2018. máj. 24.

Udvardy Géza (1842-1876): Magányban




Mért van neveddel ég és föld betelve,
Hogy én azt hallom mindig s mindenütt?
Mért támad fel ujból a szerelem,
Mely szivem mélyén meghalva feküdt?

És mért a sziv, és mért e sebhedt lélek,
Mért oly bohó, oly balga mindenik,
Mint a hajós, ki tengerekre készül,
Bár ott veszté el egykor mindenit?

Mért vágynak ugy az izzó láng után,
Melynek sebét mindegyik hordja még?
Vagy oly édes az önkinzásnak kéje,
Hogy ennyi seb még arra nem elég?

... Itt járok az erdőnek vadonában,
Óh a magány oly hűséges barát!
És hallgatom a szellők susogásit,
És hallgatom a madarak dalát.

Nézem a tónak csillogó tükrében
Mint fürdenek a fényes csillagok,
S ajkamra egy-egy szelid sohaj lebben,
Hisz' én oly nyugodt, oly boldog vagyok!

És hallgatom a szellők susogásit,
De hallga! mostan nevét sugja mind!
És hallgatom a madarak dallását,
De hallga! ez az ő neve megint!

És nézek a tó csillogó tükrébe,
Hol most két fénylő csillag-szem ragyog,
- És futok, futok, mint az üldözött vad,
Hisz' én olyan boldogtalan vagyok.

(Forrás: Csokonai-Emlény, Debreczenben, 1871., kiadja és szerkeszti Hamar László)