajakát ajakára nyomni, csak egyszer láthatni őt közelről.
S
százszorszép minden imádságára egy lánc esett le azokból, melyek a csillagot az
éghez köték; mert a szerelem imája felhat Isten trónjához, s az az egyetlen,
mely törvényeit megingathatja. A szerelem Istennek egy része, s épp oly
hatalmas, mint Isten maga!
S
midőn az utolsó lánc esett le a csillagról, leszakadt az égről, mint egy fényes
golyó. Átrepült a légen, ezer tűzsugarakat szórva, s hová jutott, a levegő égni
látszott körülötte.
Háta
mögött hagyta a lég fényes sphaeráit, tengereket, országokat, városokat, s
egyenesen az erdőnek repült s az erdő százéves tölgyes méltóságteljesen
üdvözölték lombos koronájukkal a fényes jövevényt.
De
az elrepült mellettök, mint egy ragyogó gondolat, s százszorszép mellett
lecsapott, tűzsugarakat lövellve ki. Százszorszép boldogan hajlott le
kedveséhez, ajka érinteni akará fényes testét, de csakhamar égetve, hervadtan,
megtört szívvel hanyatlott vissza. Mert a ragyogó csillag, mely elcsábítá
fényével, nem volt egyéb fekete, érzéketlen – földnél.
A
professzor, ki éppen botanizálni járt az erdőben,annyira megijedt e látványon,
hogy kalapját elvesztve eszeveszetten futott be a városba, egy pár ember
parancsolt, visszatért az erdőbe s a „meteorkőt”,
ahogy nevezé, elvitette. Másnap felolvasást tartott róla az akadémiában, hatvanöt kötetet írt a nevezetes
eseményről, híres ember lett, érdemjeleket kapott, de azt, hogy csillag volt-e
az, és hogy miért hullott le az égről, azt soha nem tudta kitalálni. De azt
tudta a kis százszorszép az erdőben, mely elhervadt a száron, mint ahogy már
ezeren tették. Mert vannak ezeren, kik csalódásukat túl nem élék, s vannak
ezeren, kiknek rendeltetése szeretni, csalódni és meghalni! - „Ebben életphilosophia van”, csörgedezett az
öreg forrás mindennek látásán. Mit nem látni az életben, és igaz is, mindenki
bölcs, aki élt. Az élet egy bölcsészeti
cursus, a halál az examen, és ahogy majd kiüt a pensum, olyan lesz a
jövendőbeli élet.
Forrás: Gombostű.
Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, február 1.
1862.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése