Vecsey Sándor (1828?-1888): Mint húr, mely a…

Mint húr, mely a hangszerről leszakad –

Mért oly rezgő, oly remegő szavad? –

Mit nem lehet, nehéz kimondani,

Titokszerű van rajtad valami.

Mint húr, mely a hangszerről leszakad –

Mért oly rezgő, oly remegő szavad? –

Mit nem lehet, nehéz kimondani,

Titokszerű van rajtad valami.

Mi bánt, mi fáj, - beszélj, ha mondható,

Szavad ugy is fájó szívnek való;

Mint a havat a síron a tavasz,

Olvassza föl bánatod a panasz.

Ha gyűlölet, ha kinzó szerelem:

Egy szívnek, hölgy, sok annyi gyötrelem;

Csipkebokor, mely éget – mindenik,

Emészt, hanem föl nem emésztetik.

… Te nem beszélsz, - hallgatsz, de hasztalan;

Nem bírja meg a szív, h a titka van.

Sokszor a szem, nem az ajak beszél,-

Szegény leány, te sokat szenvedél! –

- Csodákat is mutat föl az élet,

Nem jó anya szült, jó leány, téged.

… Szívének vagy eszének betege,

Kinek van és még sincsen gyermeke.

Ki mondja meg, ki fejti meg okát:

Miért üldöz, miért gyülöl anyád? –

Nem vétkezél, nem vétél ellene; -

… Rossz szellemek játszanak-e vele?...

Laktok külön, egy házfödél alatt:

A gyülölet von köztetek falat.

Ujong, örül körüled a világ:

S te zárkózol, mint naptól a virág.

Zárkóznod a világtól kora még, -

Előbb mosolyg, aztán borul az ég,

S neked, kinek örülnöd kellene,

Szemed mindig könnyekkel van tele.

S amig te sírsz, - ő vigad és örül,

A nagy világ zaja veszi körül.

Szeret mindent, kincset és élveket, -

Szivében csak te nem foglalsz helyet.

Elédbe tesz akármely idegent,

Neked aki szíve alatt pihent;

Nincs hozzád egy gyöngéd, egy jó szava,

Szegény leány! boldogtalan anya! –

Magas fa és erős a szeretet,

Ki is növi gyakran a sebeket:

De mint fának – ha vágják – dőlni kell,

Ha sok a seb, a szív sem birja el.

Elég immár; - ketté vált itt az út -;

Nem anya az, ki csak gyűlölni tud.

Más ég alatt egymástól messze tán,

Erőt veend a fájó szív magán.

Ha fellegek lepik is az eget:

Nem von meg a nap minden meleget;

Ha nem sok is, találkozik kebel,

Mely életet, szeretetet lehel. –

Zúgó vész és vihar tarolja bár,

Ujra éled és vidúl a határ,-

Virágos lesz völgy s halom, mint vala:

S megzendül a fülemile dala.

Ne sirj, ne sirj, szakadjon a fonál -,

Te megtevéd, amivel tartozál;

- Számoljon az, ki ennyire hozott;

… Itt a pokol, - nem Isten dolgozott.

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 11. 1862.