2018. máj. 31.

Váradi Antal (1854-1923): Petőfi szinészversei




Hogy mennyi lelkesedéssel, milyen szent buzgalommal fogta föl Petőfi a szinész föladatát, a szinészetről irt versei bizonyitják legjobban. Ismerte a keserüségeket, melyek e pályán reá vártak. Hiszen „Első szerepem” czimű költeményében, mely az „Athenaeum” 1843. június 15-iki számában jelent meg, nagyon világosan tudtunkra adja, hogy tisztában van a jövendőjével.

Szinészszé lettem. Megkapám
Az első szerepet,
S a szinpadon először is
Nevetnem kelletett.

Én a szerepben jóizűn
S szivemből neveték;
Pályámon, óh, úgy is tudom,
Leend ok sírni még.

Ezt a költeményt 1842-ben Székesfehérvárt irta. Bajzához, az „Athenaeum” szerkesztőjéhöz irt levelében erről a versről a következőket mondja: „Nem tudom, mit ér az „Első szerep” czimű, de örülnék, ha méltó lenne a megjelenésre, mert első felléptemre emlékeztet.” – Ez első föllépés 1842-ben történt, amikor Petőfi Pápáról menvén Székesfehérvárra, ott felkereste egy földijét, a kún származású Szuper Károlyt, aki a „Napló”-jában foglaltakon kívül elmondotta nekem Petőfi fölvételét a Szabó József társulatába. (Lásd 35-ik oldal „Petőfi szinészélete” czim alatt, ahol részletesebben el van mondva a fölvétel.)

November 11-é volt ez az első föllépés, amelyről a föntebb idézett kis vers szól. „A párisi naplopó”-ban egy József nevű inast játszott, akinek szereplőtársát, Bizot-t kell kinevetnie, mikor a naplopó a földre ejti. – Ez a költeménye Petőfinek francziára és németre is le van forditva; németre pláne hatféleképpen.

A nyomoruság napjai azonban hamar beköszöntöttek és annyira megalázták a büszke ifjut, hogy ő, aki kérni nem tudott, nem akart, az irtóztató nyomor kényszeritő hatása alatt leveleket ir pápai barátainak, amelyekben azért esdekel, hogy „ne hagyjatok elveszni!” Pedig micsoda nemes, ideális gondolkodás vezérelte a szinpadra! Lássátok csak a „Szinész-dalt”:

Minden művészetek
Fején a korona:
A mi művészetünk
Ellen ki mondana?

Mi szép, mi szép, mi szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
Hogy szinészek vagyunk!

Csak árny, amit teremt
A költőképzelet.
Mi adjuk meg neki
A lelket, életet!
Mi szép, mi szép, mi szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
Hogy szinészek vagyunk!

Miénk a hatalom
Az embersziv felett:
Idézni egyaránt
Mosolyt vagy könnyeket;
Mi szép,  mi szép, mi szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
Hogy szinészek vagyunk.

Apostolok vagyunk
Az erkölcs mezején,
Apostoli szavunk
Téged kiált: erény!
Mi szép, mi szép, mi szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
Hogy szinészek vagyunk.

De amit szinpadon
A népnek hirdetünk,
Ne hazudtolja meg
A cselekedetünk.

Ha meg nem teszszük azt,
A mi föladatunk:
Akkor gyalázat ránk,
Szinészek nem vagyunk!

Ez a „Szinész-dal” a „Nemzeti Szinházi Zsebkönyv” 1845-ik évi füzetében jelent meg. Keserű tapasztalatait a szinészetről már „Levél egy szinészbarátomhoz” czimű 1844-ben irt költeményében pengeti meg először. Ez a vers is a „Nemzeti Szinházi Zsebkönyv”-ben jelent meg először, amely zsebkönyvben még két más költeménye is van: „A tintás üveg”, mely Megyeri ismert kalandját mondja el, s a föntebb idézett „Szinész-dal”.

Maga a „Levél” egy ismeretlen és valószinüleg költött személyhez szól. Havas Adolf, az 1894-iki Athenaeum-féle Petőfi-kiadás interpretátora ezt irja felvilágositásul és magyarázatul a költeményhez: „A tolnamegyei Ozorán avatták be a szinészetbe, miután Somogyot, Tolnát, Veszprémet bebarangolta. Az emlitett helységben Sepsy Károly igazgatása altt egy hat tagból álló szintársulat nyikorgatta a Thespis szekerét. Petőfi hozzájuk szegődött s Rónai név alatt velük faluzgatott három hónapig, amig végre a sok nyegléskedést s társainak kicsinyes huzavonáit megunta.

„S tapasztalásom nem volt olyatén,
Mely kedvre hozta volna lelkemet.
Kenyért keresni szinészek leszünk,
Nem a művészet szent szerelmiből,
S haladni nincsen semmi ösztönünk.
„Pártolj, közönség, és majd haladunk”,
Mond a szinész; és az meg igy felel:
„Haladjatok, majd aztán pártolunk”;
És végre mind a kettő elmarad.
Nem is hiszem, hogy e szinészetet
Becsülni fogják, míg ez befogad
Minden bitangot, gaz sehonnait,
Kik a világnak söpredékei,
S itten keresnek biztos menhelyet.
Barátom, ez fájt nékem és neked,
Ez keserite minket annyira.
Az Isten adja, hogy minél előbb
Akképpen álljon szinművészetünk,
Amint valóban kéne állnia.”

És Mohácson elbúcsúzott a tönkrement társulattól:

„Mert én utáltam a nyegléskedést,
A sok „utószor”-t s a görögtüzet
S tudj’ a manó, mily csábitásokat”

s visszament a diákpályára, melyet annyiszor félbeszakitott.”

A „Szin és Való” czimű költeményéről, mely a diákidők kisérlete, Havas ezt irja: „Ezzel a költeménnyel s a „Lehel” cziművel Petőfi pályázott a (pápai) Képző-Társaság által 1841. deczember 1-jén kitüzött balladai jutalomtételre. A pályaművek beadásának határidejéül június 15-ikét állapították meg. A jutalmat 1842. június 24-ikén a birálók (Kovács Pál és Széky Béla) véleménye alapján a „Szin és Való” czimű románcznak itélték oda, míg a „Lehel” czimű balladát dicséretre méltatták. Mind a két költemény elszavaltatott a Társaságnak július 30-án a megyeház termében tartott öröm-ünnepén. Eötvös Lajos szerint (Petőfi Sándor pápai élete, Fővárosi Lapok 1870, 262. szám) a Képző-Társaság levéltárában megvan e költeménynek az a kézirata, melyet Petőfi a pályázatkor beadott. A kézirat Orlaytól ered, s hátán Petőfinek következő jegyzete olvasható: „Fölvettem ezen rongyokért két aranyat Horváth Ignácz pénztárnok úrtól. Petrovics, m. k.”

„Orlay szerint Petőfi e költemény tárgyát saját élményeiből vette. Pápai diák korában ugyanis mélyen érdeklődött Komáromi és Szákfi szinitársulatának egy jeles nőtagja iránt. Érzelmeiből azonban csakhamar kiábrándult,midőn szive ünnepeltjét a magánélet pongyolaságában látta, különösen mikor S. bérlővel szőtt viszonyáról is értesült.”

A költemény maga nyelv, verselés és kivitel tekintetében kezdetleges. Három részből áll. Az elsőben a primadonna az ünneplő közönség viharos tapsai és ünneplése közben jelenik meg s az ifjú szivében, ki a bámuló közönség között áll:

Egy új világ nyilik szivében,
Egy új édenvilág,
És benne lángoló szerelme
Az illatos virág.

De a barna éj leplében az ünnepelt istennőt meglesni indul a rajongó ifjú, s mikor az „irigy őr-kárpitok” olyan pillantást engednek neki a bálványozott nő szobájába, mely minden ideális ábrándját lerontja, kétségbeesve tör ki:

Rejtsétek a szobát
Hiven, óh kárpitok!
Szivszaggató, miket
Az ifjú látni fog!

Csók és édes szavak,
S szerelmi jelenet.
Óh bűn, óh förtelem!
Szerelmet pénz vehet!

S így a harmadik részben, míg a szinházba tóduló közönség „csodálja a művésznő érdemét aki „új és új érdemkoszorút arat” – az ifjú, -

„… tetszés-zaja
Fel-fel zeng bájoló játékira,
De ah! titkon folyó könnyűiben
Kihalt a néma, kinos szerelem!”

1844-ből való a „Búcsú a szinészettől”:

Adom tudtára mindazoknak,
Kiket tán sorsom érdekel,
Hogy tiszta látkörét jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte el.
Eddig Thália papja voltam,
Most szerkesztő-segéd leszek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, Isten veletek!

Szép élet a szinészi élet,
Ki megpróbálta, tudja jól,
Bár ellene a balitélet
Vak órjásának nyelve szól.
Hogy én lelépek a szinpadról,
Szivem nagyon, nagyon beteg. –
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, Isten veletek!

Igaz, hogy ottan a rózsának
Sokkal nagyobb tövise van,
De oly rózsákat, mit ott nőnek
Máshol keresni hasztalan.
Mindezt szivemben igazolják
Két évi emlékezetek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, Isten veletek!

Mert nem lesz már nekem kalandom;
Pedig e nélkül e világ
Előttem untató, kietlen,
Egyalakú nagy pusztaság.
Ki egy országon átfuték, most
Egy kis szobában ülhetek –
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, Isten veletek!

De sorsom egykor még azt mondja,
Ha majd rám megbékülve néz:
„Eredj, ahonnan számüzélek,
Légy ami voltál, légy szinész!”
Hát addig is, míg újra elzárt
Mennyországomba léphetek:
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, Isten veletek!

Ez a költemény a „Pesti Divatlap” 1844. évfolyamának egyik szeptemberi számában jelent meg, „Június végén 1844” jelzéssel. Az alkalmat az adta meg, hogy Petőfi a mondott év tavaszán határozza el magát arra, hogy búcsút mond a szinészetnek. Ekkor ugyanis a „Pesti Divatlap” segédszerkesztője lett. Még egy próbát tett a nemzeti szinpadon, ahol 1844. október 12-én Egressy Gábor jutalomjátékán vett részt int Gémesi nótárius. Föl  van véve a neve az 1845-re szóló „Nemzeti Szinházi Zsebkönyv”-ben is, mint a nemzeti szinpadon föllépett műkedvelőé. Egy-kétszer belehabarodott a szerepébe, mint ezt a „Petőfi szinészélete” czímű czikkben is említettem, de a jóakaró, a Petőfit már akkor bálványozó egyetemi ifjuság tüntető tapssal tette halhatatlanná a baklövést, - Petőfi azonban levonta a fellépés balsikeréből a konzekvencziát és búcsú mondott – most már örökre – az „elzárt mennyországnak”!

Forrás: Váradi Antal: Az elzárt mennyország. Rajzok a szinészéletből Petőfi korában. Petőfi-Könyvtár  Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XIX. füzet  - Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása