„Csitt!”
inté az okos ibolya a beszédes kis gyöngyvirágot, mely nevetve és gúnyolódva
rázta meg fürtös fejecskéjét. „Hogyan lehet csúfolni a szegény pitypangot, hisz
nem tehet arról, hogy oly meztelen és egyszerű s hogy a felszél elviszi könnyű,
lebegő ruháját a messziségbe? Egyébiránt nem a ruha teszi a virágot, de a jó
szív és a művelt elme.”
De
a kis gyöngyvirág csak egyre nevette az ibolyát, hogy pártját fogja a szegény
pitypangnak és csengetett, és csörömpölt és kacagott fehér harangjaival, mintha
valami roppant kedves dolog érte volna. A kék lepke is, mely a tubarózsa
kelyhében ringatódzott, igazat adott a gyöngyikének és egyre ingerelte a
kínzott, jó pitypang ellen, ki egész szégyenülve közelebb húzódott hozzá úgy,
hogy bűvös illata érintheté a másik virág arcát és nyájas szóval igyekezett
felvidítani a megsértettet.
Ekkor
a terebélyes hárs gazdag, sötét lombozatja mögött megszólalt egy rekedt,
mormogó hang. A virágok kíváncsian pillantottak föl és megismerték az öreg
fecskét, mely minden nap ott szokott ülni és oly szép meséket tudott elbeszélni
azoknak, kik egész nap jók és szófogadók voltak.
A
fecske már öregecske volt, sok, igen sok idegen országot látott, mindenfelé
utazgatott, és a téli rossz időket már évek óta az olaszországi fürdőkben
szokta eltölteni. De tapasztaltsága és magas aristocratismusának dacára,
mindenki iránt nyájas és leereszkedő volt, ki őt az illő titulussal, t. i.
méltósága exfőkarmester úrral szólította. Fején már az évek hagyták nyomaikat,
és sovány, hosszú nyaka egyre bólintgatott, mint ama chinai mandarinoké,
akikről roppant tudósságában olyan furcsákat tudott elbeszélni. Úgy látszott,
mintha ő maga volna az illustratio hozzá.
Az
egykori méltóságos farkból (a fecskéknél a fark nagy szerepet játszik, úgy,
mint Törökországban) még csak néhány árva szál lógott le s főkarmesteri jó
tenor hangjának csupán kis, rekedt maradványa volt hallható. De a fecske
mindezen tulajdonai mellett igen kedves és presentábel személy volt a rózsa és
a tulipán rendes estélyein.
Különösen
szép meséket tudott elmondani úgy az öreg, mint a fiatal gyermekek számára és a
virágok most is ujjongva fogadták a méltóságos exfőkarmester bácsit.
Halljuk,
halljuk! kiáltának mindannyian s még a szellő is megállt egy kissé, hogy
halhassa legalább kezdetét a szép elbeszélésnek. És a fecske ekképp szólott:
Réges-régen,
mikor én még iskolába jártam, amott a virágos patak partján lakott egy szép,
büszke virág. Koronája ezüstszálon ringatódzott, melyen ezüstszálak szövődtek
át és ezerféle színekben játszó pompás kelyhében India legfényesebb gyöngyeinél
fényesebben ragyogtak. És minden hódolt a szép virágnak. Ő úrnő volt a patak
partján; a berek troubadourjai, a fülmilék őt énekelték meg örök szépségű
dalaikban, a patak ábrándos csörgedezése az ő nevét susogá, a napsugarak égtek
fényes kelyhén, és ha az éj jött és el kellett válniok tőle, kétségbeesésökben
a tó hűs vizében oszoltak el örökre. A csillagok légiói lehulltak az égről
szerelemből érette, mert mi volt nekik a magas ég hideg fényében szerelem
nélköl? Még a komoly felszél, a levegő zsarnokuralkodója is lenge szellővé
vált, hogy édesen megcsókolhassa ajakát.
Mind
e fény között pedig a virág elfeledte, hogy elbizakodás az erény
megsemmisítője. Kacéran csalta magához a berek szárnyas és nem szárnyas
lakosait, lecsalta az ég fényszülöttjeit bájos mosolyával, mámorító illatával,
és aztán diadalmasan, de könyörtelenül emelte fel büszke fejét, ha ezek
megsemmisültek mellette. A virág elfeledé, hogy a lét boldogsága nem a győzelem,
de a boldogítás.
Az
egyetlen, amit szeretett lángoló szerelemmel, gyöngéden, igazán, az a mellette
viruló ifjabb törzs kisded, zöld bimbaja volt. Olyan szép volt az a kis bimbó,
egyszerű, zöld, iskolai ruhájában, melynek kicsiny nyílásán tekintett ki a
nagyvilágba! Oly félénken simult teljes szépségben viruló anyjához, kinek nem
értette kiszámított játékát az érzelmeknek. Előtte csak sejtelem volt az érzés,
és ösztön a szeretet, mellyel anyján csüggött.
Egykor
isten megharagudott a virág hiúságán és megfosztotta attól, amit legjobban
szeretett. Emberek jöttek a berekbe, kivették az ifjabb törzset a földből és
elvitték más országba virulni.
Ekkor
letört a jég a büszke virág szívéről! – Jajgatásai eltölték a messziséget. Sírt
és zokogott irgalmatlan sorsán. Eget-földet fölkért, adja vissza az egyetlent,
amit szeretett, de ég és föld rendületlen maradt, mert a sors avval büntet, amivel vétettünk. És hogy szomorkodott,
fényes szirmai színtelenekké váltak, a virág elhervadt.
Akkor
eltávoztak tőle a sugarak, a csillagok nem pillantottak többé reá, troubadourok
más dicsőségét kezdték megénekelni és ő magányosan állott.
Egyre
tépé le hervadt szirmait. Kérte a patakot, vigye el távol gyermekének, de a
patak közönyösen fogadta a szirmot és odaadta játékul habfiának. Kérte a
fülmilét, vigye el messze országba, de a fülmile lehullatta a sárba.
Hisz
nem lehetett többé csókkal üdvözölni a hervadt
virág ajakát, és kinek kellett a hervadt
virág köszönete?
És
a szirmok egyenként lehulltak róla, míg meztelenül, megtört szárral hanyatlott
a porba.
De
az irgalmas Isten megszánta a megbánót, és áldó kezét homlokára téve, ama
könnyű lenge fátyol lebegett a pitypang felett. És őszi napokon, ha a felszél
készül messze útjára, elviszi a pitypang fehér búfátyolát távol gyermekének.
A
fecske elhallgatott. Harmatgyöngyök ragyogtak a virágok lehajtott kelyheiken,
de a gyöngyvirág nem gúnyolódott többé a pitypang múlékony ruhája fölött.
Forrás: Gombostű.
Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 1.
1862.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése