2018. máj. 22.

Wagner József: Pindaros teljes fordítása


Pindaros (i.e. 517-i.e. 438)

Pindaros. Magyarul tolmácsolta Csengery János. Kiadja a M. Tud. Akadémia Class.-Phil. bizottsága. Budapest, 1929. 440. l.

Manapság mosolyogva olvassuk elődeink lelkesedésének azt a különös megnyilvánulását, hogy Liszt Ferencet, a világhírű zeneművészt első hazatérése alkalmából díszkarddal lepték meg. Épp ilyen bizarr dolognak látszanék ma, ha legkiválóbb költőink ambícióját kielégítené egy-egy győztes versenyparipa vagy autó gazdájának, s a futó- és bokszbajnokok győzelmének dicsőítése. Voltaira még gúnyolódva „a bokszolók és görög kocsisok dalnokának” nevezte Pindarost, „a szicíliai király első hegedűsét”. Az olimpiai játékok felújítása óta már más szemmel nézzük Pindarost. Ha azt látjuk, hogy ma is az olimpiai győzelem vagy más sport-bravúr (pl. repülési rekord) milyen hamar kiragadja az új bajnokot az ismeretlenség homályából, s hogy nemcsak a dicsőség sugározza körül őket, ünnepies fogadtatás, miniszteri szónoklat és parolázás, bankett, fényképészroham, újságcikkek, autogram kérők ostroma s megannyi hasonló kísérőjelenség alakjában; hanem új és ragyogó karrier vagy legalábbis biztos helyzetet teremtő állás is lehet az anyagi jutalma a bajnokságnak: akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a görög vallás és kultúregység szimbólumát megtestesítő olimpiai ünnepi játékoknak győzteseit olyan költők magasztalták, mint Pindaros s hozzá még rendszerint nem is annyira a lelkesedés önzetlenségével, mint inkább megrendelésre és illő honorárium fejében.

A győzelmi ódák (epinikionok) költője azonban nem csupán költői feladatot oldott meg. Nem egyszerű szavalatot kellett írnia, hanem olyan változatos ritmusú kardalt, melynek általa megzenésített dallamára lépdelt zenekíséret mellett a népes énekkar az ünnepelt bajnok tiszteletére rendezett ünnepélyen. A szöveg ritmusának bonyolult volta tehát szoros kapcsolatban állott a zenei szerkezet kívánalmaival. Gondoljunk a mesterdalnokok hosszúk 25-30 soros strófáira s arra, hogy mester csak az lehetett, aki új ritmusklépletekből összeállított dalt, vagyis új strófaszerkezetet tudott alapítani. Hasonló lehetett a helyzet a győzelmi ódákkal. Bár alkalmi műfaj volt, melyet szövege miatt csak egy ízben lehetett előadni, mégis, úgy látszik, követelmény volt az, hogy minden győzelmi ódának más-más legyen a metrikai felépítése. Legalább erre enged következtetni Pindarosnak épségben fennmaradt 44 epinikionja.

E metrikai sokféleség rendkívül megnehezíti a fordítást. Míg a dráma és más költői műfajok műfordítójának elegendő, ha bizonyos virtuozitásra tesz szert a nagyjában egyforma jambikus vagy daktilikus sorok kezelésében, sőt az aeol dalköltészet 4 4 soros alkaiosi és sapphói strófáinál is voltaképpen csak három, illetőleg kétféle verssorral kell megbirkóznia, addig az epinikion metrumának hihetetlenül gazdag alakulataival szemben felmerül az a probléma, hogy vajon szükséges-e az eredeti metrumot pontosan visszaadni. S erre a kibúvóra nagyon is rászorul a műfordító, mert a indarosi stílus érthetőségének nehézsége, a „pindarosi homály”, valóságos szállóigévé vált. Egyrészt ez a magasan szárnyaló pathetikus stílus nem valamely dialektusnak költői kicsiszolása, hanem afféle alkalmi műnyelv, melyet a költő alkotott meg dór alapon, aeol és attikai színezéssel keverve, hogy méltó legyen a panhellén jelentőségű események megéneklésére. Másrészt ma már nem mindig érthető az a sok mitológiai elbeszélés és utalás, mely azt a célt szolgálta, hogy a héroszok kiválóságához viszonyítva az ünnepelt bajnok önhitté ne váljék, hanem éppen ellenkezőleg ő is meg kortársai is igyekezzenek e fennkölt példák nyomába lépni. Horatius nem ok nélkül hasonlította Pindaros előadásmódját a hegyről lerohanó patakhoz (monte decurrens velut amnis), magát meg óvatosan a szorgalmas matinusi méhhez, hogy így elháríthassa magától a görög lantossal való versenyzés nehéz feladatát (Od. IV. 2). Ő, aki a megszokott egyszerű rövid strófákat műveli, félreérti Pindarosnak a szokottól eltérő változatos ritmusszerkesztését (numerisque fertur lege solutis), aminek oka abban rejlik, hogy Pindarosnál a szöveg karöltve haladt testvérpárjával, a zenével, ellenben Horatiusnál a lant már csak hallgatag szimbóluma az immár nem éneklésre, hanem szavalásra vagy olvasásra szánt költészetnek.

Ha Horatiusnál ilyen félreértésre bukkanunk, holott őt Pindarostól alig négy és fél évszázad választja el, csodálkozhatunk-e azon, ha az újkori költők (Klopstock, Platen stb.) az utánzást a homályosság s a féktelenségig felcsapongó enthuziazmus erőszakolásában próbálták megvalósítani? Csoda-e, ha ily körülmények között Malherbe az epinikionokat gallimatiasnak minősítette s Voltaire-nek is teljesen hamis fogalmai voltak Pindarosról, mert különben aligha aposztrofálta volna egyik versében így:

„Te, akiben megvan az a tehetség, hogy sokat beszélj anélkül, hogy valamit mondanál, te, aki tudós módon zengesz verseket, melyeket senki sem ért meg s melyeket mégis csodálni kell.”

Az új humanizmus, nevezetesen Goethe s a tudós Boeckli fáradozásai óta a thébai költőfejedelem egyre több megértésre talál. Nálunk Fábchich József az első magyar teljes Pindaros-fordítás szerzője (1804). Műve ma már teljesen élvezhetetlen, hiszen metrikus formában írt fordításának nyelvét kortársai sem magasztalták. Már irodalmi értékűnek mondható Kazinczynak a 6. olimpiai ódáról készült fordítása (a Hebe 1826. évfolyamában).

Azóta egyre gyarapodik nálunk a Pindaros-kultusz híveinek száma s a vele foglalkozó tudós szakmunkák szerzőiként említhetjük pl. Hóman Ottó, Ábel Jenő, Maywald József, Finánczy Ernő s Hornyászky Gyula neveit, a műfordítók között pedig Radó Antalt, ki görög antológiájában három, s Hegedűs Istvánt, ki az Egy, Philol. Közlönyben több óda fordítását közölte. E részleges vállalkozások még mindig megoldatlanul hagyták a teljes Pindaros-fordítás problémáját.

Erre a nagy feladatra csak olyan nyelvművész vállalkozhatott, mint Csengery, ki felvértezve az antik görög nyelv és kultúra alapos ismeretével, költői készségét majdnem egy félszázadon át folytatott műfordítói szorgalommal csiszolta ki, hogy megcáfolhassa Herder-nek a pindarosi ódákról szóló jellemzését, mely szerint „az ember Tantalusként áll e költészet folyamában: a zengő áradat eltűnik s arany gyümölcsei is teljesen hozzáférhetetlenek maradnak.” Valóban, ha a classica-philologia leghivatottabb művelői, a németek, közül még egy műfordítónak sem sikerült a három görög tragikust, Aischylost, Sophoklest és Euripidest teljesen átültetni, holott ezt a lehetetlennek látszó feladatot nálunk Csengery már megoldotta, akkor azt is szinte természetesnek fogjuk találni, hogy a teljes Pindaros-fordítás dolgában is megelőzze a németeket. Aki Pindarosnak minden gondolatát és nyelvi szépségét vissza akarja adni, annak voltaképpen prózában kellene a fordítást végeznie, így cselekedett nemrégiben Franz Dornseiff 81921). Ilyen fordításnak lehet didaktikai szempontból jogosultsága, mint amilyen volt pl. Csengerynek és Gyomlaynak a jobblétre szenderült néhai görögpótló számára készült szemelvényes prózai Homeros-fordítása, azonban irodalmi értéke mégis kevesebb a kötött formában készült műfordításnál.

Vannak műfordítók, kik az eredeti antik versmértéket valamely hozzánk közelebb állóval helyettesítik. Ezt tette maga Csengery is Horatius-fordításában, hol rímeket is alkalmazott. Aránytalanul nehezebb ennek az eljárásnak a követése Pindaros számtalan különböző és hosszú strófái miatt, mert ha ezeket a műfordítómodern ritmusú strófákba, mint valami Prokrustes-ágyba akarja belegyömöszölni, úgy járhat, mint a német Stoasser, aki a strófák kiegészítése kedvéért kénytelen bő lére eresztett fordítást adni s zárjelbehelyezéssel tünteti fel, hogy mi az, amit ő toldott hozzá Pindaros szövegéhez. Csengery ezt a végletet épp úgy elkerülte, mint a másikat, mely a szótagok számát és időmértékét is há alkalmazkodással követi. Hogy ez utóbbi szolgai eljárás hova vezet, azt tapasztalhatta Thiersch fordításánál, melyről a legkiválóbb német classicus-philologus. Wilamowitz-Moellendorff (amga is kitűnő Pindaros-fordító) így nyilatkozik: „verddeutscht, aber wahrlich nicht deutsch”.

Ilyen tanulságok után Csengery a Radó Antal-féle rímes Pindaros-fordítás eszméjét sem követte, hanem igyekezett az értelem hű visszaadása mellett a versmértéket lehetőleg híven követni. Hogy ez mennyire sikerült neki, azt legjobban illusztrálhatja egy néhány soros kis összehasonlító mutatvány az orchomenosi Asopichos ifjúnak a rövidtávú (stadion) versenyfutásban aratott győzelmét dicsőítő 14. olimpiai epinikionból, melyet Radó Antal és Hegedűs István is lefordítottak.

Ennek az ódának első strófáját prózai fordításban úgy próbálom visszaadni, hogy híven megőrizzem az egyes verssorok gondolati tartalmát az azt kifejező szókkal együtt:

Kephisosi vizeknek sors szerinti birtokosai,
Kik e szépcsikajú helyet lakjátok,
oh, ti megénekelt királynői a gazdag
Orchomenosnak, Kharisok, az őrségi minyasok védelmezői,
hallgassátok meg fohászomat!
Hiszen ti általatok a gyönyörű is és
az édes is mind teljesedésbe megy a halandók számára,
akár bölcs, akár szép, akár dicső férfi valaki.
Hiszen az istenek sem a szent Kharisok nélkül
rendezik a kartáncokat
s a lakomákat sem; hanem sáfáraiként minden
mennybéli dolgoknak,
elhelyezvén az aranyíjjas
pythói Apollon mellé trónusaikat,
az olymposi atyának örökké tisztelettel hódolnak.

Radó Antal a strófát két szakaszba bontva, rímes sorokban így tolmácsolta:

Kik híres-paripájú földön laktok,
Hol Cephisusnak árja hömpölyög:
Dicsőjtett Gráciák, kik ott uralgtok
A nagyhírű Orchomenos fölött.
Védői ti az ősi minieknek:
Halljátok szómat, ím hozzátok esdek!

Mert tőletek jut csak a föld fiához
Minden, mi édes, minden, ai bájos:
A hír, a szépség, meg a bölcseség.
Az istenek sem ülnek lakomát.
Nemhallgathatnak ők se kar-zenét.
Ha fönn nem vagytok ti, oh Gráciák!
Az égben is mindent ti osztotok,
Az égbenk, odafönn van trónotok
Az aranyívű jós Apollo mellett,
S hódoltok az olympi fejedelemnek!

Hegedűs István interpretációja így hangzik:

Kefizos lágy kebelén
Tűz-méneket nevelő völgy gazdag ölén lakó
Kellemek, ti a fényes Orkhomenosnak
Öröknevű istennői, őrei ég az ős Minüeknek:
Kérlek esengve, figyeljetek rám! Hisz örömet ti
Adtok a halandónak, hogyha az
Bölcs eszű, ha deli és ha harcba’ kitűnő,
Sőt lakomát nem ülnek az istenek sem.
Táncra se’ kelnek a Kellemek kara nélkül.
Az égbe’ minden az ő kezök műve, ők az
Arany-tegzű Apollo mellett
Buzgó imát rebegve mondnak, olympi Zeüsz tenéked.

S most lássuk ugyanezt Csengery átültetésében:

Oh Kharisok, kik a Kephisosnak
Partjain lakoztok, a széplovú réten!
Oh ti, sokat megénekelt fejedelmi női
Orkhomenosnak, az ősi minyasokat akik őrzitek
Halljátok meg imáimat!
Ami édes és gyönyörű, csakis
Általatok nyeri, bármily szép vagy okos
S bármi dicső legyen is, mindenki a földön.
Mert a Kharisok nékül az Ég se tart
Táncot avagy lakomát;
Minden jó dolognak a mennyben a Kharisok
Legfőbb sáfárai.
Ők Pytho arany-nyilas istene
Mellé helyezik trónussukat
S ott az Olympos urának hódolattal adóznak örökké.

Ebből az összehasonlításból kiderül, hogy Csengerynek sikerült legjobban megközelíteni nemcak Pindaros gondolatainak kifejezési módját, hanem a versmértéket is olyannyira, hogy nem egy sor a szótagok száámt és időértékét tekintve is teljesen azonos az eredetivel (ilyen pl. mindjárt az első sor) vagy legalább a lábak számában egyező.

Természetesen sokszor előfordul, hogy a formai hűség kedvéért le kell mondania az értelem egészen pontos visszaadásáról, főleg ha a sportélet szakkifejezéseiről van szó, azonban a lap alján a amgyarázó hjegyzetek itt is pótolják ezt a kikerülhetetlen fogyatékosságot. így pl. a 3. olimpiai ódában a (...) magyarul: „rizenkettős stadionanl célpontja”, a jegyzet magyarázata azonban helyes: tizenkét fordulattal körülnyargalt célpont.

Csengery, annyi görög és latin mű fordítása után, Pindaros-fordításával betetőzte eddigi működését. S van mégis valami, ainek megemlítését nélkülöztem művében. A Pindaros életérőlés költészetéről szóló magva bevezetésben ezt olvassuk: „Milyen pótolhatatlan kár, hogy az ódáknak és előadásuknak nagyon fontos alkotóeleme: az ódák zenéje, dallama ránk nézve nyilván örökre elveszett!” Egy dallamot mégis ismerünk: az (...) 1. pythói ódát Athanasius Kircher Musurgia-jából (1650). Igaz ugyan, hogy az a kódex, elyre Kircher mint e dallam lelőhelyére hivatkozik, nem volt megtalálható eleddig s ezért Jan fel se vette az antik görög dallamok gyűjteményébe (Musici scriptores Graeci). Minthogy azonban a zenetörténészek szerint ez a dór hangnemben komponált dallam stílusánál fogva megfelel a Pindaros korabeli vokál-zene kritériumainak, azért különféle kiadásokban nem csupán a németeknél jelent meg, pl. breitkopf-Härtelnél, görög és német szöveggel hangverseny előadás céljaira hárfakísérettel ellátva Fleischernek és Thierfeldernek egymástól némileg eltérő kiadásában, hanem nálunk is a Magyar Árion című vegyeskar-gyűjteményben Dohnányi néha mesterének, Koesslernek harmonizálásával, úgyhogy gimnáziumi énekkaraink s zenetörténeti hangversenyeink műsorában Pindaros neve nem ismeretlen.

Ha végül megemlítjük, hogy a könyvet a tulajdonnevek betűrendes magyarázata egészíti ki, örömmel állapíthatjuk meg, hogy Csengery Pindaros-fordítását belátható időben aligha fogja valaki túlszárnyalni.

Forrás: Budapesti Szemle 625. sz. 1929.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése