2018. máj. 18.

Wohl Stephanie „Regekönyvé”-ből – SZÁSZSZORSZÉP




Motto:
Kiábrándulás a szerelem halála.
Wohl Janka.

Volt egyszer egy kis százszorszép, olyan zöldleveles kis százszorszép, sárga fejecskével s ragyogó harmatcseppel kelyhében. Az egész magában élt a száron, egy öreg aszott nagynénjével. Apját, anyját még midőn százszorszépecske bimbó volt, leszakasztotta a botanizáló professzor s öreg nagynénje nem tudott soha másról beszélni, mint arról, milyen jó az, professzor által leszakasztatni, könyvbe préseltetni és így egy herbárium alkatrészévé válni. Egész nap veszekedett, zsémbelődött, hogy a száron hervadt el s kis unokatestvérét egyre intette, tegyen meg mindent, hogy a professzornak megtessék, leszakasztassék és bepréseltessék.

Százszorszépecskének ám sehogy sem volt kedve hozzá. Inkább körül szeretett nézni a szép zöld erdőben, bujósdit játszani szent Mária bogárkákkal, enyelegni napsugárral, egyszóval szabadon örülni és boldog lenni, mint ott benn valami herbáriumban összezsugorodva, unalomból meghalni.

De ezt nem mondhatta nagynénje előtt, mert az bizonyosan hosszú prédikátióval s azzal felelt volna: hogy a dicsőségért még préseltetni is kell magát!

De százszorszépecske idővel öregebb lett s nagynénje idővel meghalt, miután kis unokatestvérét megáldotta s erősen lelkére kötötte volna, hogy az egyetlen út, mely a boldogsághoz vezet, ha professzor kezein át herbáriumba visz.

Százszorszép sírt, midőn nagynénje meghalt, de aztán megnyugodott, játszott, nevetett, boldog volt, örült tavaszának, s az öreg forrás, melynek partján virult, komolyan bólintotta ezüst fürtös fejét s azt szokta mondani, hogy annál könnyelműbb, vidorabb teremtést életében nem látott, pedig a forrás már jó ideig élt.

Mindennek oka ám abban rejlett, hogy a kis százszorszép szívében aludt egy gyermek, és az az érzelem volt s a virág boldogsága s dalai mindig mélyebben altatták azt el.

Mert az öntudatlan, gyermekes boldogság az érzelem bölcsődala. Egy éjjel, midőn minden csöndes volt s százszorszép fejét lehajtá aludni, arcocskáján egyszerre égető, szenvedélyes csókokat érzett. Egy csillag az égen sugárcsókokat küldött a virágnak, és az annyi volt, mint egy szerelmi vallomás.

„Szeretlek!” szólt az első csók. „Szívem  fénye vagy s annak születtem, hogy szeresselek. Szeretlek kis százszorszép, felemellek a fényes égre, sugárkoronát nyomok homlokodra s a szerelem belőled csillagot teremt!”

„Szeress!” szólt a második csók. „Hagyd ott a boldogságot, a szerelem édesebb a boldogságnál s a halál a szerelem ölén többet ér, mint egy egész élet boldogsága. A szerelem a szív csillaga, a lélek virága. Egy lét szerelem nélkül, csillagtalan ég; egy lét szerelem nélkül virágtalan rét. Szeress, kis százszorszép!”

S százszorszépecske szívében megmozdult valami. Egy édes, kimondhatlan fájdalom vonult azon át, és az első fájdalom felébreszti a szunnyadó érzelmet, és a felébredt gyermek először mosolyog – s ez az első szerelem.

Százszorszép illata azt felelte: „szeretlek!” s egy szót se többé. Az elég volt, a csillag megértette, s a virág szerelmi vallomása fellebegett kedveséhez, mint egy lenge, fehér bárányfelhő.

Azóta vége volt a gyermekjátékoknak, százszorszép ábrándos és szomorú lőn s az öreg forrás ismét csóválta ezüstfürtös fejét s azt mondta, hogy olyan szerelmes kis teremtést még soha nem látott, pedig amint mondtuk, a forrás már jó ideig élt.

És minden nap és minden éjjel egy imádság rezgett a virág ajkain, hogy kedvesét bírhassa. Nem akarta a fényes mennyet a millió fénnyel, nem akart semmit, csak ajakát ajakára nyomni, csak egyszer láthatni őt közelről.

S százszorszép minden imádságára egy lánc esett le azokból, melyek a csillagot az éghez köték; mert a szerelem imája felhat Isten trónjához, s az az egyetlen, mely törvényeit megingathatja. A szerelem Istennek egy része, s épp oly hatalmas, mint Isten maga!

S midőn az utolsó lánc esett le a csillagról, leszakadt az égről, mint egy fényes golyó. Átrepült a légen, ezer tűzsugarakat szórva, s hová jutott, a levegő égni látszott körülötte.

Háta mögött hagyta a lég fényes sphaeráit, tengereket, országokat, városokat, s egyenesen az erdőnek repült s az erdő százéves tölgyes méltóságteljesen üdvözölték lombos koronájukkal a fényes jövevényt.

De az elrepült mellettök, mint egy ragyogó gondolat, s százszorszép mellett lecsapott, tűzsugarakat lövellve ki. Százszorszép boldogan hajlott le kedveséhez, ajka érinteni akará fényes testét, de csakhamar égetve, hervadtan, megtört szívvel hanyatlott vissza. Mert a ragyogó csillag, mely elcsábítá fényével, nem volt egyéb fekete, érzéketlen – földnél.

A professzor, ki éppen botanizálni járt az erdőben,annyira megijedt e látványon, hogy kalapját elvesztve eszeveszetten futott be a városba, egy pár ember parancsolt, visszatért az erdőbe s a „meteorkőt”, ahogy nevezé, elvitette. Másnap felolvasást tartott róla az akadémiában, hatvanöt kötetet írt a nevezetes eseményről, híres ember lett, érdemjeleket kapott, de azt, hogy csillag volt-e az, és hogy miért hullott le az égről, azt soha nem tudta kitalálni. De azt tudta a kis százszorszép az erdőben, mely elhervadt a száron, mint ahogy már ezeren tették. Mert vannak ezeren, kik csalódásukat túl nem élék, s vannak ezeren, kiknek rendeltetése szeretni, csalódni és meghalni! -  „Ebben életphilosophia van”, csörgedezett az öreg forrás mindennek látásán. Mit nem látni az életben, és igaz is, mindenki bölcs, aki élt. Az élet egy bölcsészeti cursus, a halál az examen, és ahogy majd kiüt a pensum, olyan lesz a jövendőbeli élet.

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, február 1. 1862.